Ibsenesen

Komorság, sötétség, magány. A háttérben egy fjord nyöszörög.

Gunnar: Hallod? Ez az öreg Nekkepenn. Most koronázták meg.
Hilva: Talán.
Gunnar: Hallgass csak rám. Én ismerem vagy száz éve. Akkor még élt.
Hilva: Talán igen, talán nem. Én mindenesetre.
Gunnar: Nagyon gyanakvó vagy, pedig mindjárt itt van Lisbeth.
Hilva: Hát ez vigasztaló. (Öngyilkos lesz.)
Gunnar: Mit csinálsz?
Hilva: Ne aggódj, már jobban vagyok.
Gunnar: Folyton csak az idegeimet. Pedig mindjárt kész. (Egy norvég specialitást készít, hogy pontosan mit, még nem tudjuk, majd a rendező megkérdezi a Norvég Intézettől.)
Hilva: Túlérzékeny vagy, megmondtam. Mióta azt a nőt.
Gunnar: Te csak a fakanalamat figyeld. Mindjárt kezdődik a mulatság. Meghívtam Ingessonékat is.
Hilva: Mindig csak a köd.
Gunnar: Túlzol, angyalom. Ott például köd van.
Hilva: Megyek, felveszem a maszkomat, hogy lássam, amit mondanak.
Gunnar: Csak igyekezz. A fakanál mindjárt.

Függöny

---

Racine-osan

Ribána
Te hős Hitvanicus, te láng a hamvadékban,
mióta senyvedel e phűde karanténban,
ki késztet erre, mondd, hogy míg engem ölelnél,
hogy míg közelebbem lehetnél a közelnél,
e rút szibarikuszban tölthetd drága idődet,
és nem pillantod meg soha tárt keblü nődet,
hogy ne is használjak most éppen más igét?
Csak nem hódítád meg a más léha szivét?
Ó, nem, ezt, érzem, sajnos nem élhetem túl,
mindegyik zsigerem egyformásan felindul!
Imádkozz istenedhez, ha van neked olyan,
és hogy ne légy többé előttem maszkosan!

Hitvanicus
Szívemnek álma, édes, mindig csak te leszel,
nem fogad engem soha egymás közé kebel,
csak te vagy nékem álom, bár ritkán vagy valóság,
mióta e világ megsózta durva sóját!
Oly árva vagyok én, mint dárda éjszakában,
mint alzheimeres színész az árva végszavában!
Itt állok, kesztyűm éppoly, mint ahogy épp a maszk:
nézz szűk szemembe most, hát hazud ez az arc?!
Az életem a tét, ha nem mindjárt a létem,
hogy te lehetsz csupán a hites feleségem.
Ne nézd tehát többé a bús statisztikákat:
szívem csak érted ég, én lobogok utánad.

Ribána
Ó, szépen mondtad ezt, az alexandrinus
szebb volt e néhány szóban, mint nyárba’ július,
hiszek neked, hiszek, most maszkunk összeérhet,
járványban is övünk a szívnek tett ígéret,
s mint máskor másnak mondjuk, most nyűgöz az erény,
ez a sivár ellenség, e szörnyű televény,
mit annyiszor immár kettévágott a kardod,
mint nyilvánosan bőgő, batári béna barmot!

Hitvanicus
Most menj, te hős leány, te zombolydrága nő!
Lásd, lassan bár, de gyorsan elrepül az idő,
menj hát, vidd szép szerelmed, s jegyezd meg, mire vágytál,
az éjszakánk, mi jő, szebb lesz az éjszakánál!

Somlyó György fordítása

---

Dantésan

Az emberélet útjának felén
egy nagy sötétlő járványba jutottam,
mert az egészséget nem lelém.

Ő, szörnyű elgondolni, mi van ottan:
növekvő ár a fehér maszkokon,
ügyeskedés a politikusokban.

Mert mindig akad néhány alkalom,
hogy megmutassák „tiszta” lelküket –
a kellő párhuzamot elhagyom,

bár megérdemelné e lelkület,
hogy érje egy-két találó hasonlat:
az agy sötét, a szív pedig süket.

De tán van még néhány különös oldat,
mi lemossa az ember foltjait,
mikre nem jó semmi költői mondat,

meggyógyítja a járvány gócait,
hogy elhagyhassuk ezt a furcsa pestist,
mi rajtunk próbálgatja fórjait,

s előszólítja mindegyre a tepsist,
s az ember félelmében felvisít,
hogy volt ő gyáva, önző, volt ő rest is,

és érti, hogy most sorsa rápirít,
de megígéri, hogy javulni fog,
csak most az egyszer ne legyen irigy

a végzet, s a szíven ne legyen nyirok.

---

Sütőandrásosan

Amikor ma reggel felnéztem a mordályos égre, mindjárt éreztem, hogy az Úristen nehéz álmot ígért kis közösségünknek, s beszorította a maszk és a kesztyű kapufája közé. Ne csüggedj el, kicsiny sereg, szóltam biblikusan, már ahogy mindennapi úrvacsorám után szokásomban van nékem. Hiszen eddig is mi volt a mi áldásverte, átoksimogatta kisebbségi sorsunk? Bizony mondom néktek, karantén volt eddig is. És mi bebizonyítottuk, hogy karanténban is tudunk élni, sőt, karanténban tudunk csak igazán.
Mi más lett volna az én szerény trilógiám is, ha nem a művészet szépszájú karanténja? Mi más lett volna, mint harmatos imádság a vérzivataros évtizedekben, melyeknek, lám, nincsen vége most sem? Ám az Úr nem azért ígér nehéz álmot, hogy feladjuk a harcot, hanem azért, hogy a lelkünk mindig ébren legyen, méghozzá úgy, hogy a testünk helyett is figyelje ezt az apokaliptikus világot.
Ám ha az Apokalipszis lovasai el is indultak, hozzánk még nem érkeztek el. Visszariadtak attól, hogy másról sem tudunk beszélni, csak magunkról. Ez a mi erőnk, testvéreim! Ne hagyjuk hát, hogy a sorsverés gyengítse meztelen szíveinket! Bugyoláljuk be a mi magyar gézünkkel, mely fehérebb, mint a hó, és tisztább, mint a Hargita.

---

Queneau-san

Nem én, hogy arcom lesz fazék,
vagy lábos gyönge kályhán,
vagy lábos alatt aljadék,
vagy lila szín a mályván,

vagy repülök, mint Chuck Norris,
vagy fulladozom Proust-ként,
vagy hogy az élet nem muris,
ha rettegek majd túszként,

nem én, hogy szívem délibáb,
hol van vajon a téli láb,
mi rúg beléje hátul?

Mert én mégis Queneau vagyok,
vidám testemben rímhabok
óvnak az éjszakátul.

Timár György fordítása

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ