…A Kárpát-medence hagyományosan sok különféle népcsoport által lakott terület. Magyarország történelme elválaszthatatlan az itt élő nemzetiségek történelmétől. A “mai magyarok” nagy része az ismert József Attila idézethez hasonló vallomást mondhatna el magáról: “török, tatár, tót, román kavarog e szívben”. A XIX. században az ország lakosságának több mint fele nemzetiségi volt,8 az 1910-es népszámlálási adatok szerint az ország összlakosságának 54,6%-a magyar.9 A trianoni területelcsatolások után a magyarok aránya 86%-ra változott.10 A II. világháború után a német kitelepítések, a szlovák-magyar lakosságcsere és a Jugoszláviával szembeni ellenséges viszony miatt a nemzetiségek száma még jobban csökkent, a népszámlálási adatok 98,5%-os magyar arányt mutatnak.11 1945-től 1990-ig a hivatalos adatok szerint a nemzetiségiek száma 660.267 főről 49.209 főre esett vissza Magyarországon, azaz alig 8%-uk maradt meg.12 Nem szabad szem elől téveszteni azonban, hogy ezek a hivatalos statisztika adatai, és a történelmi tapasztalatok – pl. zsidótörvények – óvatossá tették a nemzetiséghez tartozókat hovatartozásuk megvallásával szemben.
Közép-Európa más országaihoz hasonlóan Magyarország társadalmi életét is a gyökeres politikai változások határozták meg a közelmúltban. A változás bizonytalansága és a biztonságkeresés válaszreakciói mindannyiunk mindennapi tapasztalásának részét képezik. A rendszerváltás fordulata és a nemzeti identitás általános erősödése jelentette azt a politikai és pszichológiai hátteret, amely előtt a magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségek önszerveződése megindulhatott.
A közelmúlt kisebbségekkel kapcsolatos, az egész országot érintő legjelentősebb eredménye a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII. törvény, amelyet 96%-os (!) többséggel fogadott el az Országgyűlés. E törvény értelmében nemzeti és etnikai kisebbség minden olyan, a Magyar Köztársaság területén legalább egy évszázada honos népcsoport, amely az állam lakossága körében számszerű kisebbségben van, tagjai magyar állampolgárok és a lakosság többi részétől saját nyelve és kultúrája, hagyományai különböztetik meg, egyben olyan összetartozás-tudatról tesz bizonyságot, amely mindezek megőrzésére, történelmileg kialakult közösségeik érdekeinek kifejezésére és védelmére irányul.13 A kisebbségi lét megéléséhez jogi, szervezeti háttér biztosítását jelentő törvény tizenhárom Magyarországon honos kisebbséget ismer el. A törvény által felsorolt tizenhárom népcsoport a bolgár, a cigány, a görög, a horvát, a lengyel, a német, az örmény, a román, a ruszin, a szerb, a szlovák, a szlovén és az ukrán.
A népszámlálási adatok szerint 1990-ben 1640 görög anyanyelvű személy élt Magyarországon, további 260-an pedig anyanyelvükön kívül beszélik a görög nyelvet.14 Mivel nemzetiség szerinti összeírás nem történt, a ma Magyarországon élő görögök létszámáról csak becsült adatokkal rendelkezünk: ezt a legtöbb forrás 3500 és 4500 között határozza meg. Budapesten kívül nagyobb számban élnek görögök még Miskolcon, Tatabányán, Sopronban, Szegeden, Dunaújvárosban, Ózdon és Pécsett – vagyis leginkább ott, ahol az 50-es és 60-as években nagy iparosítás volt – valamint Beloiannisz görög községben.
A Magyarországon élő görögség több szempontból speciális a honos nemzeti kisebbségek között. Mint elismert kisebbség, természetesen eleget tesz a “száz évnél régebben itt élő népcsoport” kritériumának, hiszen az első görög-magyar kapcsolatok az államalapítás előtti időkre nyúlnak vissza, majd nagyszámú görög kereskedő érkezett a XVII. századtól Magyarországra, akik meghatározó szerepet játszottak a korszak gazdasági életének fellendítésében és a korai kapitalizmusba való átmenet elősegítésében. A mai görög diaszpórát azonban már nem a XVII–XVIII. században érkezett kereskedők leszármazottai (mint e sorok írója) alkotják, hanem az 1946-49-ben, a görögországi polgárháború után Magyarországon menedéket talált politikai emigránsok, immár felnőtt gyerekeikkel, unokáikkal. Az egymás mellett, közös országban élés magától értetődő következménye az akkulturáció15 megjelenése a nemzeti kisebbségek tagjainak körében. A magyarországi görögség esetében az akkulturáció megvalósulása egy viszonylag rövid időszakaszon, ötven éven belül vizsgálható, így közvetlenebbül megfigyelhető, mint egy olyan népcsoport esetében, amelynek tagjainál a magyar társadalomba való integráció már rég lezárult folyamat.
Antropológiai szempontból igen fontos, hogy az adott közösség tagjai hogyan látják saját csoportjukat, a társadalmi térben elfoglalt helyüket. Számos interjúrészlet tükrözi, hogy a magyarországi görögök egyértelműen sajátságosként, speciálisként élik meg saját helyzetüket. “Ez a diaszpóra nem hasonlít semmilyen más diaszpórához, ez egy kényszermegoldás volt (…), tehát az egész gondolkodás más, mint bármilyen más diaszpóra, más, mint a kivándorlás (…) És ebből a szempontból sokkal érdekesebb, (…) mint a többiek. Más azért is, mert végig ennek a diaszpórának egy érdekes dolog az ideiglenesség.(…) Ők soha nem akartak itt maradni, akik idekerültek idősebb korban. Tehát mindig abban a hiszemben éltek, hogy ők valamikor haza kell menjenek. Egy egyszerű példa, mikor (…) kértek tőlem hogy írjam alá 49-ben egy hároméves ipari tanuló szerződést. Nem akartam aláírni! Mert három évig nem fogok itt maradni (…) A másik, ami nem hasonlít a többi diaszpórához, a többi kisebbséghez, hogy ez egy politikai emigráció volt, végig volt egy cél ezeknek az embereknek (…) tehát a politikai rész elég erős volt, s az is maradt. A harmadik dolog pedig az, hogy fiatalabb ez a diaszpóra (…) és azt hiszem ez a legegységesebb diaszpóra ma Magyarországon (…) ismerik egymást az emberek (…) a szolidaritás létezik a mai napig is” (első generációs férfi, 9. interjú).
A saját közösség speciális helyzetének egy másik – magyarok és görögök szempontjából egyaránt fontos – többek által kiemelt aspektusát hangsúlyozza a következő részlet: “Nagyon jó görögnek lenni Magyarországon, mert a görögség az a kisebbség, aki ugye nem határos Magyarországgal, ez egy nagy szó, mert ugye aki határos, azzal mind van valami történelmi konfliktus, másrészt nem zsidók, érted, azzal is van történelmi konfliktus, görögnek állati jó lenni. (…) Kevés olyan kisebbség van, aki ezt elmondhatja magáról. Mert cigánynak, zsidónak, románnak, szerbnek, szlováknak, kb. ezeknek nagyon nem jó lenni, kisebb-nagyobb persze különbségekkel, de kevés olyan van, akinek különösen jó lenni. Mert engem mindig valahogy úgy tárt szívvel fogadtak, mindig jó, amikor kiderül, hogy az ember görög, mert beszélsz, beszélsz, azt hiszik, hogy magyar vagy, aztán egyszer megkérdezik a nevedet és azt mondod, hogy görög vagy, ja, mondják erre, nekem is van két görög ismerősöm, és akkor ez egy pozitív dolog. Még úgy is pozitív, hogy voltam (…) úgymond ilyen régi úri családokban (…), ahol elsőre zsidónak néznek, mert hát görbe orr, fekete haj, fehér arcbőr, de abban a pillanatban, hogy kiderül, hogy görög, akkor így megnyílnak a szívek meg az ajtók, és akkor a hetvenen felüli öregurak elkezdik az Odüsszeiát ógörögül skandálni, mert ők ugye még az iskolában görögöt tanultak, szóval mondom görögnek jó lenni” (második generációs nő, 19. interjú).
A magyarok körében a görögökkel kapcsolatban pozitív sztereotípiák a meghatározóak, ami alapvető jelentőségű az interetnikus kapcsolatok kialakulása és a társadalomba történő integráció szempontjából. A következő interjúrészlet is ezt támasztja alá: “Egészen addig, amíg nem indult el ez a járványszerű Görögországba való utazás, addig a magyarok többsége, amikor a görög mivoltom került szóba, akkor az ókori görög társadalommal azonosítottak, tehát hogy neked milyen nagy kultúrád van. Mondtam, hogy igen, nagy kultúrám, de nem mertem azt mondani, hogy nekem ugyanúgy semmi közöm ahhoz a kultúrához, mint az újgörög kultúrához. Ugyanakkor most meg megváltozott a magyaroknak a kérdésfeltevése, hogy inkább azt mondják, hogy “Görög vagy? Jaj, hát az egy gyönyörű ország!” (második generációs férfi, 14. interjú).
A befogadó társadalom alapvetően pozitív viszonyulásai ellenére a beilleszkedés nem volt egyszerű. Az ideérkezett görög menekültek jelentős része Észak-Görögország hegyi falvaiból származott. Egy korábban alapvetően – 90-92%-ban – földműveléssel foglalkozó, falusi környezetből származó népesség beilleszkedése nagyvárosi ipari környezetbe még akkor is a hagyományos életvitel gyökeres átalakulásából eredő problémákat vonja magával, ha azonos nyelvű és kultúrájú közegbe kell integrálódniuk. Jelen esetben még összetettebb a kérdés. Bármely többségi nemzeten belüli kisebbség tükröt tart a többségi nemzet elé is, így elgondolkoztató, hogy egy ötven évvel ezelőtt hirtelen, szándéka ellenére idekerült népcsoport milyen úton talált helyet magának a magyar társadalomban, milyen tényezők nehezítették, esetleg könnyítették ezt az utat.
A jelenlegi magyarországi görögségen belül három természetes generációs kategória különül el az adott személyeknek a családi és a társadalmi életben betöltött szerepe alapján: az első, a nagyszülők (nyugdíjasok) generációja, a második a szülők (aktív dolgozók) és a harmadik a gyerekek (tanulók) csoportja. Az általam első generációba sorolt személyek még Görögországban születtek, menekültként érkeztek Magyarországra, (60 év felettiek). A második generáció már beleszületett egy akkulturációs folyamatba (30-60 év közöttiek) a harmadik generáció (30 év alattiak) esetén a kettős kötődés bizonyos mértéke eleve adottnak tekinthető, hiszen a fiatalok döntő többsége vegyes házasságból származik. Természetesen a generációs határok csak hozzávetőleges pontossággal értendők, átfedések is vannak. Ha áttekintjük, hogy a magyar társadalomba való beilleszkedéssel párhuzamosan hogyan változtak a mostani három generáció életében a nemzeti kultúra megőrzésére irányuló törekvések a magyar állam biztosította lehetőségek függvényében – amelyek természetesen elválaszthatatlanok a mindenkori politikai helyzettől – a magyar történelem legutóbbi fejezetének tanulságos olvasatát kapjuk, ami sajátos módon tagolja a mostanában gyakran és indokolatlan leegyszerűsítéssel egységesnek, egyszínűnek és egyhangúnak ábrázolt korszakot 45-től a rendszerváltásig. Ennek értelmezése során érdemes szem előtt tartani Fehér István gondolatát: “A nemzetiségi politika sohasem választható el az adott ország általános politikájától. A történelem azt igazolja, hogy ahol csorbítják valamely nemzet kisebbségi jogait, ott a többségi nemzet demokratikus jogait sem veszik komolyan”.16
Ötven év még egy személy által is felfogható, közvetlenül megtapasztalható “történelmi távlat”, hiszen a “nagypolitika” színterén érvényesülő erővonalak, történelmi események óhatatlanul visszatükröződnek mindenkinek egyéni életútján, családja történetében. Ezen “mikrohistóriák”, élettörténetek megismerése teszi megfoghatóvá a társadalmi változásokat, ettől lesz több, mint pusztán politikai események, dátumok és adatok halmaza a történelem, ezeken a családi történeteken keresztül juthatnak el egyik generációtól az utána következőkig azok az identitáselemek, értékrendszerek, amelyek a változó körülmények közt sem veszítették el alapjukat, vagy mindenféle alap nélkül is interiorizálhatók. “Az identitáselemeknek van történeti mélységük is: huzamos előtörténetük, a személyes élettörténet kezdetéig visszanyúló előzményük”.17 Az identitás kutatásában régóta elfogadott módszer az életútinterjú.18 Az antropológiában egyszerre módszer, kutatási eszköz – az adatgyűjtés stádiumában – majd tekinthető a kutatás egyedi, önálló tárgyának, amelynek segítségével megismerhetők egy adott kultúrának nem csak a mindenki számára látható, kívülről leírható, az adott kultúra hordozói számára tudatos területei, hanem a mindennapi élet olyan kívülről láthatatlan szintjei, amelyek gyakran az adott közösség tagjai számára sem tudatosulva szervezik a közös tudás, a kultúrát alkotó jelenségek együttesét. Az előzőekből következik, hogy választott kutatási témámat leginkább az életrajzi módszer segítségével közelíthettem meg, amellyel majd a későbbiekben részletesebben foglalkozok majd.
A fentebb vázlatosan felsorolt bevezető gondolatokkal a magyarországi görög közösség vizsgálata során felvetődő szerteágazó kérdések sokrétűségét szerettem volna érzékeltetni, amiért mind választott kutatási témámat, mind az alkalmazott módszert izgalmasnak és tanulságosnak találtam tudományelméleti és társadalomtörténeti szempontból egyaránt. A következőkben arra teszek kísérletet, hogy a nemzeti önreprezentáció mindenki számára látható fórumain, a közösségi rendezvényeken keresztül érzékeltessem a budapesti görögség speciálisan itteni kultúrájának egyes jellemzőit, a kétkultúrájúsággal, kettős kötődéssel együtt létező görög kulturális elemek továbbélését. Az ünnepek, mint a szokásostól, mindennapitól eltérő alkalmak, sűrített formában tartalmazzák az adott közösség életét szervező kulturális mintákat, jól megfigyelhetők a közös viselkedésmodellek valamint a nemzeti identitás kifejezésére alkalmas etnikai szimbólumok. Ez utóbbiak megértése csak a történelmi-társadalmi előzmények ismeretében lehetséges, ezért a kutatás körülményeinek leírása után a mai budapesti görög diaszpóra kialakulásának fontosabb tényezőit ismertetném.

Jegyzetek
8. FEHÉR István 1993 Az utolsó percben. Magyarország nemzetiségei 1945-1990. Budapest, Kossuth Könyvkiadó (A továbbiakban: FEHÉR I.), 9.
9. TILKOVSZKY Loránt 1994 Nemzetiség és magyarság. Budapest, Ikva Kiadó, 7.
10. uo.
11. uo. p. 11.
12. FEHÉR I. p. 9.
13. A Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogok Országgyűlési Biztosa. 1999. A Kisebbségi Önkormányzatok kézikönyve. Budapest, 139-161.
14. Magyar Köztársaság Kormánya J/3670 számú Beszámoló a Magyar Köztársaságban élő nemzeti és etnikai kisebbségek helyzetéről. Előadó Dr. Vastagh Pál igazságügyminiszter. Budapest, 1997. január.
15. Az akkulturáció kifejezés klasszikus definíciója szerint azt a folyamatot jelöli, amelyben különböző kultúrájú csoportok folyamatos és közvetlen kapcsolatba kerülnek egymással, és ennek következményeképpen az eredeti kulturális mintázat megváltozik az egyik vagy mindkét csoportban (Kosztandinidisz Diana: Akkulturációs folyamatok, a magyarországi görögök vizsgálata c. szakdolgozata alapján).
16. FEHÉR I. p. 11.
17. PATAKI p. 23.
18. Részletesebben ld. NIEDERMÜLLER Péter 1988 Élettörténet és életrajzi elbeszélés. Ethnographia, No. 3-4:376-389.

Csomor László: Pondoszi görög tánc / Forrás: Nemzetiségeink képekben, 2010, Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus Budapest

Részlet a szerző A nemzeti identitás és kultúra
a budapesti görögség körében c. tanulmányából. Teljes szöveg a Periszkóp portálon