ERDÉLYI MAGYAR SZÍNHÁZTÖRTÉNET – PHILTHER-ELEMZÉSEK / 5

Minden javításnak addig van értelme, míg látod a jövőt. Ha már nincs tovább, a szeretet marad, ami mindent elfedez. Ahogy kijavítottam valaki hibáját, elkövettem én is egy másikat. Ne ítélj, hogy ne ítéltess – mondja az Ige, anyám nagy szeretettel idézte nekem ezt mindig, ahányszor a hitre próbáltam rávenni. Mintha bárkit meg lehetne győzni erről! S hogy mikor nyitja meg Isten kegyelmének ajtaját felé, Tőle függ. Ha később, akkor legfeljebb külön örvendezünk a megváltásnak, ha nem, akkor nincs mit tenni.
Meg akartam írni a színházzal kapcsolatos visszalátogatásom okán, hogyan ment tönkre a világ, benne a színházzal, emberekkel – de túl nagy fába vágtam a fejszém. A világ nem engedi olyan könnyen megírni magát, folyton visszamutogat: te is belőle való vagy. Meg kell a tudatnak hasadni, hogy a folyamat lényegét megragadd és el tudd magyarázni. Mégis lehetséges és a tudatod is ép marad – csak a szív, ez az állhatatlan szerv rakoncátlankodik. Nem tudom, hol fészkel igazán. Mindig a gyomorszájam felől érzem jelezni-jelentkezni.

A művészet, ami a sava-borsa ennek a mára jobbára élhetetlen világnak, ami ehetetlen étellé változott – kezdi elveszíteni sózó szerepét, amit még úgy-ahogy betöltött, bár csak mellékesen vállalt feladata volt. Odamondott diktatúrák idején, vigasztalt, ha úgy érezte, arra van szükség, de a demokráciában – tisztelet a ritka kivételeknek – magamutogatós bomlott agyúvá lett, aki már nem csak parkokban illegeti szemérmetlenségét. A művészet másik része pedig ájtatos buzgólkodással vegyíti össze a világ felett érzett bánatát/örömét Isten vélt akaratával – amihez buzgón bólogat az őt néző-figyelő-szerető közönség. Az előbbihez ragaszkodó pedig lázad és lázít.

Az Erdélyi Magyar Színháztörténet – Philther elemzések kötet arra (és azért) vállalkozott, hogy a múlt ékes, társadalmi tudatot befolyásoló és formáló, igazán művészi előadásait és ezzel magát a színháztörténetet megőrizze az utókornak, amihez kitűnő módszerrel élt a „philtherezéssel”. Ha nem is teljes képet, de egy valóságos, mélyben zajló folyamatot mutat be, amit az emberek, művészek, nézők tudatában lezajlott változások okoztak. Hogyan jutott a színház a marosvásárhelyi méltán híres és nagyszerű Székely Színház alkotói attitűdjétől a 2011-es Bocsárdi László rendezte Bánk bán színházi felfogásáig (ez az előadás csak azért a bemutatott időszak végpontja, mert a tanulmánykötet olvasható terjedelme ennyit engedett, de a folytatás készülődik), amit egy közben átélt rendszerváltás, forradalom irányított akarva-akaratlanul ebbe az irányba. A Sztanyiszlavszkij módszertől Artaudig és Grotowskiig.

Amit nem találsz meg a világban, azt megkeresed ott, ahol létezni véled s amit nyilván, egy materialista beállítottságú, ugyancsak idomítottan így gondolkozó társadalom nehezen vesz be. Mivel a transzcendenshez fűződő érzékei ki sem fejlődhettek az eltelt egy emberöltőnyi idő alatt, „hála” a szocialista-kommunista ideológiának, természetes, hogy ellenszenvet váltott ki a közönség és azok körében, akik szerették az elmúlt időszak számukra érthető színházi stílusát, megértett üzeneteit. Ezzel azonosulni tudott, cinkosnak, bennfentesnek érezhette magát – míg az újnyelvet, újbeszédet, mint Tompa Gábor, Bocsárdi László színházi adaptációi, nem volt képes befogadni. Azért sem, mert ez a fajta színházi metódus, mivel már nem kezdhette ki a regnáló hatalmat, hiszen deklarált szabadság, demokrácia van, az ember transzcendens világába próbált betekintést nyújtani, vallásos beavatási módszerrel. Felgyorsult az idő. A családi problémákat már nem maradt türelem elmesélés formájában eljátszani, egyáltalán a mesélést választani ehhez, hanem azok szemérmetlen színrevitelével arra készteti a közönséget, vegyen részt aktívan és nézzen szembe nyíltan saját problémáival. A színház, természeténél fogva, nem tudja megoldani a problémákat, csak felmutatni, de azzal, hogy semmit sem rejt véka alá, azt remélte-hitte, hogy sokkal nagyobb hatást fog elérni. Szakrális hellyé tette a színház intézményét, ahol vallani lehet, mint a gyóntatószékben, ugyanazt a módszert használva: minden, ami napvilágra jön, már világosság, tehát könnyebben kezelhető. De a családi problémákat sem egy rendszerváltás nem tudta, nem tudja megoldani, a feloldozásra a bűnökkel szembenézés csak akkor ad lehetőséget, ha a feloldozó is jelen van, amit jelen esetben a szakrális színház vállalt magára. Ám a bűnnel szembenézni mindenkinek kényelmetlen, főleg az idősnek, aki már nem tud változtatni, aki számára inkább már csak méltósága maradványainak őrzése jut, nem úgy, mint a fiatalnak, aki előtt ott egy egész élet, jól leélni azt. A transzcendens világba beszabadulás pedig még obskúrusabb, átláthatatlanabb szférákhoz vezetett, hiszen akkora a tárház Indiától Kínáig, az arab világtól a zsidókig, kelettől nyugatig, északtól délig, hogy tényleg csak ízléstől, affinitástól és kényelemtől függ, ki mit választ a felhozatalból. Gyakorlatilag minden vallással „labdába lehet rúgni”, kivéve a kereszténységet, ami kizárólagos. Ami nem alkuszik, nem mismásol, nem kavar-kever, egyenesen neked szegzi a kérdést és a szemedbe mondja az igazságot. Amit egyáltalán nem szoktunk szeretni, meghallani. És megint tisztelet a kivételeknek.

A színházról van szó. Az életről van szó. Tetszeni akar, különben nincs létjogosultsága. Nézőket akar, hát ráfekszik arra a hullámra, ami bevonzza az aktuális közönséget. Főként, hogy a régi már kiszokott, a régi színészgárda megfogyatkozott, az előadások stílusa megkopott, az üzenet, amit át kellett adni, szétáramlott a nagy szélfújásban. A kiemelkedő színészegyéniségek kihaltak, az újak meg csoportos foglalkozásokban próbáltak belesimulni egy-egy erőteljes egyéniségű rendező látásmódja alá. A hangsúly áttevődött az organizátorra, a színház stílusát meghatározó szerep az erős, önálló elképzeléssel és meggyőződéssel bíró rendezők kezébe került.
Az idős generáció megbotránkozott azt látni a színpadon, amit csak a hálószobában szokott csinálni, a fiatal meg durván a szemébe vágta, milyen képmutató, és felvitte a színpadra. Nem is oldott meg vele semmit, miközben bátornak, fenegyereknek, beavatottnak meg átszellemültnek érezte magát – színpadon kívül ugyanúgy lelkinyomorgott, akár a szülők, csak tőlük külön. Mélyült a szakadék köztük, még kevésbé engedték egymást közel magukhoz.
Az emberek közötti elidegenedés azóta is tenyészik. A koronavírus kényszere szülte tanácsok: tarts két méter távolságot a másik embertől, deklarálatlanul régóta működött, nem csak ekkora léptékben.
Megalakultak a legkisebb csoportok, két ember, egy ember színházat csinál, nem kell hozzá hókuszpókusz, elég egy kis kávézó. Egy terasz. Egy utcasarok. És megtörténik a színház tökéletes egybemosódása a valósággal. Míg addig csak a színháziak „beszéltek” egymással színházi nyelven, ahol a móka-kacagás-ugratás-szívatás természetes volt, a feszültséget kioldandó, most már nagyjából mindenki ezen a nyelven értekezik. Megszűnt vagy megszűnőben az értelmes-normális emberi kapcsolatok. Átalakulóban-átműtésben az emberi nemek. Kialakultak-alakulnak a degenerált nemzedékek, akiknek degenerált színház, film, művészet kell. A néző felkerül a színpadra, az előadó lemegy a nézőtérre. Már nem világos, ki a játszó, ki a néző.
És itt a pont.

Ezzel a vírussal pedig, a világ kényszerűnek hitt befagyasztásával értelmetlenné válik minden eddigi emberi igyekezet. Kezdenek beteljesedni az utolsó idők legutolsó próféciái. És az emberek semmit nem vesznek észre belőle, úgy sétálnak a csapdába, ahogy az Úr előre megmondta. Adnak, vesznek, házasodnak, elalszanak és ekkor jön el a vég. Nem véletlenül mondta az Úr, legyetek éberek, virrasszatok, imádkozzatok.
De mindenkinek egy életideje van, a legkülönbek is elfáradnak, lehanyatlik a kéz, megfakul a remény, a hit már nem mer ágálni, a szeretet kezd kihűlni.
Mégis, amit az ember elkezdett, amíg lehetősége van, be kell fejeznie. Folytatom hát vallomás-sorozatomat az Erdélyi Magyar Színháztörténet – Philther-elemzésekről.

---

Harag György: Éjjeli menedékhely, Kolozsvár 1979 – Varga Anikó tanulmánya

Halványan emlékszem az előadásra. Csíky András bárója, ugatása, fehér inge, Péterffy Gyula hosszú sálja, feketén, soványan meredő szomorúsága, Vadász bölcsessége. A színpadkép a földön heverő letakart betakarózott alakokkal. A tömegre csak a tudatom emlékezik, a kép nem ragadt meg bennem, nem tör fel az emlékekből, de a formabontás, a hatás, a másként gondolkodtatás akarata nagyon eleven.
A legszívesebben idemásolnám az egész tanulmányt a lábjegyzeteket kiemelve, amelyekkel szinte minden kritikát, lényeges gondolatot ideemel. Nagyobb kíváncsisággal olvasom, mint a tanulmányt magát. De a kettő együtt adja ki azt az összképet, ami segít, hogy ha lehet, még inkább megérthessem akkori és mostani, nemcsak színházi világunk hullámveréseit.
Ahogy olvasom a kritikát, az elemző emlékezést (vagy fordítva: emlékező elemzést), Varga Anikó tanulmányában, 2020-ból számomra világosan látszik, hogy Harag európai szintű, egyedülálló munkássága azért nem épülhetett akkor be szervesen a magyar színházi kultúrába (mit is jelent ez?), mert csak a kiváltságosok tudtak ráhangolódni az ő világnézetére. Jóval megelőzte azt a kort, amiben éltünk. Ma már érthetőbb lehet azok számára, akiket érdekel a színház és a világ szimbiózisa, ebben pedig a színház világítótorony szerepe. De ehhez mindenkor kell legalább egy ember. Harag példája bizonyítja, hogy elég egy ember is. Ahogyan később Tompa Gábor és Bocsárdi László esetében, személyében is – ha csak a magyar színházról beszélünk. Elég egy ember füle és kellően erős belső meggyőződése, hogy átalakítsa maga körül a világot. Hogy mihez járul hozzá, azt majd a jövő fogja megítélni, ahogy Harag György színházművészi hitvallása? metódusa? kíváncsisága? innen látszik és illeszkedik a színházművészet nagy átalakulásainak, a világ változásainak folyamatába.

Épp a rövidebb időtartam miatt látszik világosabban a metamorfózis. 1949–2011 között kevéssel több mint hat évtized nyomait követhetjük a könyvet olvasva. Felölel egy rövidebb emberöltőt. És a még élő néző, színész, művész, irodalmár, kritikus emlékezhet és igazolhatja az akkor látottakat, átélteket. De rá is láthat saját emberélet-történetére.
„Az Éjjeli menedékhelyet a pozitív szakmai fogadtatás ellenére nem kíséri nagy közönségsiker: a harmadik előadástól már félházzal játsszák, és Harag visszaemlékezése szerint nem ért meg 15-nél több játszást. A lezáráshoz a Színészt alakító Péterffy Gyula tragikusan hirtelen halála is hozzájárult. Harag egy, a halála előtti évben megtartott közönségtalálkozón, ahol a romániai magyar színházi kísérletezés lehetőségeiről is beszélt, arra a konklúzióra jut, hogy az olyan hibrid hagyomány, mint az erdélyi, sokszor esetlegesen alakul: leginkább alkotószemélyekhez és szerencsés konstellációkhoz köthető. A megállapítás azért fontos, mert az Éjjeli menedékhely kritikai fogadtatása kísérleti alkotásként keretezi Harag rendezését, elválasztva az előadás művészi újdonságát a közönségfogadtatástól: de a rendező is ebben a fénytörésben tekint vissza a produkcióra. És bár a kritikai elemzések kitérnek az előadás gyenge pontjaira, határozottan felismerik és körvonalazzák Harag Gorkij-értelmezésének újszerűségét. A színháztörténeti emlékezet épp ennek okán tartja az Éjjeli menedékhelyet a Harag-életmű fontos alkotásának, azzal az ellentmondással együtt, hogy az előadás egyszerre erős referencia és megragadhatatlan hivatkozás: későbbi erdélyi Éjjeli menedékhelyek kapcsán a kritikusok említik Harag rendezését anélkül azonban, hogy szorosabban kötnék az új színrevitelekhez. E kettősség talán abból is fakad, hogy Harag egyedülálló, európai szintű munkássága nem igazán épült be szervesen a magyar színházi kultúrába.” (218-219 old.)

„Harag… ebben az esetben sem ítélkezik a dráma protagonistái – azaz elevenek és holtak – felett… csak felmutatja… ilyen sorsok is vannak, egy közös elrettentő sors… A társadalmi lét értelméről, lehetőségeiről a mélységekben folytatott megszakíthatatlan dialogizálás ez… az emberiség egyetemes szenvedésének képe, amelyből az emberiség nem szűnik meg… kiútakat, szabadulást remélni, keresni… Harag … olyan együttest kovácsolt össze… amelyben… mind a hatvanketten… főszereplővé váltak… egy testként, egy belső és külső játékritmusnak engedelmeskedve…(Marosi Péter)
„…nagyszerű színpadi megvalósítása az, ahogyan a darab főszereplőit… csak időnként emeli ki, mintegy arcot adva általuk a tömegnek” (Krizsán Zoltán)
„Amíg ott vagyunk és amíg jelen vagyunk, tehát a látható térben vagyunk, addig vallunk magunkról, aztán a gönceinket is kivisszük magunkkal, tehát ránk már nem emlékeztet semmi tárgyi vagy környezeti valami. Addig kell nyomot hagyni, míg jelen vagyunk.” (Csíky András)
„Kezdetben a nyitott színpadtér … piszkos benyomást keltő. A … körfüggönyön óriási freskók, festett szentek málladozó foltjai sejthetők… de ezen a szürke, sejtelmes falon – melyről csak akkor vesszük észre, hogy áttetsző, ha úgy világítják – megelevenedhetnek, felizzhatnak, fantasztikus erővel tűnhetnek elő a színek, a vörös-barna-arany pompában tündöklő szelíd és harcias szentek.” (Marosi Ildikó)
„…Doina Levintza égig érő rongyhalmaza… valami fenyegető, fojtogató őselem támadását érezzük ki belőle, egy őselemét, amit mi teremtettünk ugyan, de ellenünk fordul” (Marosi Péter)
„Én rendeztem egy roppant érdekes Éjjeli menedékhelyet Kolozsváron. Azon kevés előadásaim közé tartozik, amelyek nagyon közel állnak hozzám. Úgy érzem, sikerült egy csomó fantasztikusan érdekes dolgot megvalósítani benne. Hát… elvánszorgott az előadás 14-15-ször” (Harag György)
„Harag György eddigi legnagyobb vállalkozása egy zseniális színházi órával és egy jó második résszel ajándékozta meg a nézőket … csak az első rész telitalálatai… maradnak fenn” (Kántor Lajos)
„A második rész… alig tudta érvényesíteni e világköltemény belső akusztikáját…” (Marosi Péter)
Páll Árpád talányos Gorkij előadásnak nevezi.
„… mi az oka annak, hogy a magyar színjátszás realista-modern fordulatát a maga mágikus-realista-modern látvány-színház fordulatával igencsak idézőjelbe tevő Harag György mégsem épülhetett be organikusan a létező magyar színház esztétikai tudatába… H. Gy. megítélése egyébiránt az erdélyi, főként a kolozsvári színjátszásban sem egyértelmű…” (Visky András)

*
Éppen erről van szó. Ahhoz is, hogy a látottakhoz értő módon tudj csatlakozni, neked is fel kell ismerned valamit abból a folyamatból, ami Haragnak sikerült. De épp ezek a cikkek, kritikák a bizonyítékok rá, mennyire más szellemi áramlatokban keresgélt akkor a színházértelmező szellem, mint Harag György. De a változást indukáló folyamatot ő indítja be a maga helyén, megküzdve azzal az ellenállással, ami az újítókat éri mindenkor saját közegük részéről.
Harag meg akarta fogalmazni, amit sejtett, amit a zsigereiben érzett, az ember egyedülvalóságát e pusztulásra ítélt világban, ahol senkire sem számíthat, még a vele egyszerre ugyanarra ráébredő emberre sem, és ezt pontosan igazolta a kolozsvári közönség reagálása, de a színészek vegyes hozzáállása is. Nem mindenkinek sikerült ráhangolódnia Harag gondolatainak hullámhosszára – a néző népszínházas, hagyományos színházi alkotásokat kedvelt, nem filozofálgató, hanem bemutató színházhoz szokott, ez teljesen más volt ahhoz képest, amit Harag látott, kért, érzett. Nagy erőfeszítést jelentett az egyszerű nézői gondolkodásnak, aki szórakozni és gyönyörködni járt a színházba, nem a világ sorsán, az ember kiszolgáltatottságán, vagy még mélyebb létértelmezéseken töprengeni.
Varga Anikó tanulmánya igen precízen eleveníti fel a korabeli előadás körüli értéseket és nem értéseket (Kántor Lajos, Páll Árpád, Marosi Péter, Marosi Ildikó stb.) Könnyű nekem 2020-ban, már a múlt tapasztalatai és a jelen ismeretének némi-nemű birtokában percipiálni megértésük hiányosságait. Harag Györgyöt a román színházi iskola nagy képviselőinek hatása, de saját meghurcoltatása is hozzásegítette, rálökte erre a pályára, színháznézeti megvilágosodásra, másképp láttatásra. Tehet-e az ember egyebet, mint megfogalmazni azokkal az eszközökkel, amikkel rendelkezik – a világot a maga fenyegető szörnyűségeivel? Ő volt olyan bátor kísérletező és szenvedélyes hitű rendező, hogy képes volt magával ragadni az erre érzékeny művészlelkeket. Ezért sem lehetett mindenki a színésze. Ezért sem érthették túl sokan a nézői közül, és ezért nem épülhetett be szervesen a magyar színházi kultúrába, mert az akkor épp haldoklott. Ő pedig az élő szervet képviselte benne.
Az előadásról írt kritikákból válogatott szemelvényeket olvasva derül ki, mennyire fontos része a kritika a színháztörténetnek. Azzal, hogy értőn, de legalábbis értő igyekezettel írnak az előadásokról, a jövő számára nem csak a művészek emlékének halhatatlanságához járulnak hozzá, hanem a kor megértéséhez is. Világossá válik, hogy a színház az a műfaj a művészetek között, aminek igen erőteljes módosító hatása van és lehet a társadalomra, az emberek életére. Olyan, mint a szeizmográf. Pontosan jelzi az emberi lelkekben, társadalmi folyamatokban zajló mozgásokat. A színháztörténet tanulmányozása a jelen színművészeket, színházi szakembereket is megerősíti hivatásukban, de küldetésük tudatában is. Fogja fel ki-ki úgy, ahogy saját szelleme-lelke képes, de nem bújhat ki a felelősség alól, amivel azoknak adós, akikkel esténként 2-3 órányira találkozik.
Ha a történelmedet jobban akarod érteni, olvass színházi tanulmányokat is! – teszem hozzá most. És hát:

Folyt. köv.

2020-03-24

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ