Ott van minden ezen az utolsón:
az ötéves meg a hatvankettedik tél is.
Látszik az ajkamon a szomszédék
kertjéből lopott ringló savanykás íze
és ott van a jobb szemem alatt
az utolsó ökölcsapás nyoma is.

Úgy kerekedtem mára egésszé,
hogy szájam sarkában hordom ma is
a keserű vonalat, melyet egy átkiabált,
elátkozott éjszaka vont meg,
miután minden együtt összerakott
vonalkódot sorra kitöröltünk –
no, meg államon a csöpp napfoltot,
melyet Kréta-szigete hagyott
valamikor, még a végtelennek
tervezett varázslatok idején.

Semmit sem próbálok smink alá rejteni,
de ráfesteni sem azt, ami nem volt,
vagy nyomtalan már régen elhagyott,
mert sohasem tűrhettem magamon
a kifundált idegen álarcot.