Beszélgetés (a koronavírus támadása előtt) BELLUS ATTILA színművésszel

A színészház harmadik emeletén ülünk, Zalaegerszegen.
Nem sokat tudok róla, csak annyit, amennyit a neten találtam. No meg látom a Hevesi Sándor Színházban, szinte minden darabban. Sokat foglalkoztatott, megbízható színész, messziről látszik. Meg kellően nyugtalan is, nem elégszik meg azzal, amit az épp aktuális szereposztás kínál, önálló estekre is „vetemedik”, közülük egyet én is láthattam, az Olivetti ’82 címűt. Gyakran szerepel irodalmi rendezvényeken, szívesen mond verset. Nemrég filmen is láthattam, Lendvay Kristóf diák díjnyertes 38 perces alkotásában, amiben Attilát is kitüntették a legjobb férfi mellékszereplő díjával, az olaszországi Bari-ban.

• Kedves Attila, 12 évvel vagy fiatalabb nálam, akkor végezted a főiskolát, amikor én átjöttem Magyarországra, –
• 89-ben – vág a szavamba,
• úgyhogy van egy kis különbség köztünk. Egyrészt, hogy én máshonnan, te meg…
• Hát, anyai ágon én is…
• honnan származol?
• Nagyapámék ’45 környékén jöttek át, amikor újrahúzták a határokat, mert a nagyapám nem akart román fennhatóság alatt magyar ember lenni…
• Honnan?
• (mély sóhaj) – Kolozsváron voltak, Lugos, Bunya meg Făget – ezekre emlékszem a családi történetekből. Nem nagyon tartottuk, sajnos, az ottani rokonokkal a kapcsolatot, még Lidikével leginkább, anyai dédnagymamám unokájával, ennyit tudok mondani, de már vele is elveszítettük a kapcsolatot. Azt nagyon sokszor elmesélték nekem, hogy édesanyámék, kislánykorában, iszonyú szegények voltak.
A nagypapám vasutas volt, de csak akkor hozta magával a családját, amikor itt már megvolt a fix állása. Nagymamám addig várt rá, a semmiből élt, a szomszédok jóindulatából, háztartásbeli volt két gyerekkel.
Tudom, hogy az áttelepülés egy erdélyi magyar embernek mindig nagy trauma, mert ez – hiába magyar területre jössz – egyfajta emigráció.
Én már itt születtem Budapesten. Csak egyszer voltam Erdélyben, de érzelmi hovatartozást jelent nekem. Anyai ágról erdélyi magyar, apai ágról meg tót vagyok. Apai nagymamám még törte a magyart. Édes, imádnivaló asszony volt. Én nagyon szerencsés vagyok, mert kicsi koromban nagyon sok nagymamám élt még, nagymamáimmal nevelkedtem. Velünk egy házban élt az apai dédnagymamám is, akivel templomba jártam. Csak az egyik anyai dédnagymamám élt Romániában, őt láttam ritkábban. A másik anyai dédnagymamám viszont állandóan vigyázott rám és az öcsémre. Ő nevelt, vele aludtam, mert olyan kis lakásban laktunk, hogy nem fértünk el másképp.
A „Bellus” pedig egy kis patakocska Szlovákiában, meg egy község neve is, innen is látszik, hogy odavalók vagyunk apai ágról.
• Válaszoltál arra a fel nem tett kérdésemre is, hogy a Bellus név honnan ered.
• Úgy tudom, a Bellusok Kistarcsa környékén telepedtek meg, onnan „spricceltek szét” az országban. Elég ritka név. Van egy Bellus István nevű standup comedian is. Meg egy híres Bellus Ibolya is még. És képzeld, van egy másik Bellus Attila is. Hollandiában, skype-olás közben fedeztük fel egymást. De nem tudtuk kideríteni a rokonságot…
• Mennyi időnk van a beszélgetésre?
• Amennyit akarsz. Hét órakor van a legközelebbi jelenésem, a Tóték-ban a második felvonásban vagyok, nekem kezdésre kell bemenni. Annyit beszélünk, amennyire kíváncsi vagy, meg amennyi kapacitásod neked is van.
• Nekem van, hála a telefonomnak, mióta fel tudom venni a beszélgetéseket. Olyan különös figura vagy. Ezért is gondolkoztam, honnan kezdjem veled ezt a beszélgetést. Ki vagy te?
• Szegről-végről földik vagyunk. – Nagyot nevet.
• Csak annyit tudok rólad, amennyit belőled a színpadon látni, és abból ítél a néző, én is, hogy mit játszik az illető. Miket.
• Azt játszom, amit kapok. Világéletemben karakterszínész voltam.
• Épp ezt akartam megállapítani. De sokféle karaktert játszol…
• Hát ez a karakterszínész lényege, nem? – telt hanggal nevet. – Igyekszem nem ismétlésekbe bocsátkozni. Most azért egy kicsit bajban vagyok, mert Csiszár Imre most egy majdnem olyat kért tőlem a Cipriáni szerepében, amit már játszottam. De úgy tekintem ezt a szerepemet, mint egyfajta összegzését, szintézisét korábbi alakításaimnak, mert most épp erre van szükség. Én próbálok mindig mást csinálni, de van, amikor kifejezetten azt kérik, amilyen már voltam.
• Nem vágysz főszerepekre?

• Játszottam én elég főszerepet, itt is. Meg Hollandiában is. A karakterszínésznek az a csapdája, hogy beteszik epizodistának. Felettem nagyon sokszor rezgett a léc, de azért hála Istennek nem így lett. Tavaly Scrooge-ot játszottam, az „Isten pénzé”- ben, az kifejezetten főszerep, szerintem. Azelőtt meg „Az ötödik pecsét”- ben én voltam Király, abban öt nagyobb szerep van, az enyém a könyvügynök volt. Szerintem ugyanolyan rangúak, bár az órás szerepét szokták főszerepnek emlegetni. Királyt filmen Márkus László játszotta, aki példaképem. … De a legfontosabb főszerepem itt az „Üveganyá”-ban Krammer volt.
• Az az előadás nagyon tetszett.

• Arról van egy képem, amit nagyon szeretek, amikor kiborul a mama hamva… És megcsináltam az „Olivetti ’82” monodrámát, ez abszolút főszerep, mert egyedül vagyok benne! – nevet jóízűen. – Mielőtt elmentem Hollandiába, játszottam az „Egy őrült naplójá”-t is Pécsett, a Művészetek házában, színházon kívül. S ami még fontos főszerep, Tennessee Willams-nek az „Üvegfigurák” című önéletrajzi drámájában a szerző alteregója, Tom Wingfield szerepe, azt is Pécsett játszottam. És hát, akkor még jócskán fiatal voltam, Romain Weingarten „A nyár” című költői színművében játszottam Simont, a kamaszfiút, az is főszerep, mert az egy négyszereplős darab, egy fiú, egy lány meg két macska. Hollandiában sok ifjúsági darabban játszottam és ott kifejezetten rám is írtak darabot. Ilyen volt Mireille Geus: „Az éjszaka története” című darabja is, ami arról szól, mikor az embert agyonszekálják a társai, csúfolják, zsarolják, ellehetetlenítik. A kisfiú elhatározza, hogy öngyilkos lesz, aztán a belső hangját megtestesítő képzeletbeli barátja lebeszéli és mégsem lesz az.
Nekem mindig volt valami dolgom a zsidósággal. Katolikus keresztény ember vagyok, de mindig voltak zsidó barátaim, és borzasztóan megvisel, nagyon megindít, ami a holokausztban történt – a könnyeivel küszködik – és ennek nagyon sok vonatkozása van az én életemben is. Mindig-mindig újra és újra beleütközöm ezekbe a dolgokba. Az egyik legfontosabb szerepem is egy ilyen holokausztdrámában volt, amit egy ifjúsági színházi csoporttal csináltunk Vught-ben. Az egy gyűjtőtábor volt a második világháború idején. Oda gyűjtötték a gyerekeket, mielőtt elvitték őket – folyamatosan küzd a könnyeivel –, azon a helyen most egy múzeum van, ennek auditóriumában játszottuk az előadást, ahol ezeket a szegény gyerekeket összegyűjtötték – elcsuklik a hangja – ezernéhányszázat, akikből nagyon kevesen élték túl. Ezt a szerepet évadokon keresztül, hosszan játszottam. Nekem azért elég hosszú szakmai életem van és ha azt mondod, hogy csak kis karakterszerepeket játszom, akkor ez részben igaz, illetve ez egy veszély. Például ebben az évadban így van, de én ennek örülök, mert édesanyám beteg s így legalább elég energiám van mindenre. A kisebb szerepeket el tudom játszani és így édesanyámat is tudom gondozni. Tudod?
• Igen. Megértem – hosszabban hallgatunk.

Életrajza a Hevesi Sándor Színház honlapján:

„Társulatunk tagja: színművész
Bellus Attila 1962 december 20-án született, Budapesten.
A 2010/2011-es évadtól a Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház tagja.
Festőnek indult, de már a budapesti Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában Brecht: Arturo Ui-jának színrevitelekor a Színész szerepét játszva annyira magával sodorta a színházcsinálás öröme, hogy az vált számára meghatározóvá. Évekig játszott alternatív színházi társulásokban.
A Főiskolára Schubert Éva segítségével készült, de először csak a Budapesti Nemzeti Színház (ma Magyar Színház) stúdiójába nyert felvételt, ahol Bodnár Sándor, Montágh Imre és Simon Zoltán voltak a mesterei. Később, a Színház- és Filmművészeti Főiskolán (ma egyetem) Békés András növendéke lett. Színházi gyakorlatot a Radnóti Színházban szerzett.
A Főiskola elvégzése után (1989) két évadot Szolnokon, majd két-, szerepekben gazdag évadot Pécsett töltött.
1993-ban családi okok miatt Hollandiába költözött. Ott, mint szabadúszó színész, holland nyelven játszott tovább. Színészi munkája mellett rendezett és színészmesterséget tanított. Eközben maga is tovább képeztette magát Helmert Woudenberg színészpedagógus stúdiójában.
2008-tól kezdve felváltva dolgozott Magyarországon és Hollandiában.
A Pécsi Nemzeti Színházban és Tatabányán játszott vendégként újra.
A budapesti KIÚT szobaszínházban és a pécsi „Portéka” zenés irodalmi formáció tagjaként végképp hazatalált.”

• Azt a darabot, amiről az előbb beszéltél, ki írta, hogyan került eléd?
• Azt Kees van der Zwaard előadóművész, író, költő írta kifejezetten erre a témára. Itt is egy kisfiú, egy zsidó kisfiú a főszereplő, aki a testvérével együtt koncentrációs táborba kerül. A gyerekeknek ezen a történeten keresztül mutatta be, hogy először csak csúfolták őket, aztán jöttek a zsidó törvények, majd szép lassan mindenüket elvették, aztán különválasztották őket a szüleiktől, föltették őket vagonokra, s elszállították… A két testvér, Broer (ejtsd: brúr) és Broertje (ejtsd: Brúrtye) együtt maradnak (a tje kicsinyítőképző a hollandban, mint a -ka a magyarban, tehát Fivér és Fivérke: ez a szerepek neve) ide Vughtbe kerülnek, éheznek, nélkülöznek, innen mennek tovább. A kisfiú a végletekig pozitív, úgy száll a gyűjtőtáborból a vonatra, hogy majd találkozunk Mamával meg Papával – a hangja elcsuklik – de mi tudjuk, hogy nagyon kevesen élték mindezt túl, nemhogy a családokat újra egyesítették volna…
• Egyébként találkoztam egy túlélővel. Nagyon sokáig azt hittem, hogy ez költői túlzás és túlságosan idealista ez a darab. De képzeld, az egyik előadásra eljött egy pár holokauszt túlélő. Előadás után beszélgethettünk velük. És volt egy kifejezetten ilyen figura, mint amit én játszottam. Egy vértolulásos arcú bácsi, láthatóan magas volt a vérnyomása, állandóan vörös volt a feje, és mondta, hogy ő milyen szerencsés volt, mert ilyen meg olyan betegséget összeszedett a koncentrációs táborban, de olyan szerencséje volt, hogy ilyen meg olyan szakorvossal találkozott, aki így meg úgy segített rajta… „Ugye fölraktak engem is a vagonra, ” – mesélte – „de a vonat fékezett és akkor én ki tudtam bújni valahogy, legurultam az árokba és parasztok elbújtattak…” És ő kifejezetten ilyen volt, mint amit én játszottam, hogy mindig mindenben a legjobbat látta meg. Gyakorlatilag az egészsége tönkre ment, de ő a végletekig pozitív maradt, hogy túlélte. Azért ez csodálatos. Mert tudom, hogy minden holokauszttúlélőnek ez borzasztó traumatikus esemény volt az életében, és nagyon sokan nem tudtak az emlékeikkel, a fájdalmakkal, meg a veszteségekkel együtt élni. Bocsánat… ez most így feljött belőlem, mert a fontos szerepekről beszélünk s ez tényleg egy meghatározó szerepem volt.
• És nem hagyod el a szerepeidet, ahogy látom. Benned maradnak. Vagy egyik-másik.
• Hát igen. Ezt legalább tíz éven keresztül játszottam.
• Hollandul?
• Igen.
• Magyarul nem lehetne?
• Hát lehetne… de hova, meg minek, meg kinek. A hollandok számára nagyon fontos, hogy azt a traumát, hogy sok honfitársuk szolgálatkészen együttműködött a náci megszállókkal, hogy a holland közigazgatás lelkiismeretesen átadta zsidó polgárait a németeknek, hogy ezt feldolgozzák. Ott van egy ilyen nemzeti lelkiismeretfurdalás. És ezért a felszabadulás évfordulójának környékén mindig megemlékeznek a holokauszttúlélőkről is. Én úgy érzem, hogy nálunk, magyaroknál ez nem okozott akkora traumát, mint a hollandoknál, akik szociálisan nagyon érzékeny és demokratikusan berendezett társadalomban élnek. Nekik az igazságtalanság utólag is fáj. Ott ennek van táptalaja.

• Van befogadó közeg…
• Igen, és azért a zsidóság élheti a saját életét. Magyarországon is, de itt, szerintem, még tartja magát – egy hála Istennek nem túl aktív -, de létező antiszemitizmus. Ami borzasztó, hogy van. Az „Olivetti ’82”-ben is feljön ez a holokauszt-, zsidóüldöztetés téma.
• Nagyon erős hatású előadás volt.
• Fontos, igen, mert szerintem a második világháború utáni generáció életét is befolyásolta mindaz, ami a holokauszt alatt történt! A történet egy zsidó érzelmű férfiről, Bernardról szól, aki azért nem lehet zsidó, mert az édesanyja katolikus, miközben az apja, akit nem ismert és nem is talált meg, zsidó volt. Moise, aki túlélte a haláltábort, Bernardot zsidónak nevelte fel, apja helyett apja lett. Ám a zsidó vallás olyan rigid, hogy nem engedi zsidónak lenni azt, akinek az édesanyja nem az. Nekem ebből, – túl azon, hogy a zsidóság iránt van egy affinitásom, filoszemita vagyok, ha lehet ilyenről egyáltalán beszélni, vagy kell – ami igazából átélhető volt, hogy én is mindig kívül voltam. Kívülálló, miközben szerettem volna tartozni valahova. Alapvetően falusi gyerek vagyok, aztán fölköltöztünk tizenkétéves koromban egy kisvárosba, Dunakeszire, ahol borzasztó idegenül éreztem magam. Már ott kezdődött a kívülállás. Mindig, mindig az voltam. Aztán elkezdtem színjátszani. Az alternatív színjátszásban engem „leprofiztak”, mert eldöntöttem, hogy a színművészeti főiskolára akarok menni, megtanulni a szakmát, mert volt egy próbafolyamat, amin teljesen begörcsöltem és a rendező barátom nem tudott segíteni. Akkor én úgy gondoltam, hogy én ezt meg akarom tanulni, mert ez biztos megtanulható, és ez nem normális, hogy én így begörcsöljek! Noha ez azóta is előfordul, most már megtanultam magammal bánni, mint színész. De azt soha nem felejtem el, hogy az egyik alternatív színésznő, akit én nagyon sokra tartottam, nagyon fölnéztem rá és mindmáig inspiráló személyiségnek tartok, mikor megtudta, hogy jelentkeztem a főiskolára, azt mondta: – „Te olyan akarsz lenni, mint a Bessenyei Ferenc?” Akkor ez úgy megütött. Nem is tudtam rá mit mondani. Később játszottam Bessenyei Ferenccel. Rendkívül inspiráló, fantasztikus formátumú színészszemélyiség volt. Most már tudnék válaszolni Áginak. Hogy: Igen, olyan akarok lenni. De akkor ezen annyira megdöbbentem, hogy mi ez a megkülönböztetés, vagy hogy ez miért negatív, vagy… érted? Nem is tudtam fölfogni, csak azt, hogy ez valami nagyon rossz… Szóval, ott is meg voltam különböztetve. Mióta meg benne vagyok a profi színházi világban, azóta mindig kicsit keresgélő, a magam útját járó, máshogyan gondolkozó embernek érzem magam. Ilyen szempontból és érzelmileg inkább vagyok alternatív, miközben jól érzem magam profi színházi körülmények között, hogy minden a helyén, mindenki tudja a dolgát. De azért az hiányzik, hogy néha nem gondolkodhatok jobban együtt… Ez Hollandiában sokkal inkább megvolt.
A rendezőnőm, Sylvia Valkenburg, akivel Hollandiában a legtöbbet dolgoztam, félig olasz, félig holland. Ő már Hollandiában született, de az édesanyja olasz bevándorló volt, így Sylvia temperamentuma sem tipikus holland volt, úgyhogy rögtön közel kerültünk egymáshoz. Olyanok is voltunk, mint a testvérek, tényleg! És Sylvia mindig úgy választott darabokat, hogy én benne legyek, vagy én legyek az egyik fő-, vagy legalábbis fontos szereplő. Mindig. És alkotás, rendezés közben is állandóan kérdezett, együtt gondolkoztunk a jeleneteken, megosztotta velem, hogy ő mit szeretne, és lehetett hozni ötleteket. Vele dolgoztam úgy, ahogy a legjobban szeretnék. Hogy nekem is lehessenek gondolataim.
Hollandiában nagyon sokat rendeztem, mert nem jutottam mindig színészi feladathoz, és én nagyon szerettem egyben látni az egészet. Alapvetően festőnek indultam és az nagyon jól jött, amikor elkezdtem rendezni, hogy mindig képeket láttam. Színészként elemezni tudtam a helyzeteket, bele tudtam magam élni mindenki helyzetébe, képzőművészként pedig úgy tudtam az embereket rendezni, hogy képileg is jól nézzen ki és kifejező legyen. Meg mindig muzikális voltam, tehát az is ment, nekem ott nagyon ideális volt, csak nagyon hiányzott az, hogy magyarul játsszak. Ez volt a célom, ezért jöttem haza. De azért ez az együtt gondolkodás úgy hiányzik! Néha megvan. Például az „Olivetti ’82” -re Dégi Putyu (Dégi János) régi barátomat kértem fel rendezőnek, de gyakorlatilag együtt csináltuk, Putyu csak paskolgatott engem, hogy ne menjek el túlságosan semelyik irányba. De együtt gondoltuk, találtuk ki, hogy mi meg hogy legyen…. Szóval, nagyon szeretek színházat csinálni!
• Milyen sok oldalról tudod megfogni.
• Igen. Mikor hazajöttem, reménykedtem, hogy lesz a főiskolán rendezői, posztgraduális képzés, hogy azt a sokféle tapasztalatot, amit Hollandiában szereztem, itt sorba tudjam rakni, de aztán annyira el voltam foglalva azzal, hogy én itt színész legyek, és nem is volt itt akkor olyan képzés, végül is ennyiben maradtam… De azért, úgy, jó volna…
• Lenne lehetőséged rá?
• Ha Pesten lennék, mert innen vidékről följárni, egy ilyen posztgraduális képzésre…
• Nem úgy értem, hanem hogy te csinálj színházat.
• Ja? Hát nem. Ahhoz az kéne, hogy jobban akarjam. Meg legyenek hozzá társak. Szerintem ma már, aki elkezd alternatív, független színházat csinálni, az nagyon nagy fába vágja a fejszéjét a mostani támogatási rendszerben, ilyen anyagi körülmények között. Meg aztán 57 évesen kezdjek új életet?… így is állandó anyagi gondokkal küzdök…
• Nem fizetnek túl..?
Szerintem, viszonylag jó fizetésem van, csak, sajnos, én egész életemben olyan voltam, mint Mezei Mária: mindig egy kicsit többet költöttem, mint amennyit kerestem. Ezt Mezei Mária mondta magáról és én ebben teljesen magamra ismerek – nevet.
• Akkor kiderült számomra, melyik volt a legkedvesebb szereped… az a gyermek.
• Azt hiszem. Talán. De mindegyik az volt. Popriscsint is nagyon szerettem az „Egy őrült naplójá”- ban. Krammert is az „Üveganyá”- ban. Mindig az aktuális szerepet, nincs ilyen, hogy a legkedvesebb – kicsit elgondolkozik. – Két gyermekem van, de nem tudnám azt mondani, hogy Dani kedvesebb a szívemnek, mint Fanny. Máshogyan szeretem őket, mert másmilyenek. A szerepek is olyanok, mint a gyerekek, nem lehet különbséget tenni, hogy melyiket szereted jobban. Amikor éppen azt csinálod, akkor azt szereted a legjobban, ez így marad.
• Hol vannak a gyerekeid?
• A fiam angol színész, Londonban, a lányom reklámgrafikus, Amszterdamban.
• S a feleséged?
• Ő meg ugyanúgy, mint én, az anyukájáról gondoskodik, Pécsett. Én azért mentem ki Hollandiába, hogy együtt legyen a család, és amikor a gyerekek felnőttek, Jutka látta, hogy fordulok magamba, kezdek megkeseredni és mondta: „menjél már haza, legyél már boldog!” Ő beszélt rá, mert én nem akartam eljönni. És akkor elszántam magam. Három évig próbálkoztam, mire végül ide sikerült, Zalaegerszegre szerződni.
• És itt jól érzed magad?
• Jól, mert fantasztikusan jó a társulat.
• Jó?
• Szociálisan fantasztikus. Tehát nagyon jó közösség. Álmodni sem mertem arról, hogy tizenötévnyi szabadúszás után még egyszer társulathoz tartozhatok, közalkalmazott leszek és ilyen munkám legyen. Engem azért Hollandiában nagyon fölőrölt az a bizonytalanság, ami a szabadúszó életmóddal jár. S én nem akartam semmi mást csinálni, csak színházat. Kiegyeztem néha egy-egy rendezésben, meg színészmesterségoktatásra is adtam a fejem, de mással, mint színházzal nem akartam foglalkozni… Viszont a megélhetés nagyon nehéz volt, meg a bizonytalanság is óriási, és ez nagyon jó érzés, hogy itt társulatban vagyok, évadokban lehet gondolkozni, előre lehet látni egy egész évadot. Persze mindig van változás. Eddig még nem volt olyan évad, hogy ne változott volna menet közben valami. Most is, szegény Balogh Tamás meghalt, Isten nyugosztalja, én örököltem meg a szerepét a Tóték-ban. Tehát idén is több feladatom lett, mint amennyit eredetileg megbeszéltünk. Mindig vannak ilyenek. Az „Ötödik pecsét” szerepe második vagy harmadik választásra lett az enyém. Már nagyon sokszor kaptam úgy szerepet, hogy ez sem ért rá, annak is akadt valami dolga, nem lehetett egyeztetni, és én ezeknek mindig nagyon örültem… – nevet.
• Azért ez nem lehet jó érzés, hogy mindig utólag…
• De. Szerencsésnek tartom magam.
• Igen?
• Én örülök neki. Nagyon sokat meg eredetileg is rám osztották, pld. Scrooge-ot az „Isten pénzében”, az „Üveganyában” meg Sztarenki Pali mindenképpen engem akart Krammernek. Liv Ullmann egyszer nem ért rá, vagy valamiért visszautasította Bertolucci a „La luna” (A Hold) című filmjében a női főszerepet és Jill Clayburgh azt nyilatkozta, hogy neki nagy öröm és megtiszteltetés eljátszani azt a szerepet, amit Liv Ullmann visszaadott… Én így vagyok ezekkel a szerepekkel. Annak kell örülni, ami van, amit kapsz, pláne, ha az feladat még szép is, meg jó is.
• A facebookon láttalak egy-két vidám képen a kolléganőiddel, s azt gondoltam, te egy bohókás ember vagy.
• Van, hogy felszabadult tudok lenni, de inkább olyan búval bélelt forma vagyok. Színpadon is nagyon sokszor játszottam drámákat, elesett, meghurcolt embereket, úgyhogy már örülök, ha valami vígjátékban benne vagyok. Besenczit már többször bombáztam, vegyen már be valamelyik bohózatába, mert én most már szívem szerint, ha valaki kérdezné, csak hülyéskedni szeretnék. Én már annyit szenvedtem a színpadon egész életemben, hogy nekem az már kész, az már mind megvolt – mondja nevetve.
• Azért különös alkatú ember vagy. Olyan nem tudom, hogy hova tegyem ezt a színészt, milyen kategóriába. Az ember szeret így besorolni valakit valahova, hogy ez ilyen, az olyan, ő játssza a pozitív hősöket, ő a negatívakat. De téged nehéz beskatulyázni…
• Hála Isten!
• Nem hasonlítalak, de nekem Lohinszky Lóránd jutott eszembe. Ő is ilyen kategorizálhatatlan volt, nem túl szimpatikus, nem vagy az első pillanatban odáig érte és mégis, ő volt a legmegjegyezhetőbb az előadásokban, amiket játszott.
• Láttam őt, de csak filmben, játszani.
• És ilyen volt Illyés Kinga.
• Jaj, őt rengeteget hallgattam verset mondani, a lemezét…
• Ő sem tudott beilleszkedni a színházi világba, hiába voltak jó barátai a legnagyobb rendezők, színészek. Néha kapott egy-egy kisebb szerepet, és – most olvasok egy könyvet, az Erdélyi Magyar Színháztörténet – Philther-elemzések, egy jó vastag tanulmánykötetet, nagyon alapos elemzések idézik fel bennem az előadásokat – és például Illyés Kingának egyik jelenetére, ami különben mellékszerepe volt, emlékszem a legélesebben. Az ilyen különös figurák, alakítások erőteljesebb hatást gyakorolnak, mint akiket úgy általában szeretünk, mert ő a Csongor, a Tünde, Ádám vagy Éva. Én mindig a másikat jegyzem meg, aki valamiért nem tud ide vagy oda beilleszkedni. Ilyennek látlak téged is. Színesnek, eredetinek.
• Az jó! Törekszem rá. Sajnos, ahogy öregszem, egyre gyakrabban érzem, hogy ugyanolyan vagyok, de tudatosan törekszem másmilyen lenni. Csak ahogy az ember öregszik mindinkább valamilyen lesz…, tudod?
• Tudom… – önkéntelen sóhajjal szakadt ki belőlem a válasz, ami nagy derültséget szerzett mindkettőnknek.
• Jó, hogy említetted ezt az Illyés Kingás jelenetet. Nekem is eszembe jutott valaki: Császár Gyöngyi, aki itt volt alapítótag, Zalaegerszegen s aztán nekem Szolnokon volt kolléganőm – elém teszi a képét – nem tudom, ismerted vagy láttad-e. Pár éve halt meg szegénykém, ezen a fotón még nagyon fiatal, a fodrásztárban készült, és ez mellette a fodrász Adri, még kislányként. Gyöngyike volt még ilyen különc és különleges! Még 25. színházi stúdiós korában játszott egy nagyon jó előadásban, a Józsefvárosi Színházban. (Később, mint Népszínház sokáig a Budapesti Kamara Színháznak volt ez az egyik játszóhelye, most a Turay Ida Színház működik az épületben.) Amiről mesélni akarok, az egy Wedekind „A tavasz ébredése” előadás volt, amit Ács János rendezett itt. A darab arról szól, hogy a kamaszok szexuális identitásukra ébrednek, mindenki keresi önmagát. A húszas években játszódik, amikor borzasztó bigottan, merev keresztény módon nevelték a gyerekeket és egy csomó frusztráció lett abból, hogy senki nem lehet önmaga. Van benne egy karakter: Ilse. Gyöngyike játszotta, és fantasztikus volt abban az alakításban. Egy kamaszlány, kikerül az iskolából és effektív praktizáló gyereklány kurva lesz, de valahogy megmarad ugyanolyan gyermeknek, mint a többi, és találkozik az utcán az egyik volt osztálytársának az anyukájával. Gyöngyike/ Ilse háromszor „Csókolom”-ot köszön a néninek. Az első nyitott gyerekhang volt: „Csókolom!” – ahogy mindig szokott neki kislányként köszönni. De meglátja a néni arckifejezését és a második „Csókolom!” már halkabb és rémült volt, az utolsó pedig a lemondásé, hogy „most már tényleg nagy bajban lehetek, ha ez a néni így néz rám”… Három „Csókolom”. Benne volt egy egész élet. És erre mindmáig emlékszem. Pedig tudod mikor volt ez? Negyven éve körülbelül. Mondjuk, egy ilyen megrontott gyereklányt eljátszani biztos hálás feladat, de azért az nem véletlen, hogy én máig emlékszem erre a jelenetre.
• És milyen volt Lendvay Kristóf filmjében, a Félúton-ban játszani?
• Nagyon jó. Először az volt, hogy „jaj, már megint egy lúzer, egy alkoholista lúzer…” és mikor elkezdtem barátkozni a szereppel, kóstolgatni, rájöttem, hogy én ezt tulajdonképpen fogom szeretni játszani.
• Nem zavart a kamera?
• … Nem. Nem. Én azt szeretem! Kicsiket filmeztem én mindig. Nagyon szerettem a filmszínészmesterség óráinkat, Esztergályos Károly volt a tanárom a főiskolán, és Ingmar Bergman jeleneteket csináltunk. Én szeretnék filmezni, de a színház mindig sokkal jobban vonzott, és mivel mindig vidéki színész voltam, vagy egészen távoli, vagy egészen Amszterdamig elmentem, nem voltam soha film közelben, nem ambicionáltam ezt a dolgot. Egy-egy tévéjáték, egy kis karakter mindig volt egész életemben. Tudod, miért szeretem? Mert olyan, mint a kis stúdió-, kamaratermi színjátszás, nem kell mellhangon beszélni, megküldeni a hangot, semmit nem kell felnagyítani, teljesen basic működtetheted magad a helyzetekben. Ez nagyon jó!
• És díjat nyertél.
• Igen. A barátaim most voltak Bari-ban és mondtam, hogy nézzék már meg, hogy hol van ez, hol van ennek nyoma, mert ez egy újfajta filmfesztivál, Under the Stars (Csillagok alatt) nevet viselte, még semmi hagyománya, nem volt díjkiosztó, díjátadó gála sem. Csak filmeket néznek, zsűrizik és díjazzák. Örültem volna, ha lett volna valami díjátadó, főleg Kristóf miatt, elképzeltem magunkat egy vörös szőnyegen, szmokingban végigvonulni, ez a kis gizda fiú, kis filmrendező Titán, meg én, ahogy szélesen mosolygunk, és akkor legalább a film is egy kicsit promotálva lesz, de hát ebből nem lett semmi.
• Gondolom, keresi a helyét az újabb generáció.
• Viszont azt megtudtam, – ugye, én a legjobb férfi mellékszereplő kategóriában kaptam ezt a díjat, – hogy a legjobb főszereplő díjat meg egy nagyon jó karakterszínész kapta, aki a Dr. Csont sorozatban játszik, amiből néhány epizódot láttam. Én nem nagyon nézek tévét, inkább zenét szoktam ott is hallgatni, de néha kapcsolgatok és a Dr. Csontnál már többször ottragadtam. Innen tudom, hogy van benne egy nagyon jó karakter, egy amerikai színész játssza, bizonyos T. J. Thyne, aki nekem nagyon tetszik, és amikor megtudtam, hogy ő lett a legjobb férfi főszereplő, míg én a legjobb férfi mellékszereplő, akkor csak úgy hízott a májam, felértékelődött a díjazásom.
• Térjünk vissza a színházhoz. Besenczivel tehát jól kijössz.
• Én nagyon szeretem Besit, Pécsett voltunk kollégák, még mielőtt a családommal kimentünk volna Hollandiába. Két évadon keresztül elég sokat játszottunk együtt. Nagyon jó partner volt, nagyon jó kolléga és nagyon szerettem vele együtt játszani. Nagyon bírtam. Majdnem barátok voltunk. De inkább az együttjátszás volt az, ami összekötött minket. És ez volt a szerencsém, amikor visszakerültem Magyarországra. 2006-ban kezdtem el próbálni hazajönni, akkor végig zongoráztam minden lehetőséget, felkerestem minden színházigazgatót, rendezőt, akivel valaha dolgoztam, vagy szerettem volna, de senki nem akart bevenni a csapatába, a színházába. Mindenki azt mondta, hogy mért mentél el, meg Magyarországon csak akkor számít valaki, ha neve van, meg celeb, meg hogy a saját embereimről sem tudok gondoskodni, nemhogy rólad… Mindenki nagyon kedves volt és részvétteljes, de mindenki elküldött. Mígnem kinevezték Besenczit. Ő volt az első ember, aki azt mondta, jaj de jó, hogy jöttél, nagyon jó emlékeim vannak rólad, szerintem lesz üresedés. Megbeszélem a Sztarenki Palival, szerintem rendben lesz. És a 25-30 elutasítás után egy ilyen fogadtatás…, én egy életre hálás vagyok neki érte.
• Azt olvastam, hogy fordítottál is. Sosem gondoltál arra, hogy írj?
• Az „Olivetti 82”-t fordítottam. Mert tudok hollandul és ezt el akartam játszani.
A fordítás érdekelt, de nálunk a családban Jutka, a feleségem az irodalmár. Magyar-német szakos tanárnő és egyébként meg állandóan olvasó ember. Én játszom, Jutka olvas – nevet – ami jól is jön, ő lektorálta a fordításomat, ő nagyon jól tud magyarul, még nálam is jobban.
• Mert ő nem magyar?
• De. Csak most a szó jó értelmében. Manapság ez már nem olyan magától értetődő… Kétszer volt olyan korszakom, hogy írtam verseket, egyszer kamaszkoromban, egyszer pedig, mikor talajvesztett lettem, és Hollandiából próbáltam hazajönni, itt meg nem találtam munkát. A jövőképemet. Itt három évig kilátás nem volt arra, hogy újból labdába rúghatok. Ebben az átmeneti időszakban két szerepet játszottam három évadon keresztül, azután, hogy azért Hollandiában nagyon sokat dolgoztam, meg azelőtt is. Tehát én nem ehhez voltam szokva. Tatabányán volt egy incifinci kis szerepem, meg Pécsett Az „Ötödik pecsét”-ben játszottam Keszeit, amit nálunk, Zalaegerszegen Szakály Aurél. Akkor kezdtem el írni, amikor a kilátástalanság miatt ilyen nagyon rossz passzba kerültem, és lett egy jó versem, szerintem. Meg Dégi Putyuval csináltunk egy előadást, amihez írtam.
• Dégi István?
• Igen, eredetileg István, innen a Putyu, de aztán János lett, hogy ne úgy hívják, mint az édesapját. Én viszont abból a korszakából ismerem, amikor még Pityu vagy Putyu volt. Csináltunk egy lakásszínházi előadást Jónás Tamás verseire, az félig-meddig önéletrajzi darab lett, amiben én egy külföldről visszaszármazott testvér voltam, természetesen Hollandiából. A partnerem (Zborovszky Andrea) is többé-kevésbé magát játszotta. Azt találta ki Putyu, hogy mozaikszerű legyen a darab: megírtuk nagyjából a történet vázát, hogy honnan hova jutunk el, mikor- mely versek hangozzanak el. Úgy emlékszem, hat írót kért föl, és mi magunk, színészek, is írtunk jeleneteket. Én baromi jó jeleneteket írtam, kettő is belekerült. Akkor saját magamat, a saját szövegeimet játszottam! – nevet. – Mindegyik jelenetnek más hangulata, hangvétele volt, ezért is szerettem nagyon. Kollázsszerű előadás volt. Na, akkor írtam.
• És jól olvastam, hogy tudsz zenélni?
• Nem. Csak nagyon szeretek énekelni. Rendeztem zenés darabokat is. Nagy Sondheim fanatikus vagyok, Stephen „Szándháim”, ahogy az amerikaiak mondják. Sondheim egy musical komponista és szövegszerző. A musical Shakespere-jeként emlegetik, mégsem eléggé ismert szerző. Hollandiában az énektanárommal, aki egyébként klasszikus zongorista volt, elkezdtünk azon dolgozni, hogy megismertessük Sondheim műveit. Egy történész barátom, aki spanyol műfordító, de nagyon otthon van az angol nyelvben is, fordította le a darabokat Sondheim-repertoárjából, amiket aztán megrendeztem. Állandóan beleszóltam a fordításba. Nem tudok angolul, de én mindig mindent jobban tudtam – nevet magán – szerencsére a barátomnak végtelen türelme volt, egy csomó dologban még hallgatott is rám… Ilyenformán én is foglalkoztam angol fordítással.
• Milyen irodalmat szeretsz? Vagy nincs időd olvasni?

• Mostanában nincs, de nagyon szeretek egyébként. Houellebecq jut először eszembe: kortárs francia író, eredetileg költő volt, masszív alkoholista, iszonyú sötét az egész világképe, látásmódja és borzasztó kritikus. Mindennel és mindenkivel nagyon szarkasztikus, szatirikusan ír, ugyanakkor egy borzasztó érzelmes ember. S engem ez nagyon vonz, hogy csupa szív és érzés, de ezt nem lehet érzékelni. Azt hiszem, hogy az „Elemi részecskék” c. könyvében van, ami egy testvérpárról szól, akik tulajdonképpen egy ember két alteregói, tehát úgy van kihegyezve, az egyik egy nagyon érzéki ember a másik meg egy nagyon szellemi lény. És abban a történetben van, hogy meghal a nagymama és ez engem annyira szíven ütött, mert minden egész addig cinikus, pengeéles és minden ésszel van megközelítve, borzasztó kritikusan és egyszercsak van egy érzelmi pillanat, mikor a nagymama meghal. Az akkor, mint egy bomba, robban. És azért szeretem nagyon a világát, mert ez a kettősség van benne. Dosztojevszkijt szeretem még ennyire! A „Félkegyelmű”-t, meg a „Bűn és bűnhődés”-t nagyon sokszor elolvastam. Houellebecqet hollandul kezdtem olvasni, de most már megvannak a legfontosabb könyvei magyarul is. Az „Elemi részecskék”-et is többször elolvastam. Huellebecq könyvei olyanok, mint a Dosztojevszkijé, újra és újra érdemes elővenni, el nem unom. Ha kicsit jót akarok magamnak, akkor olvasok tőle. Ők a kedvenc íróim. Mind a kettő Michel. Két Misi.
• Mit szeretnél még az életedben?
• Jacques Brel dalokat énekelni. És egy monológot Jacques Brel életéről.
• Akkor ezt meg kell csinálni.
• Igen, ezt még feltétlenül meg akarom csinálni, mielőtt meghalok.
Nevetünk.
• Még szeretnék megtanulni jobban angolul is, mert gyakorlatilag nem tudok. Van még egy pár dolog. Brel az, ami, aki a legjobban foglalkoztat, – nálunk alig ismerik, szerintem – ezt még Hollandiából hoztam, Brel ott nagyon népszerű, pedig nem holland volt, hanem vallon, tehát franciául beszélő belga. S Franciaországban most már együtt említik a legnagyobb francia sanzonistákkal meg komponistákkal. Edith Piaf, Jacques Brel, Charles Aznavour.
• Nem ismered Szilágyi Enikőt? Ő is énekel Brel dalokat.
• De, hallottam róla. Nálunk Kulka János énekelt tőle. Egy csomó Brel dalt holland fordításban ismertem meg, viszonylag közel vannak a francia eredetihez. Egy műfordítás eleve nem lesz olyan, mint az eredeti, de én fontosnak tartom a szöveghűséget.
• Akkor te legalább tiszteled a művet.
• Én nagyon. Meg Pilinszkyvel is van még dolgom, volt egy előadásunk Koszta Gabival, ismered?
• Hogyne!
• Nagyon szeretem. Pécsett volt nagyon jó kolléganőm. Vele, meg egy másik lánnyal előadtunk egy Pilinszky műsort a Schaár Erzsébet múzeumban. Modern szobrász volt*, halotti maszkokat készített és ahhoz hasonló szobrokat. Nagyon rokon Pilinszky világával. Teljesen fehérbe öltözve, fehérre maszkolt arccal beálltunk a szobrok mellé-mögé. A „Schaár Erzsébet utca” – kiállítás úgy lett megépítve, hogy az ablak mögül néznek ki, vagy az ajtókeretben állnak a szobrok, és mi is beálltunk közéjük. Az épület előtt elmondtam egy verset, akkor jöttek tovább velem az emberek, egy másik helyszínen megint elhangzott egy vers, megint lehetett továbbmenni, olyan volt, mint egy tárlatvezetés – versek meghallgatásával egybekötve. Wéber Kristóf, pécsi zeneszerző komponált nekünk speciálisan ehhez a műsorhoz zenét.
• A kritikához hogy állsz? Számít?
• Nem szoktam elolvasni.
• Nem érdekel…?
• Bátran homokba dugom a fejem és nem olvasom el – harsányan kacag. – Nem, mert amíg játszom, nem szívesen eresztek be bármit. Utána pedig már úgyis mindegy.
• Volt kritikus, aki azt remélte, hátha hat a színészre, s akkor változtat az alakításán.
• Hat! De én nem akarom, hogy hasson! Nekem bőven elég az, már önmagában elég az a harc, hogy én akarok valamit, a rendező akar valamit és ezt összehozzam, s akkor pluszban azzal is kell törődni, hogy az hogy jön le a közönség felé, hogy hogy fogadja…nem. Ez így nekem bőven elég. Tegnap is valaki mondott egy mondatot, lebetegedtem tőle… Nem kérem, nem! Nekem már megvan a saját utam, nem akarom. Ha tudom, hogy valami nagyon pozitív, ha elmondják, akkor elolvasom, abból nagy bajom nem lehet – hahotázik újból. – De engem ne keserítsen meg, vagy ne próbáljon valami gellert adni nekem…
• Meg tud zavarni.
• Én iszonyú érzékeny vagyok, egy fél mondat elég, hogy eltérüljek a pályámtól. Van egy kis tanítványom, egy tizenkétéves versmondó, nagyon izgult most a legutóbbi fellépésén és elrontotta. Erről beszéltünk vele, a színész teremtő magányáról a színpadon, hogy önmagadban legyél erős, érezd magad otthon abban, amit csinálsz és akkor az bevonzza a közönséget. Nem kell megfelelni senkinek. Én elméletileg olyan baromi jól tudok egy csomó mindent – vált öniróniába – praktikusan meg a legkisebb dolog ki tud zökkenteni és képes eltántorítani…
• Főleg, ha olyan közel vagy a közönséghez, hogy szinte a szájában. Belenézel a szemébe, s ha nem vagy elég rutinos, hogy ne azt lásd, amit nézel, hanem arra gondolj, amit mondasz…
• Én az ilyenre fel vagyok készülve. Viszem a szöveget, hogyha kiesek, bele tudjak nézni.
• Egyszer láttalak felolvasni úgy egy verset az egyik Pannon Tükör lapszámbemutatónál, hogy az egyiket direkt nekem, az én szemembe nézve mondtad. Nekem intézted. Gondoltam, mit akar tőlem, most mégis?! – kacagok, látva kis ijedtségét. – Nagyon szuggesztív voltál. Jól csináltad, azt jelenti.
• Ez érdekes. Hollandiában is volt egy ilyen. Rimbaud: Egy évad a pokolban. Megtanultam hollandul és kis termekben adtam elő. Egy lány énekelt és közben improvizált bizonyos pontokon, de gyakorlatilag végig én mondtam az egészet, és volt egy nagyon jó kollégám, aki ott ült az első sorban, és nem bírta, amikor neki, a szemébe mondtam bármit, elbújt a keze mögé, mint egy gyerek! – megint kacag, hahotázva.
• Az ilyen megközelítésű performanszokat azért nem kedvelem, mert én nyugodt szeretnék maradni, ha beülök bármilyen helyre, de ha nem tudom, minek teszem ki magam…
• Szóval az interaktív színház az neked nem jön be…
• Főleg manapság, amikor akár félmeztelenül vagy teljesen pucéran elsétálhat mellettem!
Még beszélgettünk egy kicsit, de készülődnie kellett az esti előadásra. Megnéztem a falon függő képeit, pár nem túl jól sikerült fotót is készítettem róluk.
• Főzzek most egy teát, búcsúzóul? – kérdezte.
• Talán kávét. Most már jöhet.

* „Schaár Erzsébet az „Utca” együttesében zárt és nyitott tereket alakított szobrokká. Épületfalak, ajtók, ablakok idézik meg ember és környezet kapcsolatát. A szobor-utca kompozícióban az életnagyságú szoboralakok ugyanúgy viselkednek, mint a valóságban: kinéznek az ablakon, állnak a falaknál, de mozdulatlanul, időtlenül léteznek ebben a térben. A szemlélő azt érezheti, hogy nagyon régen, már a múltban is ott voltak, és a jövőben is ott lesznek. Ők a múló időben állandósult lények, az ember-tér-idő egymásra utalt, kikerülhetetlen összetartozásának művészi megjelenítői.”

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ