Elhunyt Erdélyi Lajos fotóművész
Fotó: népújság.ro
91 esztendős korában elhunyt a marosvásárhelyi születésű holokauszttúlélő, neves fotóművész, Erdélyi Lajos. A Bolyai Egyetemen szerzett diplomát, tőbb folyóiratnál dolgozott fotósként, utoljára az Új Élet munkatársa volt. 1988 óta Budapesten élt. Sajtó alá rendezte Orbán Balázs fotográfiáit (Orbán Balázs – Székelyföld képekben), feldolgozta Teleki Sámuel afrikai úti felvételeit (Teleki Samu Afrikában), személyiségekről, erdélyi zsidó temetőkről készített fotói nemzetközi hírűek.
Szabályos nekrológ helyett egykori munkatársa, Elekes Ferenc emlékező írásait közöljük.
Elekes Ferenc:
Ugye, Laló?
Majdnem húsz esztendőn át dolgoztunk mi együtt, egy szerkesztőségben, ugyanabban a szobában, de mi ketten soha nem tegeződtünk, ugye, Laló? Nem tudhatom miért, így alakult. Ön nékem mindig Laló volt, én Önnek mindig Frici úr. Még akkor is, amikor másképp volt helyes egymást megszólítanunk, ugye, Laló? Hát alaposan elmúlt az idő felettünk, már néhány ujjunkon meg tudnók számlálni, hányan maradtunk abból a szobából, talán csak mi ketten, ugye, Laló? Tanúja sincs már annak, hogy milyen eredeti módon voltunk hazafiak mi ketten, ugye, Laló? Bizonyára Ön is jól emlékszik arra a felsőbb elvárásra, hogy abban a szobában hazafiakhoz illőmódon el kell oltanunk a villanyt minden reggel, amikor már látjuk egymást, annyira megvilágosodott. Persze, téli napokon. Ebből a felsőbb elvárásból Ön azt a következtetést vonta le, hogy hazafinak lenni ezek szerint roppant egyszerű dolog, nem kell mást tenni, mint egyet pattintani a villanykapcsolón. Ha lekapcsolom, hazafi vagyok, ha felkapcsolom, nem vagyok hazafi. Énnekem annyira tetszett az Ön ötlete, következtetése, találmánya, hogy magam is naponta gyakoroltam a kapcsoló pattogtatását, vagyis a világ legegyszerűbb módját annak, hogy hazafi legyek-e, vagy ne legyek. Ezekre a vidám percekre Ön is jól emlékszik, ugye, Laló?
Remélem, arra is emlékszik, hogy mi ketten a majdnem húsz év alatt soha össze nem vesztünk, egymásnak bajt, szomorúságot nem okoztunk. Ugye, Laló? Most viszont valami furcsa dolog történt, amitől elszorul a torkom: a világhálón elolvastam az Ön visszaemlékezését, életrajzának egy darabját és megjegyeztem egy számot, amiről nekem majdnem húsz év alatt nem sokat beszélt.
43083. Negyvenháromnulnyolcvanhárom. Tudom németül is…
Azt tudtuk, hogy Ön lágerlakó volt gyermekkorában, csodával határos módon szabadult, sok mindent tudtunk Önről, de ezekről ritkán beszélt nekünk, ugye, Laló? És amit most sem értek, hogyan történhetett, hogy a majdnem húsz év alatt Ön egyetlen egyszer sem tegezett engem. Legalább egyszer mondta volna nekem, szevasz Frici, vagy valami ilyesmit… Szóval az bánt, hogy megvénültünk, de az a kis magázós távolság megmaradt köztünk. Mert megmaradt, ugye, Laló? Pedig milyen jó hazafiak voltunk egykor mind a ketten, amikor pattintgattuk a villanykapcsolót, és olyankor cinkosan egymásra pillantottunk, ugye, Laló?
Nyugodj békében!
A túl hosszú vastagbél fölösleges
Levelet kaptam Lalótól Budapestről, melyben megállapítja, hogy teljesen fölösleges, ha túl hosszú vastagbele van az embernek. Ide is másolom a Laló levelét, nehogy azt higgye valaki, hogy csak úgy, hányaveti módon kezelem, vagy nem idézem helyesen:
„Drága Frici úr – írhatott volna valami örömtelibb hírt.
Annál jobban tisztelem a betegséget elviselő embert, semhogy példálózzak, hány barátom él így nem tudom mióta, stb.
Remélem, okosan alkalmazkodott a változott feltételekhez, derűsen szemléli amúgy kívülről önmagát.
És most valamit a magam és a Maga tapasztalataiból:
A lágeridők óta Isten felkentjeiként tisztelem az orvosokat. A jókat, és ha a sors mást rendelt mellém, a rosszakat is. Mert akár a papok, azok is az ő szavát tolmácsolják, jók és rosszak egyformán. Hallgasson rájuk.
Egyszer Elekes Úr szétszedett – nem emlékszem, egy Leicát vagy Zorkijt. Összerakta, és a tálcán ott maradt két kis csavar. Akkor azt mondta: ezek ott rosszul tervezték meg a Leicát. Két fölösleges csavarral terhelték. Hát uram, kimaradt a szerelésből egy nagy darab vastagbél. De így is működik a szerkezet – Maga legalábbis így értékelte annak idején az esetet.
Drága Frici, nagyon remélem, ebben a helyzetben is megőrzi ezt a képességét.
Öleli, Laló”
Nagyon szeretem ezt a levelet, egyszer azért, mert rövid (akár az élet), másodszor pedig azért, mert igaz.
Kedves Laló, valóban írhattam volna örömtelibb hírt magamról, de sajnos, nem volt jobb hír a kezemügyében. Továbbá: ha nem is okosan, de alkalmazkodtam a változott feltételekhez, önmagam derűsen szemlélem, úgy, ahogyan említette, vagyis kívülről… Olykor annyira kívülről, hogy valósággal magamon kívül vagyok, ezt csak a szójáték kedvéért mondom, hogy máris derűsebb legyek. Hanem ezt a levelet azért szeretem a legjobban, mert Ön azt a Leicát még nem felejtette el, amelyet valóban szétszedtem s hibát találtam benne, mármint a fölösleges alkatrészeit illetően. Van annak már talán több, mint harminc esztendeje. Hibát találni egy Leicában? Ki hiszi el ezt nekem valaha? Pedig találtam. Nem hiányzott abból semmi, hanem inkább több alkatrésze volt csakugyan, mint amennyire föltétlenül szüksége lett volna. Ezért is maradhatott ki az a két kicsi csavar. A magam fölfogása szerint. Mert az is meglehet, azt a két kicsi csavart nem véletlenül tervezte oda a Leica mérnöke. Lehet, ő jobban tudta, mint én, miért kellenek oda azok a kis csavarok, fölöslegesen nem tervezte volna, hanem elment volna inkább sörözni, akár a mi közös barátunk, Lazics, Isten nyugosztalja őt békében. Szóval, Ön azt mondja, hogy az én szerkezetem, vagyis a szervezetem a Leicához hasonlóan így is működik, ha ki is maradt belőle egy jó nagy darab alkatrész… Bárcsak igaza lenne, Laló! Bár úgy lenne, hogy az a magosságos Úr engem is úgy tervezett volna meg, direkt, hogy így is működhessek még egy ideig. Bárcsak így lenne, Laló! Mert néha az a gyanúm, nem véletlenül tervezett így engem az Úr. Csak tudott ő valamit, amit mi csupán találgatunk. Mégpedig azért találgatunk, mert reménykedünk.
Leveléből az derül ki, hogy nem csak én, hanem Ön is reménykedik az én életem alakulását illetően. Ketten reménykedünk, ugye, Laló, most már abban, hogy hátha mégis tévedett, aki megtervezett és a túl hosszú vastagbél csakugyan teljesen fölösleges. Ketten reménykedünk. Ketten, ugye, Laló!
Forrás: Elekes Ferenc: Isteni szemmérték. MEK
Pusztai Péter rajza