KIK UTAZNAK, KIK UTAZHATNAK

Az állomásokon nem tudok betelni a mindig ismétlődő látvánnyal, az utazókkal.
Ezen a fővonalon az állomások jobbára impozáns, szürke épületek — legalábbis azok, amelyeknél megáll expressz vonatunk. Minden megállónál kínai írásjelekkel és pinjin átírás alapján latinbetűkkel, kiejtés szerint tüntetik fel a város nevét. Az utasok a legtöbb nagy állomáson alul- vagy felüljárókon hagyhatják el a peront. Ahogy a szerelvény megáll, a kalauzok elhelyezkednek a kocsik feljáratánál, és megindul az áradat.
Mennyiféle ember: az egyformaságban milyen sokféleség! Katonák, jobbára tisztek családjukkal, apa, anya, két kicsi gyerek, az egyik még pólyában, ez a katonai kép ismerős Kínában. Tiszt, ezt a rangjelzés eltörlése dacára mutatja nemcsak kora, hanem az is, hogy a zubbonynak nem két, hanem négy zsebe van. A családfőt áthelyezték, talán az ország északkeleti csücskéből valahová a nyugati határvidékekre, ki tudja, mint dobálja a sors és a katonai gépezet őket.
Öreg, feketébe öltözött, elnyomorított lábú asszonyok, akik oly riadtan pillantanak körül, amikor földet érnek a kupé biztonságos világából, hogy elkerülhetetlen a gondolat: most először mozdultak ki távoli szülőfalujukból.
Középkorú férfiak csoportjai, akikről a többiekhez hasonló ruhájuk ellenére is ki lehet találni, hogy hivatalos ügyben szálltak vonatra, az államot vagy annak valamelyik szervét képviselik.
Parasztok, fejük körül fehér frottírkendő, gyerekek, akikre nyugtalanul kiált rá anyjuk, különös típusok, talán mongol vagy ji nemzetiségűek — az egyforma szürke vagy kék utazóöltözék mindent elrejt.
A vonat áll, és ők özönlenek a felüljáró felé. Nézem csomagjaikat. A kínai ember batyuval vagy kézitáskával utazik. Míg én két koffert cipelek, Vu minden útravalója elfér egy 9 jüanos vászontáskában. Fantasztikus poggyászokat lehet látni: spárgával megerősített szatyrot, vagy bőszemű zsákot, amelyekben elfér a legkülönbözőbb tárgyak tarka egyvelege és háton szállítandó. Igen sokan válltartófára akasztják csomagjaikat, így egyik oldalon kettőt himbálnak a magasban, a másikon szabad kezükkel visznek még valamit, vagy a kisgyereket vezetik a kijárat felé. Hordárnak nyoma sincs.
S ahogy a távozókat elvesztem szem elől, jönnek a friss utasok, sűrűn kiáltozva, sietve keresik helyüket a fülkékben, és hevesen integetnek a peronon maradóknak.
Ahogy tehát Dél felé haladunk, egyre sűrűbben lakott területeket hagyunk magunk mögött; a népsűrűség előbb két-háromszorosa, majd csaknem ötszöröse a magyarországinak. A Fucsou felé tartó szerelvény Kína legtermékenyebb vidékén, a Kelet-kínai-síkságon robog át, ahol évezredek óta művelik a földet a nagy folyamok völgyeiben, s ahol kínai viszonylatban is a legsűrűbb a népesség. Hogyan tarthat el a föld ennyi embert? Az ablakból elénk táruló látvány is magyarázza bizonyos mértékben: egyrészt a föld bőven termő, másrészt végtelen szorgalommal művelik, egyetlen talpalatnyit sem hagynak parlagon, harmadrészt pedig, láthatjuk ezt is, az emberek élete így is szegényes, munkájuk nehéz. Dél-Kínában sok helyen évi három termést csikarnak ki a földből — tehetnének-e ennél többet? Ezen a vidéken egy hold föld nem egyszer 10—20 embert táplál. (Talán ezzel függ össze, hogy délnek haladva egyre gyakrabban látni emeletes falusi házakat: a föld nagy kincs, takarékoskodni kell vele.)

Következik: A MENÜ 3 MAO

Forrás: A fal mögött: Kína. Gondolat, 1975. Világjárók 98. 467-477. old.