Zabigyerek / Copil din flori

Könnyű pihe valál te, mit magával ragad
A virágbóbitáról egy enyhe fuvallat.
Múlt kétségek, felejtés és sejtelmek között
Elrendelt végzeted két alkathoz kötött.
Aki nem voltál, az vagy, máskor mintha te lennél,
Hol az „igen”-nel tartasz, aztán kikötsz a „nem”-nél.
Egy napig töretlen hit, másnap már tagadás,
Ha küzdesz önmagaddal: egy ellen egy bagázs!
Mást-mást jelentenek te egyazon igéid,
Tévhited hitet bújtat, hitedben ott a tévhit,
Nem csoda, éppen az vagy, amilyennek kinézel,
Két félből állsz: tetőtől talpadig összefércelt,
Mert ikerpárban minden testrészed, egész tested,
Két talpad, két karod, két szemed, két füled;
De arra, hogy kimondd az érzést, mely elragad,
Nem veheted igénybe csak „egyke” szájadat.
Kétfelé is kitárulsz: ki s be, mint lengőajtó,
Mint torony lépcsején jársz magadban: fel- s letartó,
Azaz: csupán a lépcső kapaszkodik spirálban,
Akár döng rajta lépés, akár száll egymagában.
Egész, befejezett szerzet vagy-e, bitang tán?
Suttogva keresed őket, kik léted adták,
Emberek, tavirózsák, sólymok-e ők? Valóban,
Korral, felebaráttal te sosem voltál jóban,
Hóviharban, tömeg közt szökvén, üldöztek téged,
Vajon hányszor halt meg emberi reménységed?
A sírás hányszor gyűrt le?
Fetrengve, mint a hernyó, egy bogba összegyűlve!
Elrejtőznél mindegyre. Rettegsz-e? Szégyen éget?
Valaki sóhaja közt nyújt rejteket tenéked?
Mindig kutakodol, hogy tudd a kínt, hogy értsed,
S ha megbizonyosodtál, eldobod az egészet.
Gyötrelmeid között, hogy kivívd a lelki békéd,
Az őseid kutattad, a szüleid kilétét.
Bús koraöreg voltál egész fiatalon,
Tudom, valaki gazdát óhajtottál nagyon.
Vajon több lehetnél-e úgy önmagad előtt,
Sárkány-őst hogyha tudnál, királyi felmenőt?
És király-őseidnek mely királyság hazája,
Akiknek átszáll majd fejedre koronája?
Az okosságodat más nem adhatta át,
Csak király-ágyból sarjadt királyné ősanyád?
Hol áll ez a királyság, mely határok között,
És övében a karddal sárkány a trón mögött?
Gazdádat, őseid végülis megtaláltad?
A próféták a könyvben adtak-e igaz választ?
Térdrehullva az űzött és rejtőzvén imába
Attól fél, hogy szabad lett, s szolgává visszavágyna?
Nincs írva ott: a gazdát, akire önként tett szert,
S a szolgát a barátság majd összehozza egyszer.

(Bartha György ford.)

*

Erai o scamă-n haos, plutită la-ntâmplare,
Suflat de-o adiere ca dintr-un puf de floare.
Între-ndoieli trecute, uitări şi presimţiri,
Ţi s-a-mpletit ursita să ţii de două firi.
Când eşti ce nu fuseseşi, când pari a fi şi tu,
Şi nentrerupt te cleatini între „ba da” şi „nu”.
Încredinţare dârză o zi, şi-o zi tăgadă,
În lupta ta cu tine eşti unul şi-o grămadă.
Aceloraşi cuvinte le dai alte-nţelesuri,
Eresuri în credinţă, credinţă în eresuri,
Şi nu e de mirare că eşti cum te arăţi,
Cusut în lung, din creştet, din două jumătăţi.
Căci toate ale tale sunt gemene părechi,
Tălpi două, două braţe, doi ochi, două urechi;
Dar când învălmăşeala simţirilor te fură,
Ca să le spui trunchiate nu ai decât o gură.
Tu te deschizi ca uşa, lăuntru şi-n afară,
Cobori şi urci în tine ca printr-un turn o scară.
Ea singură scoboară şi suie în spirală,
Ori că o umblă pasul, ori că rămâne goală.
Eşti o făptură-ntreagă, te-ntrebi, sau de pripas?
Ai căutat cu şoaptă din ce părinţi te-ai tras,
Din oameni, din nenuferi, din şoimi? Într-adevăr,
Tu te găseşti cu vremea şi semenii-n răspăr.
În viscole şi gloată, fugar şi duşmănit,
De câte ori nădejdea de om nu ţi-a murit!
De câte ori n-ai plâns
Şi zvârcolit ca râma te-ai înnodat şi strâns!
Şi te-ai ascunde iarăşi. Ţi-e frică? Ţi-e ruşine?
În liniştea, oprită ca un suspin, de cine?
Te scormoni toată vremea să afli, să-nţelegi.
Te-ncredinţezi aproape, te răzvrăteşti şi negi.
Îţi mai lipsea din tihnă, în suferinţa minţii,
Să cauţi străbunia şi să-ţi găseşti părinţii.
De tânăr eşti mai vârstnic, mai trist, ca un bătrân.
Eu ştiu ce-ţi trebuise de-o vreme: un stăpân.
Te-ai fi simţind cu tine mai viu şi împăcat
Să te cunoşti odraslă de zmeu sau de-mpărat?
Din ce-mpărat şi-anume din ce împărăţie,
Crezându-ţi cuvenită coroana ei şi ţie?
Destoinicia minţii n-ar fi putut să iasă
Decât dintr-o-ntrupare domnească de mireasă?
În ce împărăţie şi-n ce fel de hotare
Stau scaunul şi zmeul cu spada-n cingătoare?
Şi ţi-ai aflat stăpânul şi-obârşia-n sfârşit?
Profeţii dintr-o carte, citiţi, te-au lămurit?
Îngenunchiat pribeagul şi dosădit în rugă
Se teme că e slobod şi se doreşte slugă?
Nu-i scris măcar stăpânul ales de voie bună
Şi sluga prietenie să ţie împreună.