Vissza Popper Péterhez – vele még maradt némi elszámolni valónk. Tanulságos véleménye van ugyanis az orvosi titoktartásról – mit és mikor áruljon el az orvos a páciensének. „Óriási viták voltak annak idején az Orvosi Egyetemen, különösen a rendszerváltás utáni időszakban. A medikusok mind elkezdtek meditálni azon, hogy elmondani a halálos, gyógyíthatatlan betegségét a betegnek, vagy nem elmondani? Mert ők konfrontálódtak azzal, hogy Amerikában megmondják, kötelessége az orvosnak megmondani. És nem csak azt, hogy halálos betegsége van a betegnek, hanem azt is, hogy mennyi még a várható talpon tölthető idő, hogy elrendezhesse a dolgait. Ebből tehát per is lehet, ha félrevezeti a beteget. (…) ez az elmondás-elhallgatás nem egy szabadon választott gyakorlat. Mert van, akinek el kell mondani, hogy mi a baja, és van, akinek nem szabad elmondani. Amikor Lukács Györgynek, a filozófusnak a tüdőrákja már nyilvánvaló volt, és titkolni akarták előtte, akkor a Lukács azt mondta az orvosoknak:
— Gyerekek, nektek elment az eszetek? Én dolgozom több irányban, több művön, nekem tudnom kell, mennyi időm van hátra, hogy rangsorolni tudjam, mi a fontos az életemben, és mi a kevésbé fontos. Hát hogy képzelitek, hogy ezt előttem titkolni lehet?”
Popper volt annyira komoly, szavahihető szakember, hogy nem csak a poén kedvéért vetette papírra ezt a történetet…