Szilágyi Domokos költészete

A garabonciás szerint valahol mindig nappal van, s ezzel az állítással alátámasztja Galilei meglátását. Bartók elhárítja a Mount Vernon-i cicákat, egy másik lírai alany viszont észrevételezi, hogy a szép lányok mindig a szomszéd asztalnál ülnek, ami alapigazságabb, mint Galilei. Werbőcyztől Shakespeare-en át Csokonai felé és vissza mindenki a halálról beszél, és ez elég bizonyíték arra, hogy a születést feltétlenül az követi. A négy évszak vivaldisan érkezik, csak versben.
Ha a holdról pottyant volna, akkor sem lepődtem volna meg jobban annak idején, kamasz-, aztán egyetemista koromban. Abban a komolyan nemzeti és kisebbségi magyar bánatban úgy érintett a Búcsú a trópusoktól és A láz enciklopédiája, mint a kétszázhúsz. Az a forma, amely pontosan azt mondta el, amit a tartalom ismeretében el kellett mondania; az a tartalom, amely pontosan úgy alakította a formát, ahogyan alakítania kellett. Az a műveltség, amely nem sziporkázott, csak éppen ott volt, szervesen, édesen, érdesen, ha kellett. Azok a Pogány zsoltárok, azok a Kis, szerelmes himnuszok! Az a Halál árnyéka – a poémáknak az a harapós, üde beosztása, ahogy a részek egymásra következtek! A Don Quijote szerenádja, ez a pompás-szomorúan elkapott tercina!
A költő életeiben aztán a jelenség: ez a törékeny, magányos ember, aki Eliotról ír, meg paródiákat a Piroska és a farkasról. Aki kórházakban vergődik, Méliusz segítségét kéri, s végül azt írja: „Meg kell döglenem. Csak úgy.”
Aztán a Kortársunk, Arany János, ez a bravúros esszé, amely az arc másik felét festi, bátran félresöpri a Toldi és a balladák szerzőjét, hogy nyugodtan és friss tekintettel térhessen vissza hozzá. A Volga nyugaton, ez a napló és útinapló, amely egy Skandináviába vezető útról számol be Majtényi Erikkel és lányával, Ágival, és rengeteg humorral.
A kiderülés, melynek során egyesek hirtelen borzalmas elánnal verseket kezdenek elemezni annak bizonyítására, hogy ők már rég sejtették, hogy a Szekuritáté behálózta. Mások mellébeszélése arról, ami sajnos világos, vagy mellébeszélésük csak úgy, mert ez a raison d’etre-jük. A kevés megértés az ember sorsa és annak irányában, hogy végre ki kellene dolgozni egy nyelvet, amelyen beszélhetünk a problematikus dolgokról, és ne csak a megdöbbenés meg a kiabálás legyen Szabó István vagy Eszenyi kapcsán. Amikor Sziszről kiderül, még nincs Facebook, a legtöbben mégis úgy viselkednek, mintha ebben a nyers kétosztatúságban nevelkedtek volna, és soha nem tanultak volna az árnyalás művészetéről.
De ki mondta vajon, hogy megérteni könnyű?

Rejtő Jenő nevetése

Privát Elek Gorcsev Iván barátja, bár ez még bizonyításra szorul. Egy úrnak neve van, Gorcsev viszont több ízben víz alá nyomja a lelkes atyát. A búgó hangú démon fejbe vágja Galambot, hogy megmentse, ez azonban nem lehetséges. Piszkos Fred muzeális jellegű pisztolyokkal mászkál, és akármilyen koszos, mindenütt ott van, igaz, a mocsok nem akadályozza a sebességet, mint ezt már sokszor tapasztalhattuk. A szegény, érzékeny költő pofán veri a kritikusait, Tuskó Hopkins ellenben a Török Szultánt, mert túl nagy a pofája. Az asztalnál sok saláta ül, Fülig Jimmy pedig végre Őfelségemnek képzelheti magát.
Amit csak megérint, humorrá válik. Olykor erőltetett, de soha nem közönséges, noha gyakran filozofikus. Kamaszkoromban, amikor az ember mindenkivel szembeszállna, és jól esne a simogatás, melyből azonban nem és nem elég, sok mindentől megmentett, hogy nevetni tudtam vele. És olyan jóféle nevetés volt ez, hiszen akkor még hősies férfiakról álmodoztam, és sajnáltam, hogy nem pompás balhorogjaimmal hódítom meg a Vöröskarmokat. Nem lehettem egy Rézgróf, és ezen szomorúan, ellenben harsányan röhögtem. Piszkos Fred már jóval több reményt adott, mert ő okos volt, és esélye látszott lenni, igaz, nem a szerelemben.
Talán Wagner úr a legjobb megoldás. Iszákos, harsány öregúr, aki időnként ajtókkal jelenik meg, és az életét ajánlja fel a tolvajnak. Végül is mit veszthet az ember?
A náci idiotizmus Rejtőt is elpusztította, hiszen Reichnek született, hát világos, hogy főbenjáró bűnei voltak. Akik szeretik az egyszerű válaszokat, illetve már nem is kérdeznek, ma is gond nélkül végignéznék a megölését a vasárnapi istentisztelet előtt. Rend a lelke mindennek, mit kezdjünk hát a lélektelenekkel?

Mészöly Miklós prózája

Az életről a sólymok tudnak a legtöbbet, rögtön a pillangók után, melyek az atlétákat háborgatják folyamatosan. Hildi beleszeret Bálintba, aki viszont későn szeretné kivenni a részét Piciből, de a lány mégsem gondolja magát olyan olcsónak. A forró nyár gyötri Saulust, a kamerák pedig az öreg házaspárt pásztázzák.
A legpontosabb magyar író, olykor az az érzésem, és Bodor Ádám érkezése előtt a legszűkszavúbb. Persze mit jelent szűkszavúnak lenni: van, aki egyszerűen hallgat, más meg beszél a hallgatása révén. Mészöly és Hemingway hallgatása rokon, ha ezt, a beszédes csöndet vesszük hasonlítónak. Mintha valaki addig dolgozna a csavarhúzóval, amíg a fának a gyökeréig érne. Az atléta halála azért jellemző, mert témájával valahogy az egész életműre fényt vet: valaki, aki úgy szeret, hogy előbb mindenről le kell mondania, úgy sportol, hogy előbb mindentől el kell búcsúznia. Nem az öröm van előbb, hanem a gyötrelem. Miközben azok sem rokonszenvesek, akik egzisztenciálisan nyeglék, azok sem érthetők, akik egy pillanatra sem tudnak ellazulni. Bálint és Saulus ezek közé tartozik. Vagy Dalkó és Zsizel a Wimbledoni jácintból.
Radnóti Sándor emlékezéseiből az lepett meg a legjobban, hogy Mészöly ne lett volna okos. Mindenki másként emlékszik, és nekem igazán alig van mire. A prózájából viszont úgy sejtettem, hogy minden lehetett, csak ostoba nem. A pille magánya nem tartozik személyes esszé-kedvenceim sorába, de ugyanazt a gyötrődő értelmet érzem benne, mint amely révén a szereplőivel érintkezik.
Akárhogy is, számomra néhány Mészöly-mű (Az atléta halála, a Magasiskola, a Saulus) egy új világ felfedezését jelentette. Mintha Kolumbusz hajóján utaztam volna, amikor már tudja, hová érkezik.

Következik: Vadászírók – Kittenberger Kálmán, Molnár Gábor, Széchenyi Zsigmond; Szerb Antal pinakotékája; Bálint Ágnes meséi