Majd visszatérünk, akár a delfinek
Velence kitisztult vizébe.
Nem sóhajtozunk senkinek,
csak felnézünk az azúr égre.

Lassan levesszük kesztyűinket,
kiürült zsebeinkbe tesszük.
Vidám halacskák néznek minket,
ahogy a maradékot esszük.

És remegve, azzal a kézzel,
mellyel annyi szemet lezártunk,
most maszkjainkat tépjük széjjel.
Ó, milyen régen erre vártunk!

Árva karjainkat kitárjuk
– már olyan régen nem öleltek.
S az üres utcán ezt kiáltjuk
gyenge hangon : „Na gyertek, gyertek!”

És az ablakok majd kinyílnak.
És nem kérdjük, hogy kik lehetnek.
És azt sem, hogy miért is sírnak.
Végre, végre gyengék lehetnek.

Mögöttük már a gyerekek
türelmetlenül toporognak.
Várják őket a kusza kertek,
ahol majd fogócskázni fognak.

Lassan, lassan kitódulunk
a mindenható, örök fénybe,
ami reméli: okulunk,
s méltóak leszünk e reményre.

Eldobjuk összes kincseinket
hiszen tudjuk most már: ez nem kell.
S elengedjük gyermekeinket,
hadd játsszanak a delfinekkel.

1. Nászta Katalin:
   2020. március 22. 08:01

   Biztató

2. Kappel Zita:
   2020. március 22. 08:55

   Nagyon szeretem ezt a verset, ezzel kezdtem a mai napot. Bár a hangulata szomorú, az én szívemnek kedves.