Mikszáthosan

Jól mondta azt az öreg Putyunszkáné, hogy ami a Garamon felmegy, az le is megy rajta. Mert lám, most is, amikor minden mindenünnen kifogyott, ez a mondás akkor sem kellett szégyenkezzen. Elpirult pedig a nap orcája is attól, amit olykor Kaszáron látott, csak Putyunszkáné maradt a régi. De mesélhetne bizony róla is a nap! Csak már nem mesél, mert minek.
Történt pedig, hogy Ganaj, a híres világjuhász, korona formájú vihart látott közeledni. Mások mást mondanak, de valami mégis lehetett a dologban, mert amikor hazaért a látásból, rögtön elővette a receptkönyvét, ki is nyitotta a beteg oldalán, s azonmód elő is szólította a Borcsát, aki a tornácon tüsténkedett. Róla senki se mondhassa, hogy hiába nevelt fel egy ilyen messzi földön is szépséget! Mész, galambom, mondta, előkeríted az öreg Gyábert, tudod, a doktort a harmadik faluból, s megmondod neki, jöjjön ide ízibe, különben nekem kell odamennem, azt meg már lustállom. Na, menj, kis angyal, szedd a lábadat!
Borcsika szaladni kezdett, szaladt, mint a szélvész, ahogy nálunk Brezinán mondják. Jobbról a mező kísérte, balról az erdő. Egyszerre csak a kettő közül kiugrott egy legény, hát annak akkora bajusza volt, hogy Borcsának beakadt a szoknyája a szívébe. Akik látták, azt mondják, más is beakadt akkor, de ki tudhatja azt már? Együtt szaladtak tovább, miután a Fekete Sugár kiakasztotta a Borcsáét. A nevét a fülébe súgta a rossz nyelvek szerint, mindenesetre megmondta valahogy.
Mikor odaértek a Gyáber doktor falujába, a csősz már messziről kiáltotta, hogy a fürge öreg már elindult az ő elválaszthatatlan barátjához, akit már három esztendeje nem látott. Visszaszaladtak, de már a nyelvük is lógott a barátságtól. Hát amikor visszaérnek, mit látnak! Az udvaron a Putyunszkáné, a Gyáber meg a Ganaj. Úgy örültek egymásnak, mint azok szoktak, akik hiszik, ha hallják. S ezzel aztán ismét betelt a régi mondás, amit tán még a Putyunszkáné se tudott: itt lett a vége, elfutott véle! De sokan mesélik azóta is a brezinai pusztaságtól délnyugatra, büszke is mindenki, hogy ez itt történt a mi környékünkön.

Janeaustenesen

Általánosan elismert igazság, hogy a kispolgárnak, ha van pénze, ha nincs, okvetlenül ház kell a szomszéd faluban.
Ez az igazság oly mélyen bevésődött a newgondi családok lelkébe, hogy minden percüket ez töltötte ki, és egész, nem egészen tompa elmeélük arra irányult, hogy megszerezzék azt a telket, melyen aztán építkezhetnek.
– Kedves Ranett – mondta Mrs. Ranett férjének egy napon -, hallotta már, hogy Crown Park végre tulajdonosra talált?
Mr. Ranett azt válaszolta, hogy erről nem tud.
– Pedig így van – erősködött az asszony. – Mrs. Solong az imént járt itt, és mindent elmesélt.
A férfi hallgatott, Mrs. Ranett pedig, aki meggyőződéses nőjog-harcos és nyolc gyermek anyja volt, már türelmetlenkedett.
– Nos, kedvesem, ha mindenáron tudni akarja: Mrs. Solong azt a hírt hozta, hogy Crown Parkot egy vagyonos fiatalember vette meg Észak-Angliából; csillogó verdán jött le hétfőn megnézni a telket, s annyira megtetszett neki, hogy tüstént megegyezett a korábbi tulajjal.
– Mi a neve?
– Nem mindegy az? Ez a derék járvány úgyis elviszi, és akkor a miénk lehet; ha mégis túléli, akkor beleszeret Angelinába, elveszi, és akkor is a miénk lesz.
– Mármint a telek, ugye?
– Persze, hogy ugye. Emlékszik, mennyit könyörögtem, hogy Mrs. Lutchmore adja el nekünk a butch-i házát.
– Hogyne, drágám. Akkor sem értettem, most sem értem. Maga olyan, mint az Úr: útjai kifürkészhetetlenek.
– Miért nem érti meg, hogy minden respektábilis házaspárnak szüksége van házra, jó fizetésre, gyerekekre, akik lovagolni, vívni, angolt tanulni és trombitálni járnak, valamint hétvégi házra?!
– Nem is tudtam, hogy enélkül az ember nem lehet ember, főleg, ha olyan harcos, mint maga.
– Unom a paradoxonjait, már rég dekadensek nekem! Olvassa a statisztikákat: még sose halt meg olyan, akinek hétvégi háza van!
– Minden halott személyes ismerőse?
– Elég legyen! Elájulok!
És Mrs. Ranett, akinél a méltóság mindig előkelő helyen szerepelt, illendő módon elájult, férje pedig némi lelkifurdalást érzett, hogy ily könnyen túlteszi magát a dolgon.

Szenczi Miklós fordítása