Könyvet ír az útjáról Pengő Zoltán

5 143 762 lépés. 4062,63 kilométer. 197 nap.

Pengő Zoltán újságíró /2019 / szeptember elsején indult el Nagyenyedről, hogy Kőrösi Csoma Sándor nyomain haladva elérjen Indiába. Számtalan kaland, többszörös újratervezés után sikerült lezárnia az utazást, és március 15-én hazarepült Indiából. Az utazót nem úgy vártuk, ahogy szerettük volna, hisz a világjárvány kitörése sok mindent átírt. Ezért az első, utazás utáni összegző beszélgetésre is csak telefonon keresztül kerítettünk sort.

Induláskor, a nagyenyedi Bethlen Gábor Református Kollégium udvarán Pengő Zoltánnak eredetileg a Ladak tartománybeli Zangla volt az úti célja, azonban a nagy hó miatt csak májusban vált volna megközelíthetővé az a város, ahol Kőrösi Csoma a tibeti-angol szótárat szerkesztette. Mivel májusig nem maradhatott Indiában, az újságíró úgy döntött, hogy Dardzsilingben, a nagy előd sírjánál zárja utazását. Ez egyébként csak egyike volt azoknak az újratervezéseknek, amelyeket meg kellett ejtenie a féléves gyaloglása során, hiszen az eredeti elképzelések és a pillanatnyi körülmények között mindig meg kellett keresnie a legjárhatóbb utat.

Három nagy kultúrával, a török, iráni és indiai világgal került kapcsolatba az elmúlt hónapokban. A napi beszámolóit olvasók ezrei követték rendszeresen, nemcsak magyarul, hanem román és angol nyelven is. Számtalan bátorító, biztató üzenetet kapott naponta, és a lelkes követők tábora napról napra nőtt.

Pengő Zoltán bevallotta, hogy annak a tudata, hogy sokan követik, és szurkolnak azért, hogy sikerüljön, sok holtpontján az utazásának átlendítette. Örül annak, hogy gyerekkori álmát megvalósíthatta, de nem tervez újabb világ körüli utat, inkább itthoni, mindennapi életét szeretné újratervezni. A jó hír az, hogy a Kőrösi Csoma Sándor nyomában megtett kalandos utazásáról könyvet készül írni.

2019. szeptember elsején, és utazása első pillanatától három nyelven tartotta a kapcsolatot az olvasókkal, A Maszolon magyarul olvashatták naplóbejegyzéseit, de a román és az angol nyelvű olvasók tábora is népes volt.


„Nem bédekkert, hanem igazi élménybeszámolót akartam írni”

* Nehezen tudom elképzelni, hogy ilyenkor, amikor az ember nekivág a nagyvilágnak mi az, ami úton tartja. Nap, mint nap. Felkel, felöltözik, és nekivág az ismeretlennek. Számodra ez hogyan működött? Volt egy tudatos napi beosztásod?

– Volt napi rutin, ez a lehetőségekből fakadt. Mindig csak világosban gyalogoltam. Az utam nagy részében a nap nem volt nagyon hosszú. Nem órára ébredtem, rövidesen útra is keltem, mentem, amíg lehetett. Persze megálltam, amikor ennem kellett, aztán mentem tovább. Amikor megérkeztem a szállásomra, akkor leültem, és megírtam a napi beszámolómat. Voltak kivételek is, amikor megálltam egy benzinkútnál vagy egy kávézóban, és ott vetettem papírra az utazásom legfrissebb élményeit, de ez ritkábban fordult elő. Utazásom második részében főként a mobilnetemre alapoztam, úgyhogy nem kellett a helyi adottságokhoz igazítanom a ritmusomat.

* Napi 35 kilométer után, ami lehetett sárban, esőben, hidegben, esetleg barátságtalan környezetben, nem volt-e fárasztó a nap végén leülni és megírni a beszámolót?

– Időt vett el a pihenésből, a kikapcsolódásból, az biztos, de olyan sok tennivalóm amúgy sem volt, ezért nem jelentett terhet. Az utazásom vége felé éreztem inkább azt, hogy kezd elegem lenni belőle, de azt hiszem, hogy akkor már halmozódott minden: a fáradtság, a honvágy, szóval egy egész tünetegyüttesről volt már szó. Néha úgy éreztem, hogy már nincs energiám az íráshoz is, de alapvetően nem maga az írás terhelt le.

* Számomra nagyon tanulságosak voltak ezek a rövid írások. Mindig jó érzékkel adagoltad az információkat, nem a hagyományos bédekkerek stílusa köszönt vissza az útinaplódból, hanem egy igazi, nyitott szemmel járó utazó egyéni szemszöge, meglátása, aki nem feltétlenül a művészettörténeti különlegességeket akarja megmutatni nekünk például egy törökországi kisvárosban, hanem a buszmegállókat…

– Erre tudatosan törekedtem. Mármint, hogy azt írjam meg, amit én érdekesnek találok, és ne alkalmazkodjam holmi bevett sablonokhoz. Elképzelhetetlenül unalmasnak tartok egy olyan útleírást, ahol az ember felsorolja, hogy milyen nevezetességeket látott, és leírja az azzal kapcsolatos tudnivalókat, holott ezeket meg lehet találni az útikalauzoktól elkezdve a Wikipédián keresztül nagyon sok helyen, tehát az égvilágon semmi értelme nincs leírni száznyolcadjára azt, amit százhétszer már leírtak. Ez meg sem fordult a fejemben, nem beszélve arról, hogy én javarészt nem turisztikai vidékeket szeltem át. Arra gondoltam, hogy ami érdekessé teheti az én útleírásomat, az annak a személyes mivolta. Ennek a megfogalmazására törekedtem.

* Ez át is jött, és a siker nem maradt el, lemérhető volt a napi visszajelzések alapján is. Egyre többen követték rendszeresen a bejegyzéseidet. Alig tettük fel a Maszol oldalára az aznapi beszámolót, máris több százan olvasták. Az olvasói kommenteket volt-e időd elolvasni, visszajeleztél-e azoknak, akik írtak neked?

– Persze, fordítottam erre időt, ezt fontosnak éreztem, annál is inkább, mert úgy éreztem, hogy az utazásom céljának – azaz Kőrösi Csoma Sándor nevének, munkásságának népszerűsítéséhez – az is hozzátartozik, hogy válaszoljak azoknak, akik érdeklődnek, akik követik az utamat.


„Török,magyar, két jó barát”

A szokványos élet keretei közül kilépett újságíró számára Törökország nagyon sok pozitív meglepetést tartogatott, annak ellenére, hogy egy lábfertőzés miatt több mint egy hetes kényszerszünetet kellett tartania. A vendéglátói azonban kitettek magukért.

*Még nem hagytad el Románia területét, és már nagyon sokan felfigyeltek a gyaloglásodra. Bukarestben fogadott Magyarország nagykövete, aztán Törökország valóságos diadalmenet volt, kézről kézre adogattak téged a nagykövetek, polgármesterek. Nevetgéltünk is a szerkesztőségben, hogy ez aztán a jó szervezés…

– Azért ne túlozzunk… ez csak Törökország központi részére volt érvényes, ahol jó barátomnak, Ahmetnek köszönhetően, sokkal könnyebben, kellemesebben telt a gyaloglások közötti szabadidőm, mint egyébként. Ez annak köszönhető, hogy Ahmet egy turanista mozgalomnak a tagja, amely a török népek barátságát ápolja. Nos, ez náluk nemcsak a szavak szintjén valósul meg, ahogy mi európaiak nagyon gyakran a kapcsolattartás alatt valami nagyon formális dolgot értünk. Számomra teljesen meglepő volt, egyáltalán nem számítottam rá. Nem tagadom, hogy jól esett, kellemes meglepetés volt. Ezek az emberek, akik fogadtak, vendégül láttak, megmutatták a településüket, szívvel-lélekkel segítettek, ők nemcsak a szavak szintjén turanisták, hanem teljes lényükkel. A magyar diplomácia érdeklődése Törökországban sem maradt el. A lábfertőzésem utáni gyógyulás, lábadozás napjait Ankarában töltöttem. Nagy távokat gyalogolni nem tudtam, az eddigi útról, s a további tervekről beszélni ellenben igen, amit meg is tettem, Mátis Viktor úr meghívására, aki Magyarország ankarai nagykövete, népes hallgatóság előtt megtarthattam első úti beszámolómat. A találkozóra a nagyköveti rezidencián került sor, ahova eljött a helyi magyar kolónia jó néhány tagja, s olyan török érdeklődők is, akik beszélnek magyarul. Itt is megtapasztalhattam a törökök részéről azt az igazi őszinte nyitottságot, amely végigkísért egész Törökországon.


„Iránban folyamatos aggodalomban éltem”

A pozitív törökországi tapasztalatok után azonban Pengő Zoltánnak Iránban, mintegy félúton módosítania kellett eredeti útitervét. A szinte háborús iráni helyzet, illetve az a tény, hogy készpénz nélkül maradt a pénzügyi embargóval sújtott országban, arra sarkallta, hogy az indiai vízum megszerzése után a lehető leggyorsabban távozzon a perzsa államból.

* Ha Törökország a pozitív meglepetésekben bővelkedett, akkor azt hiszem, hogy nyugodtam mondhatjuk azt, hogy, amint átlépted a török-iráni határvonalat, azonnal az érzelmi skálának az ellenpólusát tapasztaltad meg. Az ottani bejegyzéseid folyamatosan arról adtak hírt, hogy nem érzed jól magad Iránban, aztán bekövetkezett az Amerika és Irán közötti konfliktus is.

– Irán egy kulturális sokk volt. Nagyon rosszul hatott rám pszichésen az, amit ott láttam. Egy örömtelen, középkorias jellegű társadalom. Nem tudtam feltalálni magam abban a közegben. Egyáltalán nem éreztem azt, hogy számunkra, nyugati civilizációból érkezők számára valamiféle nyitottság volna tapasztalható, annak ellenére, hogy ott is sikerült összebarátkoznom emberekkel, és meleg, barátságos kapcsolat alakult ki közöttünk, nem tudtam elvonatkoztatni az általános hangulattól. Mindenki feketében járt, olyan volt, mintha egy végtelen gyász kellős közepén találtam volna magam. Rám ez nagyon rosszul hatott. Hát még amikor kitört a nemzetközi méreteket öltő konfliktus Szulejmáni tábornok likvidálása miatt! Akkor végképp úgy éreztem, hogy mennem kell az országból. Ne felejtsük el ugyanis, hogy Irán és az Egyesült Államok kapcsolatát az évtizedekkel ezelőtti túszdráma rontotta el, amikor egyszerűen betörtek az amerikai nagykövetségre és foglyul ejtették az ott dolgozókat azért, mert Amerika beutazási vízumot adott az elűzött sahnak, aki gyógykezelésre szeretett volna menni az Államokba. Ha egy ilyen hétköznapi dolog ilyen reakciót tudott kiváltani annak idején, akkor – én úgy éreztem legalábbis – ez alkalommal sem lehetett másmilyen megnyilvánulásokra számítani. Meg tudom érteni, hogy egy teljesen magányos utazó, aki az adott körülmények között semmiféle azonnali támaszra nem számíthat, nagyon nyomasztó tapasztalatként éli meg ezt a helyzetet. Nem is szégyellem bevallani, hogy féltem. Főként akkor, amikor Szulejmáni halála után elkezdődtek a megemlékezések, a gyászünnep és tízezrek, százezrek lepték el az utcákat, teljesen feketébe öltözve, mindenféle Amerika-ellenes jelszavakat skandálva és „Harsh revenge!” (Kemény/könyörtelen bosszú! – angolul) feliratú pólókat viselve. A gyászszertartást az Azadi téren tartották, az oda vezető körúton úgy özönlött a tömeg, hogy egyik irányból sem láttad a végét. Teheránt elárasztották a tábornokot ábrázoló molinók, sokan gépkocsijukra is kiragasztották arcképét. Rólam egyértelműen látszott, hogy nem helybéli vagyok, hanem nyugati. Azt pedig tudni kell az irániakról, hogy számukra a Nyugat, mint olyan, egy homogén térség, nem disztingválnak Kelet- és Nyugat-Európa meg Amerika között. Azonban az erőteljes szorongáson túl volt egy gyakorlati oka is az eljövetelemnek: kifogytam a pénzből, és Iránban semmiféle lehetőségem nem volt készpénzhez jutni, ezért kénytelen voltam a távozni az országból időnap előtt.


„Indiára nem lehet felkészülni”

Ladakh az élő vallás országa, azonban India többi része szinte belefullad a szemétbe. Ha valamit nehezen viselt el Pengő Zoltán utazása utolsó heteiben, akkor az a rettenetes mennyiségű szemét volt, amellyel úton-útfélen szembesült az indiai gyaloglása során. Sem a belvárosok, sem a műemlékek környéke, a szent folyók nem mentesek mindent elborító hulladéktól.

* Ha tömbösítve beszélgetünk az utazásodról, akkor tapasztalat szintjén három nagy kultúrát ismertél meg: a törököt, az iránit és végül az indiait. Mindegyik teljesen más reakciókat váltott ki belőled. Nem beszélve arról, hogy Indiában több egymástól teljesen különböző kultúrájú régión utaztál keresztül, és nem mindegyik hatott rád pozitívan.

– Indiában egyetlen olyan vidék volt, amely élhető volt számomra, ez Ladakh volt. Ez volt messze a legkellemesebb régió. A többi? Érdekes volt rövid ideig ott időzni, de semmi esetre sem szerettem volna a szükségesnél több időt ott tölteni. Delhiben történt meg, hogy kiléptem a szállodámból, és két lépés múlva ott találtam magam, egy nagy szeméthegy mellett, ahol egy tehén békésen kérődzött a térdig érő hulladékban. És nem, nem kerestem meg a legelhagyatottabb delhi-i negyed legolcsóbb szállodáját, lépten-nyomon ilyesmivel találkoztam ott. Ezrével lehetne ilyen fotókat készíteni Indiában, ez teljesen tipikus. Ilyent Törökországban vagy Iránban nem lehet látni. Egy olyan európai ember, aki úgy megy oda, hogy nincs előzetes ismerete Indiának erről az arcáról, annak ez a valóság teljesen elképzelhetetlen, felfoghatatlan. Én például azt vettem észre magamon, hogy előszeretettel időzöm a plázákban, ugyanis a nagyobb indiai városokban a bevásárlóközpontok ugyanúgy vannak kialakítva, mint nálunk, és tisztaság, rend van. Bár nem vásároltam semmit, szükségét éreztem, hogy bemenjek ezekre a helyekre, és ott időzzek. Ki voltam éhezve a tisztaságra, rendezettségre, szükségét éreztem annak, hogy miután napokig csak mocskot és szemetet láttam magam körül, ilyen helyeken úgymond megpihenjek. India tehát ilyen szempontból volt megterhelő.

* Kénytelen vagyok megkérdezni, hogy volt-e olyan pont, amikor úgy érezted, hogy eleged van az egészből és feladod? Mert már ennek a rövid beszélgetésünknek a során is kiderült, hogy korántsem olyan egyszerű egy ilyen utazás, ahogy mi azt a fotelből, a bejegyzéseidet követve, elképzeltük. Embert próbáló hónapok voltak ezek. Hol volt a mélypontod?

– Voltak mélypontok, de soha nem kellett megküzdenem önmagammal, nem kellett meggyőznöm magam arról, hogy folytatni kell, mert nem jutottam el addig a pontig, hogy komoly késztetést érezzek arra vonatkozóan, hogy forduljak meg és utazzak haza. Volt olyan pont, hogy éreztem a körülmények nehézségét, meg azt, hogy nem tetszik nekem az, amiben vagyok, sőt, mi több, szenvedek tőle. Azonban olyan szintre soha nem jutottam el, hogy kész, hagyok csapot, papot, és megyek haza. Újratervezés volt többször is, de soha nem fordult meg a fejemben, hogy ha nem tudom úgy megvalósítani a kitűzött célt, ahogy eredetileg elképzeltem, akkor megyek is hazafelé.

* Az utolsó hetek bejegyzéseiben azonban konkrétan érzékelhető volt az, hogy egyre türelmetlenebbül várod az utazás végét…

– Egyre nőtt bennem a honvágy. Szerettem volna hazaérni, egyre inkább hiányoztak olyan dolgok, amelyeket itthon csináltam, emberek, akikkel régóta nem találkoztam. A legváratlanabb pillanatokban törtek rám ezek az érzések, gondolatok. Ezek ellen pedig nehéz védekezni.

* Akkor, gondolom, dupla öröm volt ott állni Kőrösi Csoma Sándor sírjánál, Dardzsilingben. Egyrészt ott volt annak a tudata, hogy megcsináltad, másrészt pedig a boldogság, hogy végre indulhatsz hazafelé…

– Pontosan így volt. Ott álltam, néztem a sírt, és egy végtelen megkönnyebbülést éreztem, hogy megcsináltam, bevégeztem, ezzel kerek lett a történet. Nem beszélve arról, hogy már ott lapult a repülőjegy a zsebemben…


Az élet a nagy utazás után

Az utazásnak számtalan pozitív vetülete is volt. Persze, hogy nehezen éli meg egy magányos utazó azokat az előre nem megoldható és lerendezhető helyzeteket, amelyekkel szembesül szinte nap mint nap, mesélte Pengő Zoltán, de maga az a tény, hogy épségben és egészségesen sikerült megvalósítania a tervét, önmagában akkora sikerélmény, amely mindent felülír. Azonkívül az emberi segítőkészség, amelyet megtapasztalt szintén a pozitív tapasztalatok sorát erősíti. Megérte megtenni az utat – vallja Pengő Zoltán, most már a hosszú útról hazaért utazó boldog megkönnyebbülésével, bár itthon sem felhőtlen a helyzet, hiszen a koronavírus-járvány a világnak egyetlen szögletét sem kerüli el.

* Ha nem lett volna elég a háborús veszély Iránban, az indiai köztisztasági és közegészségügyi állapotok, akkor most a pandémiával is szembe kellett nézned. Nem beszélve arról, hogy amikor hazaértél, akkor korántsem sikerült téged úgy fogadni, ahogy az itthoniak készültek rá, és ahogy lelked mélyén te is szeretted volna, hiszen említetted mennyire hiányoztak a barátaid… Most is telefonon beszélünk…

– Végig követtem a koronavírusos helyzet fejleményeit, és komolyan nyomasztott annak a lehetőségnek a tudata, hogy Indiában ragadhatok, ezért is követtem el mindent, hogy a már meglévő repülőjegyemet, amely március 31-ére szólt, becseréljem egy korábbi időpontra, március 15-ére. Ugyanis amikor láttam, hogy egyre több a megbetegedés és a haláleset, akkor úgy döntöttem, hogy nem kockáztatok, és megpróbálok minél hamarabb hazaérni. És szerintem ez egy helyes döntés volt, mert valószínű, hogy pokolként élném meg az indiai tartózkodást, ha még mindig ott lennék.

* Az nem volt frusztráló, hogy leszálltál a repülőről, és senki nem várt, mert nem várhatott?

– Valamennyire az volt, ha teljesen őszinte akarok lenni, és nem azért, mert mindenkinek úti élményeket akarok mesélni, szó sincs erről. De kétségtelen, hogy szerettem volna több ismerőssel, baráttal találkozni, mint amennyire most lehetőség nyílik. Ugyanakkor nagyon örülök annak, hogy itthon vagyok. Minden megszorítás ellenére, sokkal nyugodtabbnak érzem magam.

* Amikor szeptemberben elindultál a nagy útra, akkor zárójelbe tetted az itthoni életedet. Felmondtál a cégnél, ahol addig dolgoztál, bepakoltál, „hátadra vetted a házad”, és nekivágtál az ismeretlennek. Most ismét újratervezés következik. Mire jutottál az önmagaddal töltött napok során, mit döntöttél el, mihez szeretnél kezdeni a továbbiakban?

– Egy dolgot tudok biztosan: nem akarom ott folytatni, ahol abbahagytam. Egykori munkahelyemre biztosan nem térek vissza. Jelenleg független ember vagyok. Most ilyen dolgok várnak rám, hogy munkahelyet kell keresnem, továbbra is szeretnék újságíróként dolgozni, és egy teljesen megszokott polgári életben gondolkodom. Azt is el kell döntenem, hogy hol fogok letelepedni, ugyanis én nagyváradi vagyok, és a kolozsvári ingatlanárak nem feltétlenül vonzóak számomra.

* A Maszol olvasói számára rossz hír az, hogy ezután nem lesz Pengő Zoltán naplóbejegyzés a világ másik végéből. Annyit azonban sejtek, hogy a felgyűlt élményeket valahogyan fel akarod dolgozni ezt követően is.

– Szeretném könyv formájában megjelentetni. Ami nem azt jelenti, hogy az eddigi szövegeket publikálom, hanem teljesen átdolgozott formában jelentetném meg úti élményeimet. Az előttem álló időszak arról is fog szólni, hogy leülök, és leírom mindazt, amiről úgy gondolom, hogy érdekelhet embereket.


Vig Emese interjúja (Maszol.ro)

2020. március 25.

Szóljon hozzá!