Tavaszt pislantott a völgy,
szemzugából dér-csipát törölt
tükör-csendes révület reggelén a békülés.

Napsugár üzen citromlepke szárnyán.
Katica ébred: smaragdzöld levéltetűről
álmodik a nyomor.
A tört szőlővessző napfény olvasztotta
könnycseppje reggelre lefagy.
Őz kajtat a mezőn, csak szemével legeli
a reggel zöldjét. Rám ébreszt a tavasz.
A földből kidühödő zöld áradás
smaragdja lepi el a lebarnult s kifakult
Kincsesdombokat.

A semminek kék rácsán fehér hab-szikla
a lázadás. A gomolygó terjedésnek
még szikrázik fecske-hiánya.
Kiszövődik ág az ágból, ködsóhajból
lombnélküli fák magánya.

Lehunyt szemem fénykönyörgés.
Lábam alatt kitaposott földrögök
alázata sárrá olvad a zsongásban.
A tél-múlt szutykos rongyát vedlem.
Elemészti a tavasz a voltat.
Éber álmot görget bennem
a tétova belső szellő a nyár felé.
Színes sűrű füstben fekszem.
És aggódom a tavaszi tüzek sóhaján.
Vállamon leheletnyi mezei illat.
Felettem susognak ligetem gallyai.

Messze, a korommal borított mező
alatt, Héliosz kalapál fémes alkonyatot,
s mire az alázatos Luna felkel,
kivilágított ablakkeretekbe kiülnek,
s énekelnek egykori szerelmeim.

Búsan danolásznak.

Mit őriz meg énekük a múlandóságból
múlhatatlanul?

2020 03 29