A MENÜ 3 MAO

Az étkezőkocsiba hajnali hétkor kezdenek áramlani a szerelvény kínai utasai, s mire jómagam nyolckor helyet foglalok, már csak a személyzet üldögél a hátsó asztaloknál, s pálcikáival a tésztás levesben turkál. Az ebédet 11 és 12, a vacsorát 5 és 6 óra között szolgálják fel, bár persze a szertartás – az utasok számától függően – el is húzódhat.
A konyha rokonszenves főnöke, szívesen beszélget velünk, amikor a főztjét dicsérjük. A szerelvényen mintegy ötszáz emberre főznek, ennek 30–40 százaléka jön az étkezőkocsiba.
– És a többi?
– A kalauzok az utazás kezdetén mindenkitől megkérdik, igénybe kívánja-e venni az étkezőkocsit vagy rendel-e menünkből. A menü nagyon olcsó, három maóért főzünk a munkásoknak, parasztoknak és katonáknak egyszerű ételt, rizst valamilyen hússal, tojással vagy zöldséggel, s ezt mindenkinek kiküldjük a kocsikba.
– Több kalauz van?
– A vonaton 35 főnyi személyzet utazik: kocsinként két kalauz, illetve kísérő, a mozdonyvezető és a fűtő, s az étkezőkocsi kilenc főnyi személyzete (négy szakács és öt pincér).
A koszt valóban ízletes. Mi persze nem a három maós menüt esszük, de az árak egyébként is olcsóbbak, mint például a pekingi nemzetközi klubban, az adagok is bőségesek.
– Hogyan tudják ilyen olcsón adni ?
– Azért vagyunk itt, hogy szolgáljuk a népet. Az ételekre 25 százalékos haszonkulcsot számolunk a nyersanyag mellett, viszont a szerelvény egész Kínán keresztülhalad, és így mindent ott vásárolhatunk, ahol éppen a legolcsóbb. Például Pekingben a tojás kilója egy jüan 80 fen, de mi Kantonban vásárolunk, ahol csak egy jüan 26 fen, s ehhez igazítjuk a kalkulációt is.
Míg a szerelvény ütemes kattogással robog a zöld ezer árnyalatában játszó rizsföldek, szántók, ligetek között, a beszélgetés messze kalandozik. Megkérdem, tudják-e hogy egy amerikai azon a pénzen, amelyért itt, az étkezőkocsiban háromfogásos ebédet ehet, odahaza egy büfében legfeljebb egy szendvicset kap, ha a hivatalos árfolyamon számítjuk a pénzt. Most persze még nem sok külföldi utazik ezen a szerelvényen – ezúttal is én vagyok az egyedüli az ötszáz utas közül –, de vajon érdemes lesz-e ilyen rendkívül olcsó áron adni a kosztot, ha mondjuk az ötszáz utas közül háromszáz lesz külföldi, vagyis, ha egyszer fellendül az idegenforgalom. A főnök meggyőződéssel ingatja a fejét:
– Nálunk az árak stabilak, és azok is maradnak.
– Persze – felelem –, nyilván így van ez belföldi viszonylatban, nyilván ez a cél. De ha a gazdasági realitás változik, akkor annak tükröződnie kell az árakban is. Így például a régiségek ára a külföldiek számára fenntartott üzletekben az elmúlt években sokszorosára emelkedett.
Hitetlenkedve hallgatják.
– Ugyanazok a régiségek most drágábbak?
– Ugyanazok.
Az étkezőkocsi főnöke kicsit töpreng, aztán meggyőződéssel ismétli:
— A mi áraink továbbra is stabilak maradnak.
A kocsi közben kiürült, mi is elfogyasztottuk már a hagymás májszeleteket, a zöldpaprikás csirkét és a zöldséges tojáslevest. Fizetünk: két személyre a számla nem egészen két jüan, sört is beleértve. (Persze másképp fest ez az összeg, ha egy havi 40 jüant kereső munkás fizetéséhez hasonlítjuk.)
– Tinghao, nagyon finom volt – mondom a szakácsnak.
– Ó, még nagyon sok fogyatékosságunk van, még sokat kell javítanunk munkánkon, hogy elérjük az élenjáró egységek színvonalát – hangzik a tipikusan kínai válasz.

Következik: A KÜLFÖLDINEK MÁTÓL DRÁGÁBB