Kínai asszonyok az eke elé fogták magukat (festmény)

TAPOSÓLÁNC, VÍZIKOSÁR, VITORLA

Vonaton utazni mindenképpen felfedező út Kínában. Ezer apró kép villan az utas elé, hogy végül is összeálljon egy olyan mozaik, amely a hivatalos látogatásokon nyert benyomásokat számos új vonással egészíti ki.
Egy csatorna partján különös faszerkezetet látok, óriás hernyóként nyúlik a vízbe. Fiatal lány ül mellette, szemlátomást pihen egy kicsit. Mi lehet ez? Hirtelen eszembe villan egy jelenet a Kanton környéki Pingcsou népi kommuna szivattyúállomásáról. A nagy teljesítményű szivattyúállomáson mutatták ezt az „emlékeztetőnek megőrzött” szerkezetet, mint a múlt örökségét: hajdanán — magyarázták — ezzel a taposóval emelték ki a vizet a csatornákból. A taposólánc, vagy kerék azonban, mint a vonatból látni, hozzátartozik a jelenhez is. A parasztok a fokokon lépdelnek, s így öntözik földjeiket. Szivattyúkat is bőven látni a vonatablakból. Egymás mellett él a múlt és a jelen.
Vízben igazán nincs hiány a kínai délen, de el kell juttatni a növényekhez. Szivattyúk és szivattyúk, csövek, csatornák, folyók. De emberek is a vízikosárral: ketten lóbálják kötélre erősítve, bezuttyantják a vízbe, majd megemelik, és ugyanazzal a lendülettel zúdítják a magasabban fekvő földekre. Emberek vízikanállal: csizmában vagy éppen mezítláb lépdelnek a hosszú rúdra erősített két-három literes kanállal a kis mellékcsatornákban, és minden fej káposzta alá odatöltenek egy keveset. És emberek a taposókerékkel, mint az előbb. És minden növekszik, zöldül és terem.
A tájat nézve megértjük a régi festők műveit: a nagy távlatokat és a nyüzsgő kicsi embereket. Mindenütt csoportosan, legalább tucatjával, de inkább százszámra lepik el a földeket. Férfiak és nők, sokszor gyerekek és öregek. Kék és szürke, néha fekete pontok a zöld és barna táblákon. Északon most kukoricát törnek, délebbre a burgonyát szedik a földből, gyomlálnak, kapálnak, trágyáznak. Mindenütt emberek, vászonruháikban, sárga szalmakalapjukkal, életet adnak a tájnak, s azt is jelzik, milyen kevés még a gép a kínai falun.
A vasút mellett húzódó földutakon szamaras fogatok kocognak, de talán még gyakoribb az ember-húzta kordé. Ember és állat néha együtt szállítja a terheket: belül, közvetlenül a kordé előtt, a fafogantyút megragadva az ember, előtte hosszú istrángon, vagy öt méterrel a targonca előtt a szamár halad. Az úticél sokszor az állomás, a vasút: nehéz köveket hoznak a bányából, szenet talicskáznak, vasöntvényeket visznek, vagy éppen rizses zsákokat. Jönnek kettesével, tízesével, végig a vasút mentén. Ott látni őket az állomásokon is, amint a rámpákon rakodnak. A félmeztelen, inas férfiak minden erejüket megfeszítik, hogy felemeljenek egy-egy nagy követ, vagy átráncigálják kordéikat a síneken. Ha elakadnak, társaik sietnek segítségükre. A vasúti rakodás gépesítése bizony még távol van: de miféle munkát is adhatnának ezeknek az embereknek, ha egyik napról a másikra teherautókat, korszerű darukat állítanának be helyettük?
Délebbre a szerelvény emelt töltésen robog, mert percenként keresztez folyókat, csatornákat. A vízi utak behálózzák a tájat, felcsillannak a falusi házak között, bárkákat hordoznak a hátukon. Itt-ott, a gyapotföldeken groteszk emlékeztetőként úszik végig egy távoli vitorla: a csatorna és a bárka nem látható, csak a földek fölött suhanó vászon. A házak előtt néha még az épületnél is nagyobb hajó horgonyoz. A kisebb csónakokról halászhálót eresztenek a vízbe, vagy hosszú rudakkal bányásszák a csatornák mélyét, mert az iszap mindennél jobb trágya.
Ahogy délre robogunk, meglep a falvak változó képe. Északon csak a szürkére festett vályogfalakat fordítják a külvilág felé: minden porta zárt egység, a szomszédok nem látnak be a családok életébe (az utas az emelt töltésről néha megpillantja az unokáikat karjukon hordozó parasztasszonyokat, a gazdát, amint lerakja válláról a vízhordó rudat, a gyerekeket, kezükben rizsestál). Délebbre eltűnik a fal, az élet nyíltabb: a háztáji parcellákat övezi csupán néha kerítés, s a falvakat barátságos zöldbe borítják a fák, fényt vetítenek rájuk a vizek erei. A vízben gyerekek fürdenek, csutakolják a bivalyokat. A házak jobbára vályogból épülnek, helyenként enyhén hajlott tetőkkel, amelyeken fű nő a pala között, vagy mohosan lapul a nád: csak az új épületek egy része van téglából. Ha Kínában látogatóba viszik az embert a parasztcsaládokhoz, kőházakba vagy legalábbis tágas, szellős vályogépítményekbe vezetik: a vonatból kitekintve is látni ilyen épületeket, de a többség persze kisebb, régi, néha egészen parányi ház.
A városok emberi hangyabolyai sorra a szerelvény mögött maradnak. A zsúfoltság még nagyobb, a tömeg sűrűbb. A külvárosok régi házai, ahol a kátránypapírt téglák tartják a tetőkön, szorosan egymás mellé simulnak, s köztük szűk hasadékokat — utcákat — pásztáz végig a tekintet. A szélesebb útvonalak aluljárókon bújnak át alattunk, piros buszok törnek utat a riksások és a gyalogosok tömegében. A tégla dominál: mintha egész Kínát vörös és szürke téglából építenék, új lakótelepek, gyárak, üzletek, utcasorok, falak, magasra szökő kémények, minden vörös téglából, szürke téglából. A gyárkémények fekete és fehér füstöt fújnak a tájra, ami feltehetően szintén nosztalgikus emlékeket ébresztett James Restonban. Mindenfelé kis téglaégető kemencék dombjai emelkednek, s az iparosodó kínai falu jelképe valahol Csiangszu tartományban egy vízparton emelkedő kis acélgyár: az ablakokból vörös tűz-nyelvek világítanak, s a csatornán hosszú sorban sorakoznak a dzsunkák, szénnel és érccel megrakodva.

Következik: KIK UTAZNAK, KIK UTAZHATNAK

Forrás: Baracs Dénes – A fal mögött: Kína. Gondolat, Budapest, 1975, Világjárók 98.