Cseke Gábor: Titkaink (21)

Popper Péterbe kapaszkodva indítottam titkaink köré sorakoztatott gondolataimat, mert minél jobban haladok előre az időben, annál élénkebben foglalkoztat a kérdés: él-e egyáltalán olyan ember a földön, aki nem hagy hátra megfejtetlen titkokat? Van-e egyáltalán lehetőség az ilyesmire? Nem azt sugallja-e a felhalmozott emberi bölcsesség, hogy a titkokra előbb-utóbb fény derül? Valószínű, hogy így van, bár nekem az ellenkezőre is van életre szóló példám.
Ötödik elemibe jártam, amikor olvasmányaim elvezettek a titkosírás fogalmához. Izgalmasnak véltem a lehetőséget: kodifikált üzenetet váltani egymással. Az egyik iskolai szünetben meg is egyeztünk pajtásaimmal, hogy szűk körben – 3-4 személy erejéig – kidolgozzuk saját titkosírásunkat. Másnapra ki is okoskodtam egy teljes ábécét, ami az általánosan használt betűjeleket helyettesítette. Annyira komolyan vettem a feladatot, hogy a megoldást csak egyetlen példányban rögzítettem, abban a reményben, hogy pajtásaim majd megtanulják és önműködően használni kezdik titkos levelezésünkben.
De alig adtam át az első titkos levelet az előttem ülő pajtásomnak, tanárunk lecsapott ránk. Természetesen, nem értett semmit a szövegből, s szigorúan vallatóra fogott bennünket. Én viszont, szándékomhoz híven, a lebukástól való félelmemben ott helyben megrágtam, majd lenyeltem a titkos ábécé egyetlen leírt példányát. Az általam írt titkos üzenetet akkor már magam sem tudtam volna elolvasni, mert az ijedelemtől sikerült minden elfelejtenem. Ma sem tudnám megmondani, mi állt az elkobzott papírcafaton, de hát biztosan nem volt az olyan horderejű dolog, hogy annyi évtized után fejemet fogva sajnálkozzak az eset fölött…

Popper Péterhez pedig még visszatérünk…

2020. március 23.

Szóljon hozzá!