Annak előtte szokásban volt (aminthogy ezt a szokást még ma is megfigyelhetjük), hogy az atyafiság asszonyai meg a szomszédasszonyok összegyülekeztek a halottas házban, és ottan a halott legközelebbi női hozzátartozóival együtt siránkoztak; viszont a halottas ház előtt a halottnak férfi atyjafiaival együtt összegyülekeztek a szomszédai és számos más polgár, és a halott rangjához illendő módon megjelent a papság, és a halottat a rangjabeliek gyertyák és gyászénekek halotti pompájával vitték vállaikon abba a templomba, melyet halála előtt ő maga kijelölt. Mikor a pestis dühe fokozódni kezdett, mindeme dolgok egészben vagy részben megszűntek, és helyökbe más, új szokások támadtak. Ezért aztán nemcsak hogy asszony sereg nem volt a haldokló körül, hanem nagyon sokan voltak, kik tanúk nélkül költöztek el ez árnyékvilágból; csak nagyon kevesen voltak olyanok, kiknek kijutott rokonaik könyörületes kesergéseiből és keserű könnyeiből; ezek helyében most többnyire kacagás, tréfálkozás és társas mulatozás járta; az asszonyok pedig sutba dobták a női kegyességet, és a magok egészsége javára szívvel-lélekkel felkapták ezt a szokást. Bizony ritka volt az olyan halott, kit tíz vagy tizenkét szomszédjánál több kísért a templomba; a Szent Mihály lovát pedig nem tisztes és derék polgártársai vitték, hanem a söpredékből összeverődött afféle hullavivők, kik sírásóknak neveztették magokat; mivelhogy pedig e szolgálatot pénzért végezték, felkapták a Szent Mihály lovát és rohanvást vitték; de nem ám abba a templomba, melyet a boldogult kijelölt, hanem többnyire a legközelebbibe, és négy vagy hat pap kísérte néhány szál gyertyával, sőt nemegyszer gyertya nélkül: ezek a papok aztán nem bajlódtak a túlságosan hosszú és ünnepélyes szertartással, hanem a sírásók segítségével leeresztették a halottat az első sírba, melyet üresen leltek.
Még sokkal siralmasabb volt, ahogyan a szegény néppel és a közrendű emberek java részével is elbántak: mivelhogy ezek akár bizakodások, akár szegénységök okából többnyire házukban tartózkodtak, szomszédságukkal érintkeztek, naponta ezerszámra estek a betegségbe, és mivel semmiképpen nem ápolták és nem gondozták őket, valamennyien menthetetlenül elpusztultak.
És bizony sokan voltak köztük, akik nappal vagy éjjel a nyílt utca során hullottak el; sokak felől pedig, kik otthon pusztultak el, csupán oszlásnak indult holttestök bűzéről tudták meg a szomszédok, hogy meghaltak; s ezeknek és az itt is, ott is elhullott többi emberek holttetemének bűzével minden tele volt. A szomszédok többnyire ugyanazt a módot követték, részben félelemből, hogy a hullák bomlása ártalmukra lesz, részben pedig a halott iránt érzett könyörületből. Tudniillik vagy magok erejéből, vagy ha hullavivőket tudtak szerezni, azoknak segítségével kivonszolták házukból az elhunytak tetemét, és letették a kapujok elé, úgy, hogy kit arra vitt útja, főképp reggelente, számtalan ilyen holttestet láthatott, aztán elhozatták a Szent Mihály lovát, sőt akadtak olyanok is, kik ennek hiányában valamely deszkára fektették a holttestet. Néha egyetlen Szent Mihály lován két-három hullát vittek egyszerre, és ez nem is volt ritka eset, sőt olyant is sokat lehetett látni, amelyiken férj és feleség, két-három testvér, vagy apa és fia, vagy más efféle párok együtt feküdtek. És számtalanszor megtörtént, hogy ha két pap egy kereszt alatt halottat kísért, hozzájok csatlakozott három-négy Szent Mihály lova, amiket hullavivők vittek, és mikor a papok azt hitték, hogy egy halottat kell eltemetniök, hat-nyolc, néha pedig több halottjuk is volt. Természetesen ezek sem a siratás, sem a gyertyák, sem a gyászkíséret végtisztességében nem részesültek; sőt a dolog odáig fajult, hogy csak annyit törődtek az emberekkel, kik meghaltak, mint manapság a kecskékkel: ebből aztán nyilván megtetszett, hogy olyasvalamit, minek türelmes elviselésére a dolgok természetes folyása a maga apró és ritka bajaival a bölcseket sem tudta megtanítani, nagy bajok idején még az egyszerű emberek is egykedvű nemtörődömséggel fogadnak.
Mivelhogy a fent mondott rengeteg halott eltemetésére, melyekkel naponta és szinte minden órában elárasztották a templomokat, nem volt elegendő a temetők szent földje, különösen, ha régi szokás szerint mindegyiknek külön helyet akartak volna adni, a templomok melletti cintermek helyett, melyek már zsúfolva voltak, hatalmas gödröket ástak, melyekbe százával bocsátották le az újabb halottakat; ezekben aztán rétegekben egymásra halmozták őket, mint ahogy a hajóban berakják az árukat, kevéske földet hánytak rájok, mindaddig, mígnem a gödör színig betelt.
Mivelhogy pedig nem való továbbra is ily aprólékosan feszegetnem elmúlt nyomorúságainkat, melyek városunkra szakadtak, csak annyit mondok, hogy az időknek e viharos járása, mely végigszántott városunkon, egyáltalán nem kímélte meg a környező vidéket sem, hol az elszórt tanyákon és falvakban (nem is szólván a várakról, melyek kicsinységökben is hasonlítottak a városhoz), a szegény és nyomorult parasztok és családtagjaik az utakon, a földjeiken és a házaikban éjjel-nappal egyformán pusztultak, nem is emberek, hanem állatok módjára, mivelhogy orvos nem törődött velök, ápoló nem gondozta őket. Ennek okáért ők is kicsapongó szokásokat vettek fel, mint a városiak, vagyonukkal, munkájukkal semmit sem törődtek; sőt ahelyett, hogy barmaiknak, földjeiknek és múltbeli fáradságos munkájoknak reménybeli gyümölcsét istápolták volna, mindenáron azon mesterkedtek, hogy mindent fölemésszenek, mi csak kezök ügyébe esett, mintha minden napon, melyre felvirradtak, a halált várták volna. Így esett, hogy az ökrök, a szamarak, a birkák, a kecskék, a disznók, a tyúkok, sőt még az emberhez oly igen hűséges kutyák is, a házakból kiverten, kényök-kedvökre csatangoltak a mezőkön (hol lábon állt még a gabona, melyet nemhogy be nem takarítottak, de még csak le sem arattak). És sok állat, minekutána napközben kedvére legelt, estére kelvén jóllakottan hazatért az istállóba, mintha esze lett volna, holott pásztor nem is hajtotta.
Kell-e többet mondanom (hogy végre elhagyjuk a falut, és visszatérjünk a városba), minthogy az égnek s részben talán az embereknek kegyetlensége oly igen nagy volt, hogy amaz emberi teremtések számát – kik a pestisdühe miatt, meg amiatt, hogy az egészségesek rettegésökben sok beteget nem kellőképpen ápoltak vagy nyomorúságában magára hagytak, a mondott esztendőnek március és július hava közé eső időben Firenze városának falai között életöket vesztették – több mint százezerre teszik; holott pedig a halálos veszedelem előtti időben nem gondolta volna az ember, hogy összevéve ennyien lakoznak ott benn.

(Bocaccio novelláit fordította: Révay József)

(Folytatjuk)