Kertész Imre életműve

Beláttam, persze, természetesen – a kamasz mindent elfogad, amit a felnőttek mondanak, ami sokat elárul a felnőtteknek a gyerekeikhez fűződő viszonyáról és egyfajta pedagógiáról. Ne feledjük, hogy a legnagyobb borzalmakra mondja, hogy „természetesen”, éppen azokra, amelyeket Kertész egy új paradigma eseményeinek tart az esszéiben, de ne feledjük azt sem, hogy a Sorstalanság nem utólag beszél, hanem BELŐLE, az események sodrából. A regényírás során a legnagyobb kihívás az lehetett, hogy az író „tiszta kamaszt” teremtsen, olyan nyelvvel és látásmóddal, amely megfelel annak a tizennégy éves gyermeknek, aki hirtelen lágerbe kerül.
Csakhogy éppen ez az: nem „hirtelen”. Előbb egy parancs, aztán egy udvar, közben az ismeretlen: egy út ez, amelynek a láger a végső állomása. Gondolom, Kertész azért jött indulatba, valahányszor A nagy utazásról hallott, mert ott dichotomikus a világ: a jók a jó oldalon, a rosszak pedig a rossz oldalon állnak, és ez a saját döntésük. Semprun elbeszélője nyugodt lélekkel mondja az őrnek, hogy partizánnak lenni, ez az ő döntése volt, ahogy az őré az, hogy ne legyen partizán. Miközben A nagy utazás szép regény, ez a világosfejűség enyhén szólva vitatható ilyen időkben, és egyre inkább az az érzésem, hogy minden időben. Kertész azt szerette volna megírni, hogy az áldozat is lehetett volna őr, hiszen ha a kamasznak azt parancsolják, amit az őrnek, gondolkodás nélkül megteszi.
Ez nem relativizmus, hanem a könnyű ítélkezés elkerülése egy riasztóan nagy regényben, s annak belátása, amit már a Kaddis a meg nem született gyermekért című könyvben mond az elbeszélő, ti. hogy Auschwitzra igenis VAN magyarázat, a mi gonoszságunk, démonkeresésünk a magyarázata, semmi misztika nincs ebben, ahogy Hitlerben sincs semmi „démoni”, hacsak nem nevezünk minden pszichopatát démoninak, azzal az ájtatos tisztelettel, amellyel a sorozatgyilkosok fan clubja is imádja a nagyszerű embert, aki mondjuk harisnyával fojtotta meg a nőket, miközben gyönyörűen zongorázott, vagy ahogy a nyilas Kun páterről mesélik, hogy szép férfi volt.
És ott van még Az angol lobogó, a szabadságnak ez a gyönyörű apoteózisa, és ott vannak az esszék, amelyek nem úgy érzékiek, mint a Nádaséi, nem forrók, hanem forrón hűvösek valamiképpen, egy nagyon értelmes ember írásai, aki minden poklokon keresztülment, és aki mégis megpróbálta megőrizni a tárgyilagosságát. Ezért rokonítható Primo Levivel, aki az Akik odavesztek és akik megmenekültek című könyvében fájdalmas objektivitással mondja el, hogy a nácik nagy része nem volt szadista, ami már csak azért is borzasztó, amit kezdünk látni magunk körül: a normális emberek is megőrülnek, a szemükben valami furcsa tűz lobog, és mintha alig várnák, hogy ölni tudjanak, holott a mindennapi életben egy légynek sem tudnának ártani. Új sorstalanságok ideje dereng; remélem, ott maradnak a derengésben.

Petri György költészete

A sötét alagsorokban, minő meglepetés, gyanús nők ajánlgatják lankadt bájtalanságuk. A napsütés közvetlenül a körfűrész mellett ragyog. Az ember el szeretné mondani a szerelmének, hogy szereti, de már nem tudja olyan egyszerűen, mint kétszáz évvel ezelőtt. Lenéz a cipőjére, és döbbenten állapítja meg, hogy a börtönök sokfélék. Megírja, hogy Isten elmacsóult, és az olvasók jó szokása szerint senki nem magára gondol, hanem a költő anyjára.
Ha volt ellenzéki, aki végigcsinálta, akkor Petri az volt. Nem vágyott semmi másra, csak arra, hogy verset írhasson, és mindig éppen azt írta, amit csak ő írhatott meg, és ami éppen azért, mert ő írta meg, botrányt kavart. Olykor látom ezekben a krimisorozatokban, amelyeket pihenés gyanánt nézek, hogy egy-egy ideges rendőr a megsebesült gazfickó sebébe nyomja az ujját, mire az mindent elmond, amit addig elhallgatott. Petri mindig a társadalom meg a költészet sebébe nyomta az ujját, és volt neki elég. És a Hogy elérjek a napsütötte sávig az azért is óriási vers, mert múlhatatlanul megmutatja annak a „felfelé-vágyát”, aki mintha mindig lent élt volna.
„Az ijesztő Verlaine; mogorva Sókratés és mocskos Diogenés; van benne valami a kutyából és a hiénából. Reszketve hull a székre, amelyet gondosan mögéje helyeznek.” – idézi Szerb Antal Jules Renard Naplóját. De ő mondja azt is, hogy a költészetben nem a valóság számít, hanem a vágy. És vágyban Petri óriási volt – ha tetszik, ő a mi Verlaine-ünk.

Varga Katalin nyelvmosodái

Cirmost cikkcakkban, Csórit csak csendben. Tudod te, mi volt Simi-sumi? És hogy Róka Berci kivel táncol? És hogy milyen ügyes Mosó Masa, és miért? És hogy miért hívják kullogónak a névutót?
Van, akit a rothadt almák szagolgatása ihletett meg, más egy parafa szobában írta halhatatlan művét, és akadt, aki ha hibát vétett írógépelés közben, akkor összegyűrte a lapot. Az ihlet útjai kifürkészhetetlenek. Egyeseket a diákjai dolgozatai inspirálnak, másokat a gyermekei nyelvbotlásai. Varga Katalint a nyelvtan ihlette meg. Nem nádpálcásan tanította, hanem a legjobb pedagógusokra jellemző módon szerintem el is felejtette, hogy éppen tanítani készül, s annyira belefeledkezett a szenvedélyébe, hogy csodálatos meséket és versikéket vetett papírra, és mindig remek grafikusokat talált hozzájuk, mint amilyen K. Lukáts Kató és F. Györffy Anna. Mint Csipikét és Kukucsit, Gőgös Gúnár Gedeont vagy Mosó Masát sem lehet másként elképzelni, mint ahogy annak idején, még gyermekkorunkban láttuk őket a jellegzetes „magas” könyvekben. És a múlt idő jele vagy a j-ly használata mellett megtanultuk, mi a humor, mi a fantázia, és azt se kellett később hosszan magyarázgatni, hogy mi az az alliteráció.
Hiszen végül is micsoda? Mint minden, semmi más, mint a nyelv lehetősége. És ezt sem olyan dölyfösen tanította: a magyar nyelv csodálatossága nem a kijelentésekből derült ki (hogy tehát azért csodálatos, mert én azt mondom), hanem a teljesítményből, abból, amit minden oldalon olvashattunk. A magyar nyelv azért csodálatos, mert nemcsak nádpálcás vagy kalasnyikovos csodálói vannak.

Következik: Janikovszky Éva meséi; Spiró György életműve; Csipike

1. Pusztai Péter:
   2020. március 24. 03:33

   Hol van az igazság igen tiszelt barátom amikor Kosztolányi szavait Tomas Mann Budapesten akarta látni azért mert magyarul szavaival mérsékelten szívünköz szólt. A hitleri ellenes rádió adása elokvens volt amit TH. M. mondott . Post mortem a Nobel dijjat nek Kosztolányinak adnám. Kertész könyvének semmi köze az írás művészetéhez Pp.