Lázong a szépség, kendőbe köti
didergő fiát, a gondolatot.

Hideg fényű, kegyetlen nappalok.
Nem ismerősöm, nem is idegen.

Táguló szembogaram őrzi már
árnyjátékát. Dobogó szívemen
himnuszt nem intonál. Rekviem sem
ámít. Elégia lenne? Népdal talán?

Nem pusztul el az, ki kaput állít,
esendő nevét szemöldökfára felírja.

De meddig él a vers, melyik halálig?
S válik-e lakhatóvá? Mindhalálig?

Kövek csendjében érzem életek
támadását. Ilyen ölelésben teljesedik álmom.

Létem falát növények ostromolják:
széljárta tereimen virítnak azok a rózsák.

Kiáltó madár surrog szárnya szakadtáig.
Színét, hangját, ízét, érzem a szónak.

Talpig új tavaszban, sugallatos órán
lágy viaszként emlékezem minden apróságra.

Homlokom mögött apró falvak laknak.
Kipörgette őket a történelem. A viharnak.

2020-03-30.