Ó, hány nagyszerű palota, hány gyönyörű ház, hány nemesi lakás maradt üresen, még csak egy hitvány szolga sem akadt bennök, holott annak előtte csak úgy hemzsegett ott a szolganép, a hölgyek és urak! Ó, hány ősi nemzetség, hány dús örökség, hány mesés gazdagság érte meg, hogy jogos örökös nélkül maradt! Hány életerős férfi, hány gyönyörű asszony, hány deli ifjú, kiket, egyebekről nem is szólván, egy Galenos, egy Hippokrates, egy Aesculapius is makkegészséges embereknek ítélt volna, együtt falatozott még reggel rokonaival, pajtásaival és barátaival, annak utána pedig estére kelvén, őseivel lakmározott a másvilágon!
Magam is torkig vagyok már vele, hogy ilyen mélyen keresztül-kasul járom ezeket a roppant nyomorúságokat; annak okáért, mivelhogy mellőzni akarom immár eme felét a dolognak, már amennyire illendően mellőzhetem, elmondom, hogy mikor városunk ekként már a végét járta, s lakossága szinte kipusztult, történt, hogy (miként szavahihető embertől hallottam) egy keddi nap reggelén a tiszteletre méltó Santa Maria Novella székesegyházban, hol úgyszólván éppen senki nem volt, a gyászos időkhöz illendő gyászos ruházatban hét ifjú hölgy hallgatta a szent misét, kiket mind baráti, szomszédi, avagy atyafiságos kötelék fűzött egymáshoz; közülök pedig egyik sem lépte át a huszonnyolcadik esztendejét, s nem volt egyik sem fiatalabb tizennyolc esztendősnél, mindegyik okos, nemes származású, szemrevaló, tisztes erkölcsű és bájosan szemérmetes. Elárulnám én az igazi nevöket, ha nem volna rá alapos okom, hogy elhallgassam, mégpedig az, hogy nem akarom, netalán az alább következő dolgok miatt, amelyeket elbeszéltek vagy végighallgattak, a jövendőben bármelyiköknek is pironkodnia kellessék, mivelhogy manapság szigorúbb törvények szabályozzák a szórakozásokat, mint akkoriban, mikor éppen a fent mondott okok miatt ezek a törvények nemcsak az ő korukhoz, hanem sokkalta érettebb korhoz mérten is lazábbak voltak; meg aztán nem is akarok okot adni a rosszmájú embereknek, kik csak úgy lesik az alkalmat, hogy minden dicséretes életbe belemarjanak, hogy undok beszédeikkel akármiféleképpen is csorbát ejtsenek eme derék hölgyek tisztességén. Ennek okáért tehát, hogy a következendőkben mindenki zűrzavar nélkül megérthesse: mit melyik mondott, az a szándokom, hogy olyan neveket adok nekik, melyek egészben vagy részben illenek mindegyiknek jelleméhez. Az elsőt tehát, ki egyúttal a legidősebb volt, Pampineának fogjuk nevezni, a másodikat Fiammettának, Filoménának a harmadikat és a negyediket Emiliának, utána Laurettának hívjuk majd az ötödiket, a hatodikat Neifilének, az utolsót pedig nem ok nélkül Elise névvel illetjük. Ezek a hölgyek nem holmi összebeszélés szerint, hanem véletlenségből összekerültek a templomnak valamely részében, körben letelepedtek, sűrű sóhajtozások után abbahagyták a Miatyánk-imádkozást és szapora szóval kezdtek mindenféle, e mostoha időket illető dolgokról beszélgetni. Kevés idő multán, hogy a többieknek szavok veszett, Pampinea megszólalt ilyeténképpen:
– Kedves hölgyeim, bizonyára ti is sokszor hallottátok már, csakúgy, mint jómagam, hogy senki ellen nem követ el igazságtalanságot, ki tisztességgel él a maga jussával. Józan ésszel felismert természetes jussa minden embernek, ki e világra születik, hogy tőle telhetőleg istápolja, megtartsa és védelmezze a maga életét. Ez pedig annyira megengedett dolog, hogy miképpen immár nemegyszer megesett, hogy valaki a maga jussa érdekében büntetlenül embert is ölhetett. Ha pedig ezt megengedik a törvények, melyeknek kötelességök közé tartozik minden ember életének boldogságát biztosítani, mennyivel inkább meg vagyon engedve nekünk s mindenki másnak életünk megtartásáért mindama eszközöket megragadni, melyek hatalmunkban vannak, méghozzá, ha senkit nem sértünk velök? Valahányszor jól szemügyre veszem ma reggeli s mi több, sok máskori viselkedésünket, s meggondolom, minéműk s milyenek beszélgetéseink, mindannyiszor észreveszem, s ti is hasonlatosképpen észrevehetitek, hogy mindegyikünk aggódik önnönmagáért: ezen nem is csodálkozom cseppet sem, viszont fölöttébb csodálkozom, hogy nem kárpótoljuk magunkat valamiképpen azért, mitől mindegyitek méltán retteg (holott nyilván tudom, hogy mindegyikünkben női érzés lakozik). Véleményem szerint úgy időzünk itten, mintha kényszerűségből vagy önként tanúi akarnánk lenni annak, mennyi holttestet cipelnek a temetőbe, vagy annak, hogy itt bent a barátok, kik szinte már egy szálig kipusztultak, vajon eléneklik-e a megszabott órákban zsolozsmáikat, avagy mintha ruházatunkkal be kellene bizonyítanunk mindenkinek, ki csak lát bennünket, hogy mekkora és minémű a mi nyomorúságunk. És ha innen távozunk, vagy azt látjuk mindenütt, hogy hullákat vagy betegeket visznek, vagy azt, hogy azok, kiket gaztetteikért az állami törvények ereje innen rég számkivetésbe kergetett, épp e törvényeknek fittyet hánynak, mivelhogy tudják, hogy e törvények végrehajtói meghaltak vagy betegek, s ennek miatta ők pimasz pökhendiséggel járnak-kelnek a város területén; vagy pedig látjuk városunk söpredékét, mely vérünkön hízik, a sírásó nevet használja, és ebben a mi pusztulásunkban gyalog avagy lóháton városszerte cserkészik, s gyalázatos csúfondáros énekekkel még nekünk hánytorgatja fel balsorsunkat. Egyebet sem hallunk, mint azt, hogy „ezek meg ezek meghaltak” és „emezek meg emezek haldoklanak”; és ha volnának erre való emberek, mindenfelé keserves jajveszékelést hallanánk. És hahogy megtérünk otthonunkba (nem tudom, ti is úgy vagytok-e vele, mint én?), engem bizony elfog a rettegés, mikor nyüzsgő cselédségemből egy teremtett lelket nem lelek már, csupán egyetlen belső cselédemet, és úgy érzem, hogy minden hajam szála égnek mered; és akárhová megyek, akárhol megállok benne, úgy rémlik nekem, mintha az elköltözötteknek árnyait látnám a házban; s méghozzá nem is jól ismert orcájokkal, hanem valami borzalmas ábrázattal, amit nem tudom, hol vettek most egyszerre, halálra rémítenek. Ennek miatta itt is, odakint is, otthon is rosszul érzem magamat; mégpedig annál rosszabbul, mert úgy veszem észre, hogy rajtunk kívül egyetlen ember sem marad itten, kinek van módja benne, és van valami helye, ahová elmehet, mint ahogy nekünk vagyon. És több ízben hallottam és megtudtam, hogy azok, kik még netalán itt vannak, egyáltalán nem tesznek különbséget tisztességes és becstelen dolgok között, s egyedül és társaságban, éjjel és nappal, azt művelik, mire éppen vágyuk hajtja őket, s mi a legnagyobb élvezetet szerzi nekik. Mégpedig nem csupán a világi emberek, hanem a zárt kolostorok lakói is, mivelhogy fejökbe veszik, hogy ami másnak nem tilos, az nekik is szabad, megszegik a törvényeknek tartozó engedelmességet, testi gyönyörűségekbe vetik magokat s kicsapongásra és dőzsölésre adják fejőket, abban a hiszemben, hogy ekképpen megmenekednek. És ha ez így van (márpedig nyilván látni való, hogy így van), akkor mit keresünk mi itten? Mire várunk? Miről ábrándozunk? Mért vagyunk restebbek és lanyhábbak egészségünk iránt, mint a város minden egyéb lakosa? Vagy azt hisszük, hogy a mi életünk erősebb lánccal van testünkhöz bilincselve, mint a többieké, s ennélfogva semmivel nem kell törődnünk, mi alkalmatos arra, hogy ártalmára legyen? Mi bizony tévedünk, mi bizony csalatkozunk; miféle ostobaság szállott meg bennünket, hogy ilyesmiben bizakodunk? Kézzelfogható bizonyságát látjuk ennek, valahányszor csak eszünkbe jut, mennyi derék ifjú meg hölgy esett áldozatul eme kegyetlen pestisnek. Annak okáért, nehogy csüggedésből, avagy könnyelműségből beleessünk e bajba, melytől talán valamiképpen megmenekülhetünk, ha magunk is úgy akarjuk (nem tudom, vajon ebben egy véleményen vagytok-e velem), legokosabbnak tartanám, ha mi, úgy ahogy itt vagyunk, távoznánk ebből a városból, mint már előttünk annyian távoztak és távoznak ma is; és elkerülvén mások tisztességtelen példáját, mint a halált, kimennénk lakni valamely vidéki birtokunkra, hiszen mindegyikünknek van jó egynéhány: és ottan tőlünk telhetőleg vidáman, jókedvben és kellemesen töltenők időnket anélkül, hogy bármi cselekedetünkben túlmennénk a józanság határain. Ott madárdalok zengenek, zöldellő dombok és síkságok gyönyörködtetik a szemet, a földeken tenger módjára hullámzik a dús vetés, százféle a fa és szélesebbre tárul a mennyboltozat, mely még akkor sem vonja meg tőlünk örök szépségét, ha netán elkomorul, s mindez gyönyörűségesebb látvány, mint városunk kongó falai. És ottan frissebb a levegő, és bővebben van minden, mi a mai időkben a megélhetéshez szükséges, meg a szomorúság is kevesebb. Mert ámbátor a parasztok csakúgy halnak, mint a városbeliek, ott annyival kevesebb a kellemetlenség, amennyivel kevesebb a ház, meg a lakosság, mint a városban. Másfelől, ha nem csalódom, mi nem hagyunk el itten senkit, sőt igazság szerint azt mondhatjuk, hogy mi vagyunk elhagyottak; mivelhogy a mieink vagy meghaltak, vagy elmenekültek a halál elől, s mintha csak nem is tartoznánk hozzájok, magunkra hagytak ebben a szörnyű veszedelemben. Semminémű szemrehányás nem érhet tehát bennünket, ha ezt a tanácsot megfogadjuk; de nyomorúság és talán halál szakadhat ránk, ha nem fogadjuk meg. Annak okáért, hahogy ti is javalljátok, azt hiszem, helyesen cselekszünk, ha magunk mellé vesszük szolgálóleányainkat és meghagyjuk nekik, hogy minden szükségesekkel jöjjenek velünk, mi pedig ma itt, holnap amott kiélvezünk minden örömet és vidámságot, mit e mostani idő csak nyújthat; ezt pedig mindaddig folytatjuk (ha ugyan előbb le nem csap ránk a halál), mígnem észrevesszük, hogy az Ég mindeme dolgoknak véget vetett. És figyelmeztetlek benneteket, hogy éppoly kevéssé válik szégyenünkre, ha tisztességben távozunk innét, mint a többi asszonyok java részének az, hogy becstelenségben itt maradnak.

(Bocaccio novelláit fordította: Révay József)

(Folytatjuk)