A. Gergely András: Észak-erdélyi orgonatáj, kismesterek, hangzó örökség

Egy kötet, illőképp méltóságos kivitelben, kvadrát formátumban, történeti metszetben, seregnyi fotóval, tájképpel, míves papíron (mely nem tükröz, de visszaad, színtartó és visszafogottan méltóságos, mondhatni „épp a témához való”…), Erich Türk: Három észak-erdélyi megye orgonatája: Kolozs, Szilágy és Besterce-Naszód megye.1)  A könyv kétnyelvű kiadás (Die Orgellandschaft dreier nordsiebenbürgischer Landkreise: Cluj, Sălaj und Bistriţa-Năsăud), melyben a jelzett vidékek mostanság fellelhető 209 orgonáját bemutató szándék leíró lenyomatát kapjuk. Nem mondanám, hogy halovány fogalmam is volt/lehetett erről a gazdagságról, s az ilyesfajta témakör lehetségesen pazar gyűjteményi kincséről. A kötet, s az egész kutatás, értékfelmutatás a jelzett három nagytérség egykori orgonaépítőinek munkásságáról alkotott eddigi összképet kívánja kiegészíteni, pontosítani, mondhatnám mintegy első „kataszterként” nyilvánossá tenni, hangsúlya pedig az eddig kevésbé kutatott helyi mesterekre esik, akiket vélhetően egy faluval, templommal odébb már aligha ismernek. S bizonnyal akadnak, akik zenész pálya, vagy épp hangszerépítészet elkötelezettjei, s ismerik a „terepet” (sőt, a kötet ajánlója is kiemeli: „orgonisták és orgonaépítők számára is nagyon hasznos információ, hogy hol találhatók egy bizonyos építő művei, vagy egy bizonyos történelmi stílusra jellemző hangszerek…”), de annyi ennél messzebbről is belátható, hogy egy-egy míves hangszer, s körötte „az orgonatájak kutatása a kulturális örökség megismerésének része” lehet a térségi kultúra mindenkori örökösei számára is. „A kutatott régió a mai Kolozs, Szilágy és Beszterce-Naszód megyékre terjedt ki”, s „mivel az egyes felekezetek területi-igazgatási beosztásai nem fedik egymást…, a szakirodalomban található adatok összegzésével, levéltári kutatással és helyszíni szemlékkel sikerült a régió egykori orgonaépítőinek munkásságáról alkotott eddigi képet kiegészíteni”, láthatóan az értékfelmutatás nemes szándékával.

Éppen mert nem mai már a kiadvány, de nem is csekély értékű és jelentőségű, a tájékozódó-keresgélő olvasó egyhamar ráakad a kötet kolozsvári bemutatóján elhangzott értékelő szavak publikált változatára. Egyebek közt a Szerzőt is ismerő, a szakkérdések mögé is belátó talál hangot, s ebből hadd idézzek méltó néhány sort. „Bár többségében magyar és református templomok orgonáiról olvashatunk a könyvben – szám szerint 143-ről, amely 68,42% százalékát teszi ki ennek az erdélyi
orgonarepertóriumnak –, a nemcsak magyar nyelven olvasható könyv a külföldiek számára is elérhetővé teszi az erdélyi orgonák történetét. Mind ez idáig vagy kizárólag magyar és román nyelvű kiadványok ismertették a romániai, szűkebben véve az erdélyi orgonákat – gondolok itt Dávid István 1996-ban kiadott orgonare-pertóriumára – Műemlék orgonák Erdélyben, 1996 vagy Molnár Tünde: Orga în Transilvania – constructori de orgi şi instrumente noi create în secolul al XX-lea, 2005, illetve magyar–román kétnyelvű kiadványokra, pl. Csíky Csaba: Kolonics – Orgonaépítészet a 19. századi Erdélyben. Orga în secolul al 19-lea în Transilvania, 2007, vagy a ma ünnepelt szerző, Erich Türk doktori dolgozatára: Orga în continuă evoluţie, 2007. A külföldi érdeklődők tehát nehezen férhettek hozzá az erdélyi orgonák szakszerű ismertetőihez. Az eddigi kapcsolópontot csupán Hermann Binder Orgeln in Siebenbürgen, 2000 és a Romániai Ágostai Hitvallású Evangélikus Egyház online orgona-adatbázisa jelentette. E kétnyelvű kiadvány így hiánypótlóként jelentkezett, s ebből a magyar, illetve külföldi olvasó alaposan tájékozódhat ez orgonatájról, hogy az Orgellandschaft magyarul kicsit furcsán hangzó megfelelőjét használjuk. Az orgonatáj kifejezés még nem terjedt el a magyar szakirodalomban, viszont jobbat nem is találni a könyv tartalmának leírására, amely a már megnevezett megyék orgonáit ismerteti. /…/ Az imént említettem néhányat a megjelent szakirodalomból. Ennek ismeretében joggal kérdezheti az olvasó: vajon ezek a kiadványok nem fedik-e egymást? Dávid István gyakorlatilag már minden romániai orgonáról közölt több-kevesebb adatot…” – szólott Sipos Dávid a könyvbemutatón.ii

Fedik-e, vagy sem, ennek megválaszolásához részletes szakirodalmi tájékozottság és a források összehasonlítása volna szükséges. Ez azonban valahogy nem minden esetben áll bárki rendelkezésére, így – s mert a kötetbe belelapozás nélkül szinte csak mesélgetni lehetne orgona-típusokról, színes képek alapján helyükről, nagyságukról, korukról vagy díszítettségükről – a rövidre fogott ismertetőt is érdemes a megnyugtató válasszal kezdeni: nem, a források, miként maguk a hangszerek is, ha sokszor hasonlóak a laikus számára, annál beszédesebbek a szakértő szem (s itt főleg fül!) számára. Példaképpen: a lajstromozások hol kitértek az állapot tüzetesebb szemléjére, hol csak távolból lestek rá a jószágra…; máskor a készítő neve levéltári forrásban is eltérően szerepelt, vagy a készítő mester útvonaltervébe nem illett bele az épp aktuális hangszer mellett ülni…, egyszóval minél több szem, annál pontosabb leírás, megjelenítés, lajstromozás. Mivel itt sokszor alapvetően függött megannyi körülménytől a száz évnél idősebb hangszerek megmaradásának módja (például magánkézbe kerültek, megsérültek és nem használták, vagy a szomszéd templom átvette, vagy értékes volta miatt múzeumok őrzik, restaurálják, netán még használják is a működni képeseket, de óvniok kell a sérülteket), mindenesetre szó esik itt jobb sorsra ítélt, „koncertorgonává” nemesedett alkotásokról és a háborúkban megrongálódottakról, korosodásuk módjairól (85%-uk elmúlt száz éves!), helyi megóvási kísérletekről ugyancsak… Tehát a típus, a földrajzi eloszlás, a működőképesség, sokszor az átalakítottság állapota, az eredet kérdésessége, a falusi gyülekezetek ragaszkodása és fenntartói részvállalása, „szponzorációs erőnléte” szempontjából egy jókora tipológiai szemle az, mely széles horizonton számot vethet a hangszerpark mibenlétével. Megannyi esetben a szakértelem hiánya is károsította e jószágokat, a megfelelő zenei szaktudás és előadói képesség korlátos volta, az egyházi zeneismeret és egyházzenei szaktudás megléte (vagy éppen tiltottsága és akadályoztatása) ugyancsak alakított e műemléki értékű konstrukciók sorsán. A kötet függeléke, szakmai névjegyzéke és tájegységi-települési ismertetője még azt is pontosítja, mely térségekben milyen mesterek, készítők, javítók, új orgonaépítők tevékenysége volt jellegadó, mondjuk Újtusnád, Bálványosváralja, Szilágyballa, Székelyudvarhely, Kolozsvár, Zilahliget, Ótorda, Tordatúr, Küküllőpócsfalva, Beszterce, Kraszna, Désháza és megannyi más kistáj körzetében, s ezek (legfőképpen református, katolikus, ritkább evangélikus) jeles műtárgyai mikor keletkeztek, javíttattak, netán elpusztultak és alkalmasint újraépíttettek. Sokáig, lényegében 1944 után félszáz évnyi korszak korlátozta az új orgonák építését, megszűnt az alkatrész-utánpótlás is, elbandukoltak vagy másfelé kujtorogtak tova a mesterek, s a külföldi híresebbek is okkal kerülték el Erdély jelentősebb orgonatájait.

Sok-sok részlet, s még több konzekvens technikával megörökített fotó reprezentálja a templombelsők ékes portékáját, legtöbbször ennek külső, a hívek felőli arculatát, de olykor bepillanthatunk a háttérbe, a mechanika irányába vagy a sípok erdejébe is. S persze, mosolyoghatok, válthatok regisztert vagy frissíthetem a fujtatómat, a 260-nál több fotót aligha tudom pótolni, túlbeszélni. Beszélnek ezek nálam sokkal több regiszterben, sokkal több korszakban és sokkal életvidámabb stiláris vagy hangnemi szinteken, nem szükséges éppen túlbeszélnem a nézőképek sokaságát. A látvány-sokaságról csupán annyit (hogy éppen a sokrétűség másféle diadalát is jelezzem, mindössze egyetlen adattal): a Debrecenben alapított Kerékgyártó István műhely 1894 és 1920 között háromszáz orgonát épített egymaga. És sok ilyen mester, sok korszak, s mégtöbb templom van, ahol igény volt, s lett költség is idővel, a mesterekből meg ugyancsak akadt messze földről citált is. A kötet a (sok esetben német, osztrák) orgonakészítők, apróbban a barcasági, nagyváradi, székelyföldi iparosok orgonakultúra-mentő teljesebb tevékenységéről is beszámol, s miközben a 17. századi kezdetektől szinte napjainkig követi a fontosabb trendeket és statisztikai mutatókat, egyben arra is kísérletet tesz, hogy a lengyel (krakkói), lembergi, lőcsei, besztercebányai központokkal kialakult kölcsönkapcsolatokat is látható jegyekkel felmutassa. Mégpedig (rendre a korábbi orgona-szakirodalmi alapforrásokkal egyezően, de nemegyszer eltérve ezektől) mintegy „felekezetközi” hangzástérben keresi, dokumentálja, illusztrálja, s ez még erdélyi szakirodalomban is kivételes aspektus sokszor…, amire értékelő beszédében Sipos Dávid is kitért sok egyéb részletkérdés körülírása vagy cizellálása mellett.

Valójában azért nézegetni, dédelgetni valók ezek (a maguk nemében választékos stílusban és eltérő hagyományok szerint készült vagy tartósított) hangszerek, melyek fotóiról olykor a hangnem is „kicseng” szinte, s így nemcsak orgona-monográfiák részletes leírására várnak, hanem ilyesfajta képi-hangászati-kulturális örökség teljesebb rajzolatára is alkalmasnak minősülnek. E kötet a legfontosabb, legnagyobb lépéseket már megtette a teljesebb feltárás, levéltári (és főleg helyi, tapasztalati!) örökség értékrendünk részévé tételének mai helyzetrajzával. A gyűjtő, a kutató, ha levéltári forráskritikával kell is éljen, tán legközvetlenebbül a jelenléttel, terepkutató munkával, saját fotóval, részletes életrajzzal járul hozzá leginkább a még teljesebb erdélyi körkép kialakításához…


1 Erdélyi Múzeum Egyesület, Kolozsvár, 2014., 288 oldal; https://ideakonyvter.ro/konyv/852–harom-eszak-erdelyi-megye-orgonataja-kolozs-szilagy-es-besterce-naszod-megye–9786067390063.html

2 lásd: Bibliopolium, Református Szemle 108.3 (2015), 344-349. pp.
https://docs.google.com/viewerng/viewer?url=http://konyvtar.proteo.hu/sites/konyvtar.proteo.hu/files/documents/2015/1476559871.pdf

Forrás: Periszkóp portál

2020. március 27.

Szóljon hozzá!