Az ifjak eleinte azt hitték, hogy csúfolkodnak velök; de mikor látták, hogy a hölgy komolyan beszél, örömmel felelték, hogy készségesen velök mennek, és nem is halogatták a dolgot, hanem minekelőtte még elváltak volna egymástól, rendre megbeszélték, mit kell tenniök az utazás dolgában. És minekutána minden szükségesről gondoskodtak, és mindent előre küldtek oda, hová menni szándékoztak, másnap, vagyis szerdán reggel napkeltekor a hölgyek néhány cselédjökkel és az ifjak egy-egy szolgájokkal elhagyták a várost, és útnak indultak; alig voltak két mérföldnyire a várostól, máris megérkeztek ama birtokra, melyet előszörre kiszemeltek.
E birtok alacsony dombon feküdt, mely az országúttól minden irányban meglehetősen távol esett, és sűrűn borították mindenfajta dús zöld lombozatú fák és cserjék: gyönyörűséggel pihent rajtok a szem. A domb tetején palota állott, benne középütt tágas udvar, aztán oszlopos csarnokok és termek és szobák, és mind-mind magában is gyönyörű volt, de emellett derűs festmények emelték szépségét és díszét; körös-körül pedig rétek és tündéri kertek és kristályos friss vizű kutak és pompás borokkal teli pincék; mely utóbbiak is sokkal inkább kapóra jöttek volna mulatós borisszáknak, mint józan és tisztes hölgyeknek. A palota az utolsó zugig ki volt takarítva, a szobákban az ágyak megvetve, s mindenütt rengeteg virág, amilyen csak abban az évszakban virult, a padló pedig végig gyékénnyel beterítve; ilyen állapotban találta a palotát az odaérkező társaság, nem csekély gyönyörűségére. Ahogy megérkeztek, azon nyomban letelepedtek, és Dioneo, ki – mind a többiekhez képest – páratlanul jókedvű és fölöttébb tréfás ifjú volt, ekként szólalt meg:
– Hölgyeim, nem annyira mi okosságunk, mint inkább ti leleményetek vezetett ide bennünket; én nem tudom, mit szándékoztok cselekedni gondjaitokkal, én az enyémeket ott hagytam a város falain belül, mikor kevéssel ennek előtte véletek kijöttem onnét; éppen ezért vagy szánjátok rá magatokat, hogy velem együtt szórakoztok és kacagtok és énekeltek (már úgy értem, amennyiben méltóságtokkal összefér), vagy pedig bocsássatok el engemet, hogy visszatérjek gondjaimhoz, és ott senyvedjek a keményen sújtott városban.
Erre Pampinea, mintha csak éppen így lerázta volna magáról minden gondját, vidáman így felelt:
– Dioneo, fölöttébb okosan szólottál, vidáman akarjuk időnket tölteni, hiszen éppen ez okból menekültünk a szomorúságoktól. Mivelhogy azonban a rend híján való dolgok nem hosszú életűek, én, aki elkezdettem megbeszéléseinket, melyeknek eredményeképp e díszes társaság egybegyűlt, azon töröm fejemet, hogy vidámságunk minél hosszabb életű legyen, s ezért úgy vélem: mindenképpen meg kell egyeznünk valamelyikünkben, ki fejünk legyen, ki iránt, mint parancsolónk iránt, tisztelettel és engedelmességgel leszünk, s kinek minden gondja az legyen, hogy vidámmá varázsolja életünket. Hogy pedig mindenki megízlelje a kötelesség súlyát s egyúttal a hatalom gyönyörűségét, és hogy senki, kinek nem volt része bennök, semmiképpen ne irigyelhesse azokat, kiket a hölgyek vagy az ifjak közül választunk: javallom, hogy e teher és dísz kinek-kinek csupán egy napra jusson; hogy pedig ki légyen az első, azt együttes választásunk döntse el: az utána következő hölgyet vagy ifjút tetszése szerint az válassza ki mindennap estefelé, akié az napon az uralkodás volt; addig pedig, míg uralkodása tart, ez kormányozzon és parancsoljon abban, hogy hol s miképpen folytassuk ím ez életünk módját.
Eme beszéd fölöttébb tetszett, és az első nap királynéjául egy értelemmel Pampineát választották: Filoména pedig tüstént odaszaladt egy babérfához, mivel gyakorta hallotta emlegetni, mely nagy díszt jelentenek annak lombjai, s mely nagy tisztességet szereznek annak, kit érdeme szerint megkoszorúznak vele, leszakított néhány gallyat, tetszetős és ékes koszorút font, s Pampinea fejére illesztette; annak utána e koszorú, míg csak a társaság együtt maradt, látható jele volt mindegyiknek fején a királyi hatalomnak és méltóságnak.
Pampinea, minekutána királlyá választották, csöndet parancsolt, s maga elé hívatta a négy cselédlányt s az ifjak szolgáit; mikor mind elhallgattak, így szólott:
– Hogy mindenekelőtt példát adjak nektek, hölgyeim, mi légyen a módja, hogy társaságunk szüntelenül tökéletesedjék, és rendben, jókedvben és mindennemű szégyenvallás nélkül éljen és fennmaradjon, amennyiben kedvünk telik benne, mindenekelőtt kinevezem udvarmesteremmé Parmenót, Dioneo szolgáját, s reá bízom egész cselédségünk gondját és felügyeletét s általában az egész belső szolgálatot. Rendelem, hogy Sirisco, Pamfilo szolgája, kincstartónk és fizetőmesterünk legyen, és Parmeno utasításai szerint cselekedjék. Tindaro legyen Filostrato s a másik két úr szolgálatjára, szolgálja őket szobáikban, ha a másik kettőt hivataluk gátolja, hogy uraiknak szolgálatjokra legyenek. Misia, az én szolgálóleányom és Licisa, Filoména szolgálóleánya szüntelenül a konyhában lesznek, és gondosan elkészítik amaz ételeket, amelyeket Parmeno náluk megrendel. Rendeljük, hogy Chimera, Lauretta szolgálóleánya és Stratilia, Fiammetta szolgálóleánya gondoskodjanak a hölgyek szobáinak rendbentartásáról és amaz helyiségek takarításáról, amelyekben tartózkodni fogunk; és rendeljük és parancsoljuk, hogy általában mindenki, aki számot tart kegyeinkre, jól vigyázzon, hová megy, honnét jön, hogy akármit hall vagy lát, vidám hírnél egyebet nekünk ide be ne hozzon kívülről.
Minekutána így nagyjában kiadta emez parancsait, melyeket mind egy értelemmel helyeseltek, vidáman felállt, és így folytatta:
– Vannak itt kertek, vannak itt rétek, vannak egyéb kellemetes helyek; menjen hát ki-ki kedve szerint szórakozni, és ha elüti a hármat, mindenki legyen itt, hogy még hűvösben asztalhoz ülhessünk.
Minekutána tehát az új Királynő elbocsátotta a vidám társaságot, az ifjak a szép hölgyekkel együtt, mulatságos beszélgetés közben, lassú léptekkel elszéledtek a kertben, hol tarkabarka lombokból szép koszorúkat kötöttek, és szerelmes dalokat énekeltek. És minekutána itten időztek mindaddig, mígnem a Királynőtől nyert szabadságok ideje lejárt, hazatértek s látták, hogy Parmeno buzgón megkezdte hivatalos munkáját; mert ahogy beléptek az egyik földszinti terembe, látták, hogy az asztalok meg vannak terítve patyolatfehér terítőkkel, s rajtok ezüstösen csillogó poharak, és minden-minden telehintve rekettyevirággal: minekutána a Királynő parancsára megmosták kezöket, a Parmenótól megszabott rendben valamennyien asztalhoz ültek. Felhordták az ízletesen elkészített fogásokat, és felvonultak a legfinomabb fajta borok; a három szolga pedig azon nyomban nesztelenül hozzáfogott a felszolgáláshoz. Mivelhogy minden pompás volt, a rend pedig kifogástalan, valamennyien felvidultak, és kellemes tréfálkozás közben derűs hangulatban ettek. Asztalbontás után a Királynő parancsot adott, hogy hozzák elő a hangszereket (mivelhogy a hölgyek, s hasonlóképpen az ifjak is, mind tudtak táncolni, s némelyikök pompásan muzsikált és énekelt); a Királynő parancsára Dioneo lantot ragadott, Fiammetta pedig hegedűt, s rázendítettek valamely kellemes táncmuzsikára. A Királynő tehát, minekutána a cselédséget elküldötte enni, a többi hölgyekkel s a két ifjúval összefogódzkodott, s lassú lejtéssel táncba kezdett: a tánc után pedig kedves és víg dalokat kezdtek énekelni. Így szórakoztak mindaddig, mígnem a Királynő jónak látta, hogy aludni térjenek: elbocsátotta tehát valamennyiöket, mire az ifjak szobáikba vonultak, melyek külön voltak a hölgyek szobáitól; ottan pedig pompásan megvetett ágyakat leltek, s minden éppen úgy teli volt virággal, mint a terem; szakasztott így volt a hölgyek szobáiban is; levetkőztek tehát, s nyugalomra tértek.
Alighogy a délutáni hármat elütötte, a Királynő fölkelt, fölkeltette a többi hölgyeket s az ifjakat is, mert mint mondotta, ártalmas dolog túlságosan sokat aludni napközben: kimentek hát egy kis rétre, hol magasra nőtt a zöld fű, s hová a napsütés nem tudott behatolni; ottan, hol egy kis szelíd szellő fuvalmát érezték, a Királynő parancsára mind letelepedtek körben a zöld fűbe, s aztán a Királynő beszélt hozzájok:
– Miként látjátok, a nap magasan jár, s nagy a forróság, s nem hallszik egyéb nesz, csak a tücskök cirpelése az olajfák között; annyi bizonyos: ostobaság volna most máshová mennünk. Itt szép és hűvös, s amint látjátok, van itt ostábla és sakkjáték, s mindenki elszórakozhat, ahogy éppen kedve tartja. Ha azonban rám hallgatnátok, nem játékkal mulatnók el a napnak emez forró szakát, hanem azzal, hogy történeteket mesélünk egymásnak; mivel a játékban az egyik fél rendszerint elkomorul, a másik fél pedig, vagy aki nézi, nem sok örömet lel benne, holott az elbeszélés az egész társaságnak élvezetet szerezhet, mivelhogy az, aki mesél, az egész társasághoz szól. Még be sem fejezi egyitek is a maga novelláját, mikor a nap máris nyugovóra hajlik, a forróság alábbhagy, és mi élvezetes sétára indulhatunk, amerre éppen kedvetek tartja; azért tehát, ha javallatomat helyeslitek (mivelhogy ebben hajlandó vagyok kedvetekre tenni), cselekedjünk ekképpen; ha pedig nem helyeslitek, akkor az estebéd órájáig foglalatoskodjék mindenki abban, amiben leginkább kedvét leli.
A hölgyek és ifjak egy értelemmel úgy határoztak, hogy novellákat fognak mesélni.
– Nos hát – szólott a Királynő -, ha így határoztatok, ím ez első napot illetően rendelem, hogy kinek-kinek szabadságában legyen tetszése szerint megválasztania elbeszélése tárgyát.

(Bocaccio novelláit fordította: Révay József)

És az író, nagyon okosan, egymás alá szerkesztette, napokra elosztva, ahogyan elhangzottak, a száz történetet, amelyek gyógyulásuk „háttéranyagává” vált. Azóta is az írástudó emberiség alapolvasmányaihoz tartoznak.

A könyv teljes szövege elérhető a Magyar Elektronikus Könyvtárban.