… Úgy látszott, hogy ennek a betegségnek a gyógyításában sem orvosi tanács, sem semminémű orvosság ereje nem hat és nem használ; mármost akár azért, mert a betegség minéműsége nem adott módot rá, akár azért, mivelhogy a tudatlan kuruzslók (mert a tanult orvosokon felül ezeknek a száma fölöttébb meggyarapodott efféle nőkkel és férfiakkal, kik soha életökben nem tanulták a gyógyítás tudományát) nem ismerték fel a baj eredendő okát, és ennélfogva nem a kellő szereket alkalmazták ellene: nem csupán hogy kevesen gyógyultak meg, hanem úgyszólván valamennyien belehaltak a fent mondott jelek feltünedezése után harmadnapra, ki gyorsabban, ki lassabban, s a legtöbben mindennemű láz avagy egyéb tünet nélkül. És ennek a döghalálnak annál nagyobb volt ereje, mivelhogy azokról, akik megbetegedtek, az érintkezés révén átragadt az egészségesekre, éppen úgy, mint ahogy a tűz belekap a száraz vagy zsíros tárgyakba, mik tőszomszédságában vannak. De még nagyobb baj is volt ennél; mivelhogy nem csupán a betegekkel való beszélgetés vagy érintkezés származtatta át az egészségesekre a betegséget vagy a tömeghalál csíráját, hanem kiderült, hogy a ruháknak vagy bármely más tárgynak az érintése, mit ím ez betegek érintettek avagy használtak, ezzel a betegséggel fertőzi azt, aki hozzányúl.
Elképesztő hallani is, mit most el kell mondanom: és ha nem látták volna sokan, s nem láttam volna magam is tulajdon szememmel, szinte hinni sem merném, nemhogy leírni, ha mégolyan szavahihető embertől hallottam volna is. Elmondom tehát, hogy a szóban forgó pestisnek az a tulajdonsága, hogy egyikről a másra átragad, oly fertőző erejű volt, hogy nem csupán emberről emberre terjedt, hanem – ami igen gyakran nyilván bebizonyosodott – ha a megbetegedett vagy a betegségben meghalt embernek valamijét megérintette valami más, nem emberfajta élőlény, azt nem csupán megfertőzte a betegség, hanem igen-igen rövid idő alatt meg is ölte. Erről – mint kevéssel előbb említettem – egyebek közt egy napon tulajdon szememmel a következőképpen győződtem meg:
Egyszer egy ilyen betegségben meghalt szegény embernek rongyait kidobták az utcára; odatévedt hozzájok két disznó, melyek szokások szerint előbb az orrukkal, aztán a fogaikkal összevissza turkáltak a rongyokban, s íme, alig egy óra múltán, mintha csak mérget ittak volna, egyet-kettőt vonaglott mind a kettő, s döglötten rogyott a földre a vesztükre megturkált rongyok fölött. Efféle és sok más hasonló meg súlyosabb esetek révén mindenféle aggodalom meg képzelődés támadt azokban, kik életben maradtak, és szinte valamennyien egyetlen rideg célt szögeztek maguk elé: irtózattal elkerülni a betegeket s minden ő dolgaikat; és mindenki azt hitte, hogy ekképpen cselekedvén, megmenti maga életét.
És némelyek akképpen vélekedtek, hogy a mértékletes élet, a mindennémű kicsapongásoktól való óvakodás igen megnöveli az ellentálló erőt eme bajjal szemben; és társaságokba verődtek és mindenki mástól visszavonultan élték napjaikat; összegyülekeztek és bezárkóztak ama házakba, melyekben nem volt beteg, s élvezték a legfinomabb ételeket és a legpompásabb borokat, de igen mértékletesen és mindennémű kicsapongás nélkül; nem álltak szóba senkivel, hallani sem akartak semmi külső hírt sem halálról, sem betegekről, hanem muzsikával és egyéb mulatságokkal szórakoztak, már amihez hozzájutottak. Mások ellenkező véleményen voltak, és azt állították, hogy ha nagyokat isznak és dőzsölnek, és dalolva, tréfálkozva ide-oda csavarognak, és mindennémű vágyukat kielégítik, amennyire csak tudják, s kacagnak és csúfolódnak azon, ami történik, az lesz a legbiztosabb orvosság e szörnyű baj ellen; és amit így mondottak, azt tőlök telhetőleg valóra is váltották; éjjel és nappal hol egyik, hol másik kocsmába mentek, telhetetlenül és mértéktelenül ittak, ezt pedig legtöbbnyire idegen házakban cselekedték, ha éppen megszimatolták, hogy ottan valami kedvökre és ínyökre való akad. És ezt könnyűszerrel megtehették, mivelhogy mindenki ebek harmincadjára hagyta magát is, vagyonát is (mintha csak életének végső órája ütött volna); ennek okáért a legtöbb ház közös tulajdonná vált, és az idegen, ha egyszer betelepedett, úgy gazdálkodott bennök, mintha ő lett volna a házigazda; és ím ez állatias elszántságokban kerülték a betegeket, amennyire csak módjokban volt.

(Fordította: Révay József. A verseket Jékely Zoltán fordította)

(Folytatjuk)