Alkalmazkodó, kedves jószág a medve. Az embereket imádja, szemetüket még inkább. A hegyvidéki városok lakónegyedeinek kukáit előszeretettel látogatja, azt se bánja, ha ténykedése közben bámulják vagy lefényképezik, csak ne jöjjenek túl közel, s ne csapjanak túl nagy lármát.
Történt egyszer, hogy egy ilyen hegyvidéki városban, hol a kukázó medve már nem számít attrakciónak, egy sikkes fiatalasszony este, jó szürkületben rádöbbent, hogy irdatlanul tele van a szemetesvödre, meg bűzlik is, tehát sürgősen le kell vinni. A férje éppen nem volt kéznél, mert a férjek olyanok, hogy amikor kell, soha nincsenek kéznél, így magának kellett a tettek mezejére lépni. Fülledt augusztusi este volt, dög meleg, a menyecskén csak egy szál pongyola volt, unta felöltözni, hát így, pongyolásan lépett ki a lakásból. Elvégre a kuka csak egy köpésre van, megfázni meg éppen nem lehet. Jófajta félhomály lengte körül a szeméttárolót, a világítás még nem volt bekapcsolva vagy nem működött.. A fiatalasszony csöndben közelített a kukához, dúdorászni nem jutott eszébe, medvére nem gondolt. Felnyitotta az egyik méretes szeméttartó fedelét, s legnagyobb rémületére egyenesen szembenézett egy bamba képű medvével. A mackó zokon vette, hogy ténykedésében megzavarták, egy gyors mozdulattal berántotta a kukába a hűlt vérű menyecskét. Az
asszony lábai kint maradtak, idétlenül kalimpáltak, pongyolája nyaka köré csúszott, pőrén maradt bájos fehér popsija. Rövidesen arra járt egy delírium tremensben lévő atyafi, meghökkenve rámeredt a kívánatos popsira, s döbbenten felkiáltott: – Né, te, egy tiszta jó fehérnép, s ki van dobva a szemétre! Ennyire azért nem állunk jól!

Forrás: Hargita Népe, 2020. április 1.