Senki sem értette.
Hogyhogy egyik napról a másikra eltűnt?
A felesége is kerestette, a barátai is kerestették, a rendőrségen azt mondták, majd csak előkerül, aztán úgy két hét múlva telefonáltak az asszonynak, hogy a férje két hete egy szomszédos ország felé átlépte a határt, de ott már nincs, nem tudják, merre távozott.
Példás házasság volt az övék, volt két szép kicsi gyerekük, volt már lakásuk is, a srác esti egyetemre járt, minden rendben volt velük és körülöttük. De hát akkor miért?
Öt év múlva váratlanul elvadultak az országban a viszonyok, újabb két év múlva kitört a polgárháború, tartott másfél évig, sokan belehaltak, belerokkantak, már ahogy ez lenni szokott. Érdekes módon ama bizonyos feleség és a két gyerek még a polgárháború kitörésének előestéjén szintén eltűnt, de akkor már mindenki ideges volt, úgyhogy őket nem kerestették.
Amikor, úgy emberöltönyi idő múltán konszolidálódtak a viszonyok, a megmaradt barátok egyikénél este csöngött a telefon.
Ő volt, mármint aki egykor egyik napról a másikra eltűnt.
– Te vagy az?
– Én vagyok.
– A családod is nálad van kint?
– Ők is, a gyerekek felnőttek, dolgoznak, mi a feleségemmel nyugdíjban vagyunk már.
Így társalogtak egy darabig, mígnem az otthoni túlélő meg nem kérdezte:
– Mondd, te honnét tudtad, amikor még senki se tudta?
És akkor az, aki legelőször megérezte, elmesélte.
Este a rádió hírműsorát hallgatta, a műsorvezetőnő előzetes időjárásjelentés gyanánt azt mondta, hogy kinéz a stúdió ablakán, az idő derült, jól látja a teliholdat, és aztán rátért a fontosabb hírekre. Akkor ő gyanút fogott, kiment az erkélyre, tényleg derült volt az idő, de teliholdnak nyoma se volt, a hold éppen hogy csak dagadni kezdett. Visszament az erkélyről, magához vette az útlevelét, meg némi készpénzt, a gyerekek a másik szobában játszottak, a felesége főzött a konyhában. Lemegyek egy kicsit levegőzni, mondta a feleségének, és elment és felült a legelső vonatra. Mert úgyse tudta volna megmagyarázni.
Hát igen, mondta a vonal túlsó felén a barát, aki a polgárháborúban minden családtagját elveszítette. Aztán hozzátette: ő ismeri a rádió épületét, meg a stúdiót, ahonnét a hírműsorokat adták annak idején, onnét az eget nem látni, egy szűk udvarban van a földszinten, csak a falakra látni, vajon miért mondott ilyen baromságot az a műsorvezetőnő?
Hát ez az, mondta a messzi távolból az, aki elsőként megérezte.

Forrás: Spiró György: Kémjelentés. Novellák. Magvető, 2011.