A kutya már az ókorban is házőrzőként működött, a címül választott s a portára, falra pingált latin figyelmeztetés azt jelenti, óvakodj tőle. Manapság sokkal kedélyesebben figyelmeztet a házigazda a gatyaszaggatóra. Az Éberen őrködöm-ben ugyan semmi humor, ha hív a kötelesség, menni kell, akár a Don-kanyar, akár pedig egy falusi bakterkedés következik. Marcona kutyapofa a fényképen, a mellékelt szöveg szerint ő a vendégfogadó bizottság elnöke. Ez már két fokkal szellemesebb az elsőnél, akárcsak az újabb biztatás: Lépj be, a többit majd meglátjuk… A Na, nem kell úgy sietni is megelőlegezi azt a vígjátéki helyzetet, ami soha nem velem, hanem mindig mással esik meg, mert ha mégiscsak velem, az már tragédia. E pillanatban hirtelen eszembe jutott Porktown, amely valóságos város volt a városban, disznók városa. Mindez azokban az időkben, amikor a húsz dekányi szójás parizerért egyórás közelharcot kellett vívnunk a többi sorban állóval, mert a tét, a húsz dekányi nyúlós izé nagy volt és elérhetetlen. Akkoriban jelentek meg egy szép tavaszi napon a csíkszeredai lakónegyed szélén az első disznóólak. Közvetlenül a megyei kórház dombjának aljában. Két-három év alatt száznál, azt hiszem, kétszáznál is több ilyen kotyec nőtt ki a földből, s mint a szállodában, itt is következetesen alkalmazták a házirendet: akit Szent György napja tájt beköltöztettek, december elejéig-közepéig lakhatott itt, akkor indulni kellett az átváltozásokkal teli úton, mígnem kolbásszá, véres-májassá, tepertővé, szalonnává nemesedett a család kedvence. Egy novemberi éjszaka megtörtént az első merénylet Porktownban. Nem részletezem, hogy s mint vitték el a helyszínen ledöfött áldozatot, a kotyec s a disznó tulajdonosa bottal üthette egy szekér jól látható nyomát, ő maradt a kárral. A következő napokban kutyakülönítmények lepték el a disznóvárost, átvették a hatalmat, az emberi társadalom dimenzióiban ezt diktatúrának mondják, de legalább nem volt több tolvajlás.

Porktown, 2001. Kotyecek népe. Fotó Daczó Dénes

Cave canem! A rómaiak állítólag üzenetvivőnek is felhasználták az ember négylábú barátait. Akárcsak Mátyás királyunk anyja, Szilágyi Erzsébet a hollót, vagy mi, kis pionírok a békegalambot a hidegháború esztendeiben. A római módszer roppant kegyetlen volt. A feladó megetetett a kutyával egy fémlapkát, arra rótták az üzenetet. Aztán a címzett, hogy elolvashassa, előbb meg kellett hogy ölje a kutyát. Lehet, hogy egy semmit nem mondó bejelentést karcoltak a felületre, egy ma is divatos üresjáratot: hogy vagy, mert mi köszönjük, jól vagyunk. Vagy hogy nálunk esik az eső, hát nálatok?
Bemegy az ókori postahivatalba egy Marcellus nevű, a vidékről egyenesen a Via Appiára beszabadult öreg szivar, kér egy tucat borítékot, mert nagy a rokonság. Erre a hivatalnok a hátsó udvarból kis idő múlva tizenkét borjú nagyságú kutyát hajt elő, azt kérdi, rendben? Ha lehet, adjon három illatos pincsit is, mert a fiam házasodik, a menyasszonyának ír, via air mail!
Amikor Unió lettünk, azt hittem, boldog idők jönnek ezentúl, testvér lészen minden ember. Csakhamar rá kellett jönnöm, a kutyákra azontúl is szükség van, s hogy az embereket legbölcsebben tán egy bíró osztályozta, aki szerint csak bűnözők és áldozatok vannak, harmadik csoport nincs. Úgyhogy tessék kutyát tartani, nem feltétlenül ölebet. Úgy tűnik, most már van mit lopni, s van is, ki lopjon.