Demény Péter / Ivan Karamazov/: Korona-változatok 6
Kertészesen
A hatóságok tegnap bejelentették, hogy otthon kell ülnünk. Először furcsálltam ezt a drákói intézkedést, de aztán beláttam, hogy igazuk van, természetesen. A Facebookon láttam a bevásárlókocsikkal iszonyú halmokat cipelő embereket, és elámultam. Mégis beláttam azonban, hogy az ember ilyen, pánikos és kielégíthetetlen, és bizonyos értelemben persze igaza van.
Éjszaka aludni kell, mondta apám, és ebben, mi tagadás, igaza van. Lefeküdtem tehát, és némi forgolódás után elaludtam. Nem álmodtam semmit, mint ahogy soha nem szoktam álmodni. Az álmodás a nem könnyen engedelmeskedők apanázsa.
Ma reggel felébredtem. Ezen elhűltem, de aztán rájöttem, nincs is ebben semmi szokatlan. Apám már ébren volt. Megreggeliztünk, aztán csak néztünk magunk elé. Nem nagy szórakozás, másra ellenben nincs lehetőség, s ezt megértettem, természetesen.
Fodorsándorosan
Csipike vidoran kiugrott Kukucsi mellől.
– Fel a fejjel, ki a mellel, gyáva ember, aki nem mer! – kiáltotta.
Kukucsi háborogva ébredt. Dühösen, de azért elismeréssel nézett apró házigazdájára.
– Tudok, mit szeretek én benned, Csipike? – kérdezte még csipásan.
– Mit? – kérdezett vissza Csipike az ötödik derékkörzés után.
– Azt, hogy olyan okos ostobaságokat mondasz.
Csipike kihúzta magát. Szerény kis törpe volt, de gőgös.
– Hát igen – válaszolta azért kimérten -, aki nem vigyáz, az később kell hogy figyeljen. De most már nézzük meg, hogy mit csinálnak Madárék!
Kukucsi a maga részéről úgy vélte, hogy erre még van idő. Inkább bekebelezett száznyolcvan csimaszt. Előző este hozta őket még a Tarfúrból, nehogy valahogy éhen haljon, ha úgy fordul.
Partinagyosan
A vírusállat messze száll,
ma nálad, vagy ki tudja,
meddig repül, meg kit talál
a bögös szellemujja.
A vírusállat rongyragyog,
szomszéd, morogva jön fel,
amilyen olykor én vagyok,
mikor egy újabb fröccs kell.
A vírusállat jó meleg,
hidegbe visz magával,
ahogy a kecske ólmekeg
a végső szalmaszállal.
A vírusállat ringató,
szépen halálba ringat,
nevermore- és nothingató,
a félelemmel ingat.
A vírusállat pliocén,
a föld sáros golyója,
belőle tűz a nitrogén,
a Kháron bús folyója.
A vírusállat szotyola,
száját becsukva köpköd,
Halász Petár és Homola,
ki ottlikokozva röpköd.
A vírusállat mindenes,
kezet köhögve moshass,
tanácsom is kisistenes:
ne karantén-kikoslass.
Áprilysan
Beteg leszek, ifjabb sok bús alaknál,
egész valómon csak maszkom fehér.
És mint a medve fent a sok lazacnál,
utánam kap egy óriás tenyér.
Míg vergődöm, a lélegeztetőgép
nem találja, hogy hol van a tüdőm,
és fulladozva sok komoly előkép
foglalja el majd ziháló időm.
S a kórház kapuján kimenekülve
esőcsepp áll a lovasszobrokon,
és nem értem ágyamon elterülve,
hogy ki volt barát s ki volt csak rokon.
De mindegy már, kiköhögtem a semmit,
újrakezdődhet forró mindenem.
S mint a fösvény, kit búja majdnem elvitt,
mosolygok majd sok üres kincsemen.
Szilágyi Domokos hangján
Megvert az Isten
vírussal,
mégpedig egy új
típussal,
megvert az agyam
menéssel,
meg az életem
teléssel.
Lettem, hát lettem,
nézhetem,
a verset mind i-
gézhetem,
a nyelvet szét-
robbanthatom –
másra úgy sincsen
alkalom.
Meg a muzsika
zsongással,
meg a sok ruha
mosással,
míg a zoknikat
stoppolom,
magamat azzal
okolom:
minek volt hát a
születés,
ez az életbe-
ügetés,
minek volt hát a
féktelen
jövetel, drága
életem?
Megvert az élet
magával,
telik, és mindig
alám vall,
szárnyaim lököm
az égnek,
de ők mindig csak
elégnek.
Marquezesen
Amikor az apja megmutatta neki a maszkot, még a vírusnak sem volt neve, és az egésznek sem. José Manuelo Luesdía egy teljes napig rángott, mint a nyavalyatörős. Arra tért magához, hogy a hamondóiak mind denevérekké változtak, s úgy repültek a ház körül, vijjogva és összevissza, hogy emlékük végleg fennmaradt abban az apokrif históriában, amit Aureliano Iaiaiai, a vándorló cigányok atyja írt a kéménybe korommal. A hangjuk is fennmaradt volna, de akkoriban tilos volt a mobillal babrálni, és senki nem volt olyan elvetemült, hogy ezzel a tiltással szembeszállt volna. A denevérek mindenkit megőrjítettek, és José Manuelo Luesdía megesküdött volna, hogy az anyját is ott látta közöttük, teljes száz kilós méltóságában, házsártosan előre nézve, ahogy szokott, és apját is, a hét faluban csodált alkoholistát, aki már valósággal belerekedt a vijjogásba.
Balassisan
Szép koronavírus,
mint az fene Nílus,
úgy ömölsz az emberre;
mint akár az orkán,
Isten dühös orrán,
rázúdul a tengerre;
mert az ember bűnös,
tűztől, mégis tűzhöz,
hol arra, hol erre.
Hiába a lélek,
mégiscsak: hogy élek,
mikor lesz már emelés,
hiába szerelem:
euró kell nekem,
a pénzem mindig kevés;
konok dicsősígírt
használják a smirglit,
furt folyik a terelés.
De már én Istenem,
szánd meg jó emberem:
Te teremtéd ilyennek;
piszkos az orcája,
lelkének almája
mégse menjen férgeknek;
bűnhődött eleget,
Nélküled, Teveled,
ne add át a szégyennek.
Wilde-osan
Kedves Nyózi, engedd meg, hogy én írhassak neked, hiszen rosszul esnék, ha arra kellene gondolnom, hogy karanténom hosszú ideje alatt egyetlen árva sort sem írtál, pedig milyen szép napokat töltöttünk a Transilvania szállóban, ahová utazási jegyeimmel tudtalak elvinni; összekapartam a tavalyiakat is, és úgy intéztem a recepcióssal, hogy azokat is elfogadja. Minden mindegy volt már nekem, csak téged ölelhesselek, veled töltsem még azt a kevés időt, amelyet az Úr és az állam ad, hiszen ha az előbbiben nem is hiszek, az utóbbiban muszáj hinnem. Mielőtt bejelentkeztem, egyéb se kavargott bennem, mint az, honnan szerzek lisztet, mikor rendelek kenyérsütőt és hányat; azután azonban teljesen átadtam magam annak, amit jobb híján és aljasságod sajnos sekélyes ismeretében szerelemként éltem meg, és úgy szárnyaltam tőle, mint a Wizzair, ami azóta sajnos szintén nem repül. Úgy kellett volna leráznom téged magamról, ahogy a tetveket rázzák le a lepedőről, hogy aztán kifőzzék, én azonban akkor is ragaszkodtam hozzád, mikor egyértelművé tetted, hogy se maszkot nem veszel, sem kesztyűt, sőt, sétálni is kijársz azok közé a fiúk közé, akik mind nem én vagyok.
Benedek Marcell fordítása
Pusztai Péter rajza