Bari Károly három verse
VÁNDORCIGÁNYOK
Hajnalok tornyai dőlnek vállunkra: szürke ködöt-ásító,
csípős szelek sörényébe-fogódzkodva érkező
hajnalok, a szegénység keserű füstje fojtogat
bennünket, nyikorgó szekereinken
visszük rongyokba-öltöztetett, hegedűszóval-cirógatott
isteneinket: csupa-tűz ölű asszonyainkat,
akik az árkok szélén szülnek, tündérek ők;
az utak tündérei, harmattal mosakodnak,
gyöngyvirág-levélbe törölköznek, szemünkre álmot
énekelnek esténként, szoknyájuk suhogása:
forró zivatar, amikor a varjak fekete
szárnycsapásai sötétséget karcolnak az utak
fölé, árnyékok lopakodnak a fák között;
lányaink kendőjét akarják ellopni, hogy majd
csókért adják vissza, nem őrzik vad kutyák
sátoros szekereinket; kíváncsiskodó
baglyok rikoltoznak csak a szekérrudakon,
a régi öregek hétpecsétes íratlan törvényei
égették keményre szívünket, cigányok vagyunk,
ponyvás szekereken kóborol népünk a világban
hidegen-süvöltő telek, verejtékben-ázó nyarak
között, tábortüzek hamuvá-rongyolódott
lángjai alatt kincset keresnek az éveiket-már-nem-tudó
cigányasszonyok, akik döglött macskák szőrét
rakják haragosaik kenyerébe, hogy megrontsák,
arcunkra utak pora tapad, végtelen, csillagot-álmodó
puszták dideregnek mögöttünk, szurtos gyermekeink
az öröm piros-citeráját zengetik naphosszat; gondtalanok,
nyikorgó szekereink az utak kőpadlójához nőttek,
kehes lovaink nyerítése lobog a levegőben, súlyos
fény-zászlók zuhognak a falukra: parasztjaik
az arany búzaföldek szívdobogásából falat
emeltek házaik köré, ponyvás szekereken kóborolunk
berozsdásodott, csikorgó tengelyű égtájak között;
villám-hasogatta üszkös facsonkok kuporognak
az utak mellett; kormos ágaikra este
ráúszik a hold.
Bari Károly
PETŐFI
Életünkből-kitörölhetetlen szavakká tördelted
lelkedet, jövőbe-látó szemeid taván mégis
csónakázni indult a halál; nem félt a
márciusi ifjak kínná-vergődő dühétől,
halálba-roppant csontjaidat lángokba: zászlóidba
göngyölte, pedig hogy sóhajtozott, nyögött a csatatér,
ordítva sírtak a mezők is;
barna köveket: pacsirtákat dobáltak az ég arcába,
feketébe szomorodott a délibáb: fekete lovasok
vágtattak Segesvár felé, országot-elborító
szemfödelet húztak maguk után: a mi szemeinket
takarták sötétségbe, nem láttuk, hol zártak a
földalatti erdők éjszakájába, szavakká-tördelt
lelked tüzes sziklája életünkre hengeredett:
hánykolódunk, égünk hatalmas súlya alatt.
Forrás: Bari Károly – Holtak arca fölé. Szépirodalmi, 1970
ANGYALOK, KUTYÁK, VARJAK, CIGÁNYOK
Már csak a maradék messzeség
és a lemondások lépteinek zaja
és az erekben a vér:
a kék folyosókon tülekvő só-hattyúk csapata,
már csak az elháríthatatlan hívás van,
arcomat készítem
a sugarakkal aládúcolt alkonyatban,
tulipánbimbók selyem-zsindelyeiből szájat,
az idő átkelőhelyéből orrot,
a magasság dobogástalan vágtatásából szemeket,
gyerekkori arcomat készítem,
felfoghatatlan szavakat suttog a házfal
és suhogás hallatszik,
mintha zsákmánnyal szálló felhő suhogna,
hajlik a nap, az üszkösödő jelenlét körvonala,
a lüktető járatokban tanyát lelt szökevény
előbújik,
mutatkozik a múlt,
elevenné válnak a megfakult vonások,
a nyári levegőt átszövő károgások szálai,
a bokrok,
melyek mögött
kártyáznak a cigányok,
ajkaik közül füst fakad,
mellettük homály-nyakú táj,
múlt lesz-e még
a most?
az ablakpárkányon kaparászó ég?
a kert liliom-habja?
a szorongás?
kívülről látom magamat,
ami vagyok, árnyéka nélkül kószál a mezőkön,
ami vagyok, mozdulatlanul térdel
a hamuval kitömött fák között,
ami vagyok
vér és hús és csont,
már csak romladozás,
már csak a hiány haladéka,
úgy alkonyodik, ahogy valóságot vált a létezés,
sokasodik a csönd a tűznyelő láthatár előtt,
a hegy tetejéről elindul imbolyogva a hold,
át a kifeszített semmin,
kezében rudat tart: hosszú harangkondulást,
a tekintetek hímzőtűivel döfködött világ
megfeketedik,
megfeketednek
a redőzetek és a gyűrődések,
a pályaudvarok betonkerítésein virító graffitik
és a halakon osztozkodó hullámok,
a remeték lakóüregei
és az alakváltoztató országok,
a korán fekvők,
a korán alvók,
én kérdezek, én felelek,
– milyen volt az életed?
– tökéletes, mint egy részletesen megtervezett,
soha meg nem írt vers.
– a nemléthez jutás a kezdet értelme?
– a várakozás lélegzete mindent ellep.
összeérnek a terek.
járőrhajók, folyékony mélységet szelő villanások,
szárnyverdesések, ugatásoktól meggyulladó lámpák,
valaki álmában
ismeretlen nyelven hangosan beszélget valakikkel,
valakik tündöklő szakadékba röpítenek valakit,
s ott hagyják,
nem tudja, mi van,
reggel, dél, alkonyat,
de tudja, hogy a szakadékból nem szabadulhat élve,
körös-körül meredek fény
Forrás: Bari Károly – Csönd. Kalligram, 2017.
Pusztai Péter rajza