Kb. 13 éves lehettem, amikor édesanyám így szólt hozzám:
– Holnap reggel felülsz a vonatra, és elutazol Vásárhelyre nyaralni.
– Elutazunk? Jaj, de jó, jaj, de jó, meglátogatjuk nagyapót!
– Meglátogatod te, egyedül, és, légy szíves, ne ugrándozz! Tudod, hogy nem bírom az ugrándozós fiúkat.
– Egyedül nem megyek – lombozódtam le tüstént.
– Hogyhogy, nem szereted nagyapót?
– De szeretem.
– Akkor?
– Vásárhely nagyon messze van, és én sosem jártam arra egyedül.
– Hát most jársz. Nesze, itt az útiköltség! Holnap reggel nyolckor megveszed a jegyet, a pénztárnál, megkérded, hol kell átszállni, és este már Marosvásárhelyen vagy.
– Nem megyek. Ha édesanyám nem jön, én sem megyek nyaralni.
– Csitt, egy szót se többet! – vesztette el béketűrését ekkor hófehér hajú, zsarnoki természetű nagyanyám. – Odamész és kész, különben úgy kiváglak a házamból, hogy vonat nélkül is Vásárhelyig szállsz, ebadta taknyosa!
Ez meggyőző érv volt. Mit tehettem hát egyebet, minthogy másnap szorongó szívvel, de engedelmeskedtem a megtámogatott szülői parancsnak. Mielőtt elindultam volna, édesanyám lezárt borítékot nyomott a kezembe.
– Add át a nagyapádnak! Aztán fel ne bontsd, hiszen tudod, a leveleket nem illik felbontani.
Kicsit habozott, majd átölelt, ami jócskán meglepett, ugyanis nem volt az az ölelkező fajta, és legutoljára engem is csak öt éves koromban ölelt meg ilyen gyöngéden.

Katt-katt-katt – kattogtak álmosítóan a vonat kerekei. De én egy percre sem mertem lehunyni a szememet, és ahogy egy állomásra érkeztünk, már araszoltam is az ablakhoz megnézni, le kell-e szállnom, egyáltalán hol vagyok.
Vásárhelyre érve újabb nehézségbe ütköztem: sehogy sem bukkantam nagyapó házára. Persze nem csoda, egy eddig falun élő kamasznak, nem kis feladatot jelentett tájékozódni egy ekkora városban. Összevissza kérdezősködtem, hiába, mintha a dzsungelben keresnék egy icipici házikót. Ettől függetlenül tetszett. Mármint Vásárhely, kellemes éghajlata, széles utcái, a parkok, üzletek, és sokszor elgondoltam magamban, milyen nagyszerű lenne itt élni, és a vásárhelyi fiúkkal énekelni: Vásárhelyi csárdában / ecet ég a lámpában.
Lassan esteledett, és én még mindig az utcákon bóklásztam. Egyszer csak egy cigánytelep kellős közepén találtam magamat.
– Hé, csávó, mit szaglászol te errefelé? – szólt rám egy beesett hasú csurkesz gyanakvóan.
– Én? Semmit.
– Akkor tűnés, nem kamelom a csamodat.
Nem vitatkoztam vele, szótlanul elhúztam mellette.
– De az órád igen. Nekem adod?
– Nem.
Erre odakapott a csuklómhoz. Keményen ellenálltam, mire elkezdtünk birkózni.
– Hajrá, Tuntu, vágd a földhöz! – biztatták a többiek, akik, mintha a föld alól bukkantak volna elő, pillanatok alatt körülálltak bennünket.
Csupán egy kicsi, öt év körüli rajkó szurkolt nekem lelkesen. Nem is sikertelenül, mert végül is én fektettem Tuntut két vállra. Erre olyan csend támadt, hogy még a szúnyogok szárnyának rebbenését is meg lehetett hallani.
– Éljen! – rikoltotta el magát a pöttömnyi legényke.
A kör összébb zárult, és csakhamar már nem egy, hanem tíz pulyával kellett harcolnom, s mivel sok lúd disznót győz, ezúttal én húztam a rövidet. Lökdöstek jobbra, lökdöstek balra, elvették a tárcám, karórám, sőt, miért, miért nem, még az édesanyám levelét is.
– Hé, ácsi, ácsi! A fene essen belétek, engeditek el rögtön azt a gyereket?! – rohant elő valahonnan egy lakótelepi apuka.
A kör megnyílt, kiengedtek a gyűrűből. Alig sántikáltam tovább vagy száz métert, amikor az előbbi csurkesz rohant utánam.
– Állj meg, szeretnék visszaadni neked valamit. Tessék! – nyújtotta át a nemrég elorzott holmikat.
– Köszönöm – dadogtam értetlenül.
Mi a ménkű üthetett ezekbe! Előbb letámadnak, aztán kifosztanak, most meg visszaadják a cuccaim.
– Rendes srác vagy. Mondd, nem tudod véletlenül, hol található az Eminescu utca?
Véletlenül tudta, el is magyarázta, hol van, melynek alapján hamarosan nagyapó kunyhója előtt állottam. Épp idejében, mert a nap már régen lecsusszant az ég pereméről. Becsöngettem. Valaki sietve csoszogott a kapuhoz.
– Ki az?
– Pali Petrozsényből.
– Nyitom már, nyitom, egy pillanat!
Nagyapó negyedik felesége, Ilus néni bámult rám a kapuból.
– Palikám, micsoda meglepetés! De örülni fog neked a nagyapád – ölelt át melegen az ösztövér öregasszony, hát még a nagyapám, akinek az arca csak úgy ragyogott az örömtől.
– Isten hozott minálunk! Hogyhogy csak így, egyedül? Mért nem jött veled az anyád is? Ő nem kíváncsi szegény édesapád apjára?
– Azt… azt nem tudom. Csak az üdvözletét küldi nagyapónak – csókoltam kezet az öregnek.
Bevallom, nem nagy ingerenciával (sosem csíptem az efféle nyalakodást), és akkor is csak édesanyám kedvéért vettem erőt magamon, aki erősen a lelkemre kötötte, nehogy kihagyjam ezt a magasztos pillanatot.
– Ülj le, Palkó, éhes vagy? Naná, hogy az, miket is beszélek – rakott elém Ilus néni egy egész szál szárazkolbászt, bögre tejet és ropogós héjú, friss fehér kenyeret.
Mamám, fehér kenyér! Mikor ettem ilyet én utoljára!
– Jó étvágyat!
– Nem féltél egyedül nekivágni ilyen nagy útnak? – feszegette pókos orrú, félszemű nagyapám.
– Miért, kellett volna? – feleltem hetykén, bölcsen hallgatva azonban a városban való csetlés-botlásról.
– Helyes, elvégre nagyfiú vagy. Hány éves is, tizenkettő?
– Tizenhárom.
– Isten éltessen. Jól tanulsz?
– Nem.
– Derék gyerek vagy. Na nem azért, mert nem tanulsz jól, hanem amiért beismerted. Szóval lusták vagyunk.
– Hát… egy kicsit.
Ilus néni figyelmeztetően köhintett. De az öreg nem tágított. Oskolai dolgokban, volt tanító lévén, gyorsan megeredt a nyelve, és csak úgy ömlött belőle a gyakran latin mondásokkal fűszerezett bölcsesség.
– Öreg hiba. Ismered a mondást? Aki tanul halad, a lusta marad. Mi akarsz lenni? Most is matróz, mint kiskorodban, emlékszel?
– Cirkuszista – csúszott ki a számon kis híján, de csak lenyeltem, mint kacsa a nokedlit. -Ahogy nagyapót ismertem, még ki is nevetett volna emiatt. – Még nem tudom.
– Pedig nemsoká el kell ám dönteni, mert ha tovább tanulnál, akár tanító is lehet belőled. Ha viszont nem tanulsz, csak bányász, szobafestő, legjobb esetben levélhordó. Szerintem nem ártana elgondolkoznod ezen, te… nagyfiú.
– Nono, azért postásnak lenni sem semmi – böffentett közbe refluxban szenvedő nagyanyám, aki maga is postai alkalmazottként ment nyugdíjba. – Bizalmi munka ez, édes uram, ahova fel sem vesznek akárkit. Amúgy mi újság a fekete gyémántok vidékén?
– Mi lenne? Ugyanaz a füst, korom és felhő gomolyog felette, mint amikor Kajántóról odaköltöztünk, no meg a szél is fúj, egyre fúj, nem beszélve az örökös esőről.
– Más szóval nem nagyon díjazod. És Vásárhelyt?
– Vásárhelyt imádom.
– Nagymama? – kíváncsiskodott nagyapám is? – Ő hogy van? Még mindig nem kap nyugdíjat az államtól?
– Egy banit sem. Igaz, édesanyám fizuja sem bankári fizetés, azért köszönöm a kérdést, megvagyunk.
– Szegény gyerekek! – szánakozott Ilus néni. – Se pénz, se apa. Nektek sem lehet könnyű, az bizonyos. Emlékszel még az édesapádra?
– Ezt most hagyjuk! – fészkelődött nagyapó.
– Miért hagyjuk? Ha a nagytiszteletű úr nem lett volna olyan könnyelmű, hogy gyerekeire való tekintet nélkül eldobja az él…
– Eldobja? Olyan biztos maga ebben, mert én aligha. De mint mondtam, hagyjuk: nicht vor dem Kind!
Elhallgattak, egyébként szükségtelenül, ugyanis már rég megtanultam, mit jelent a nicht vor dem Kind kifejezés. Csak azt nem értettem, miért tabutéma apám öngyilkossága. Vagy megölték? Tulajdonképp máig sem derült ki. Hát igen, elég zavaros idők jártak 1945-ben Erdélyben azokra, akik magyarnak merték magukat vallani, különösen, ha amellett felszentelt papok is. Még kaszinóztunk vagy félórát, aztán eltettük magunkat másnapra. Kivéve az öreget, aki szokása szerint éjjel egy óráig olvasott. Még így, fél szemmel is, amit akkor vesztett el… De ez már egy másik történet.
Reggel kakasszóra ébredtem. Akárcsak Mezőcsáváson valamikor, ahol a nagyapám előzőleg éldegélt, amíg Gheorghiu-Dej kormánya mindenéből ki nem forgatta. Szép, többszobás háza volt akkoriban apónak, nem ilyen helyes, azért mégis csak szűkecske szoba-konyhás kégli, mint ez az itteni, hozzá föld, mezőgazdasági eszközök stb. Kuláklistára is került annak rendje és módja szerint, hadd tanulja meg a nyavalyás, milyen egy szegény paraszt élete. Megnéztem az ingaórát: fél öt, túl korán van még felkelni.
– Gyerünk früstökölni, te hétalvó! – ébresztett fel Ilus néni úgy fél nyolc körül. – Hogy aludtál?
– Mint a tej, de még annál is jobban szunyálok, ha a szúnyogok is engedik – estem a bőséges reggelinek.
Ami azt illeti, kuláklista ide-oda, azért annyi pénze maradt apónak, hogy ne haljon éhen imádott könyvei közt. Bezzeg nálunk Petrozsényban hús is csak vasárnaponként került az asztalra.

Reggeli után szaladtam a Marosra fürödni, napozni.
– Aztán bele ne fúlj, mert mit mondok akkor majd az édesanyádnak! – figyelmeztetett nagyapó tréfásan.
– Á, tudok én úszni. Jut eszembe: itt egy levél édesanyámtól – kapartam elő táskámból a leragasztott borítékot. – A tegnap elfelejtettem odaadni. Csóklom, délre hazajövök.
Világéletemben szerettem az úszást, lubickolást. Hanem ahhoz folyó is kell, amiben ugyan szűkebb hazám sem szűkölködött, csak fürödni nem mertünk a félelmetesen sebes sodrású Zsil-folyóban. Maradt volna a fürdőkád, arra meg sajnos édesanyám fizetéséből nem tellett. Verőfényes augusztusi délelőtt volt. A parton rengeteg ember nyüzsgött, ki napozott, ki labdázott, köztük tündéri spinék is. Tyű, ilyeneket sem látni mindennap Zsil-völgyében!
– Ülj le, beszédem van veled! – parancsolt rám nagyapó, amint délben kissé fáradtan, de annál elégedettebben ültem asztalhoz.
– Várjon, előbb együnk, majd utána cseveghetnek – aggodalmaskodott Ilus néni.
– Nem, nem: előbb a tánc, aztán a lakoma. Figyelj ide, amice, olvastad te ezt a levelet? – tért nagyapám egyenesen a lényegre, és meglobogtatta édesanyám levelét.
– Nem olvastam.
– De tudod, mi van benne.
– Honnan tudnám, ha egyszer nem olvastam.
– Persze, persze, mégis miért küldött hozzám édesanyád?
– Hát nyaralni.
– Semmi mást nem mondott?
– Nem – szívtam magamba a konyhából kiáramló töltött paprika mennyei illatát.
A két öreg meghökkenve nézett össze.
– Összevesztetek? Kiutasított a házából? Általában milyen viszonyban vagytok ti egymással?
– Jó viszonyban.
– A nagyanyáddal is? – kérdezett rá Ilus néni.
– Erre muszáj válaszolnom?
– Muszáj – húzta össze szemöldökét az egykori gazdálkodó és tanító. – Egy jól nevelt, illemtudó papgyerek mindig válaszol, ha kérdezik.
– Őszintén?
– Te, ne izélj, mert megharagszom.
– Nagyjából. Néha rám kiált, elereszt egy-két két taslit úgy visszakézből, de ő már csak ilyen, tetszik tudni.
– És édesanyád? Hagyja, hogy megverjen?
Naná, hanem, az ördögbe, mi mást tehetne! Próbálna csak szájalni, úgy kivágnák a házból, hogy meg sem állnánk Kajántóig – gondoltam. De hát egy papgyerek csak nem beszélhet így az öreganyjáról.
– Nos, volnál szíves felelni?
– Hagyja, ne erőltesse! – sietett segítségemre vásárhelyi nagyanyám, ehelyett ő kezdett faggatni. – Mikor és hol nyaraltál utoljára?
– Vásárhelyen kívül még sehol sem. Édesanyámnak nincs ám pénze ilyen dolgokra.
– Jóságos ég, Albert, hallotta?
– Nem vagyok süket, persze, hogy hallottam.
– Milyen ajándékot kaptál tőle utoljára?
– Édesanyámtól? Egy inget és három pár zoknit Péter-Pál napkor – elégítettem ki kíváncsiságát fanyarul.
Már kezdtem unni, hogy úgy vallatnak, mint egy bűnözőt, másrészt alig vártam már, hogy megkóstolhassam a még mindig csábítóan illatozó töltött paprikát.
– Kérdezhetnék én is valamit?
– Tessék!
– Mit írt ebben a levélben édesanyám?
– Azt akarja, hogy nálam lakj. Legalábbis addig, míg ki nem járod az iskolát – dörmögte szárazon nagyapó.
Alig hittem a fülemnek.
– Hogy itt lakjak? Miért is ne! Végtére Vásárhely egy csodálatosan szép város – fogott el az öröm hirtelen. – Csak azt nem értem, miért nem beszélte meg ezt velem is.
– Pont itt a bökkenő! Ráadásul egy szál tasakkal a kezedben ültetett vonatra, ruha semmi, személyes holmik, iratok… Feltételezem, hogy ezeket sem pakolta a tasakba.
– Nem, tényleg nem pakolta.
– Hallatlan, ezt a felelőtlenséget!
– Albert, Albert, nicht vor dem Kind!
– De az istenit az ilyen anyának! Hogy lehet egy gyereken ilyen módon túladni? – futotta el a pulykaméreg nagyapót, ami nála kolerikus alkat lévén elég könnyen ment.
Túladni? – csapott egyből borúba az örömöm. Erre nem is gondoltam. Ezek szerint azért küldtek a tatához, hogy megszabaduljanak tőlem egy időre. Vagyis pontosan úgy jártam, mint Jancsi és Juliska, amikor a szüleik magukra hagyták őket az erdőben. Úgy látszik, mégsem lehettem olyan szófogadó, jó gyerek, mint ahogy én hittem magamról. Ebben nyilván becses nagyanyám keze is benne van, de hogy erre rábólintson az anyám is, azt álmomban sem képzeltem.
– Nyugodjon meg, ne izgassa fel magát – repesztett Ilus néni nyugtatóért. – Kérem, ezt most vegye be a kedvemért!
– Nem is fogom, és biztosítom magát, hogy fejős tehén sem leszek – nyelte le nagyapó gépiesen a bogyókat. – A bátyját, Jancsit már felneveltem, mit akarnak még ezek a petrozsényi nagyságák egy lecsúszott kuláktól?
– Igaza van. Maga már megtette a magáét.
Bumm, még egy találat! Hát már Ilus néni is kekeckedik!
– Meg, mert úgy éreztem, ez a kötelességem. Ki segítsen az emberen, ha még a saját rokona sem istápolja. De azóta már sok víz folyt le a Maroson, és nem vagyok benne biztos, hogy jól tettem. Eláruljam miért? Mert anyagilag ugyan segítettem, de ezzel elszakítottam egy gyereket az anyjától. Márpedig egy gyereknek mindenképp anyja, apja mellett a helye, még akkor is, ha emiatt fehér kenyér helyett fekete kerül az asztalra. Rossz döntés volt, de ami történt, megtörtént. Mindazonáltal nem szeretnénk másodszor is ugyanazt a hibát elkövetni, ezért úgy határoztunk, hogy nem teljesítjük édesanyád kérését. Tessék, itt az útiköltséged! – nyomta kezembe az előre előkészített menetdíjat. – Nagyon sajnáljuk. Előbbi szavaimat a fejős tehénről pedig felejtsd el. Azt nem gondoltam komolyan. Legjobb lenne, ha máris hazamennél, de ha esetleg tovább maradnál, semmi kifogásunk. Egy nyaralás erejéig – tette hozzá nyomatékosan -, utána szépen visszamész anyádhoz, elkezdesz tanulni, és kezet csókolsz a nagyanyádnak, amiért a házába fogadott titeket.
– Köszönöm – vettem el a pénzt vérvörös arccal, s már indultam is kifelé, csupán kezet nem csókoltam most már egyiknek sem. – Vásárhelyi csárdában ecet ég a lámpában.
Azóta csakugyan sok víz folyt le a Maroson, sok mindent, láttam, tapasztaltam, de még mindig azon filózok, mégis kin vagy min múlott, hogy nagyszüleimtől az anyámig nem kellettem senkinek.

Forrás: Allah Akbar. Kecskemét, 2020. Magyar Elektronikus Könyvtár