A srapnel tőlünk nem messze csapódott be, felkavarta a havat és a kedélyeket. A következő lövésből szinte faszoltunk mi is. Jobbnak láttuk behúzódni a házak közé. Mellettünk menekültek tolongtak, hiába mondtam, hogy hó, lassabban. Néhányan – a konokabbak – még nem hagyták el házaikat. Pedig odaátról bőven szórogaták golyókkal a tetőket.
Csak tudnám, honnan van annyi lőszerük, fakadtam ki, de bár ne tettem volna, mert megtelt a szám. Hogy mivel, nem lényeges. Azaz mégis, mert ki tudtam szedni egy darabban: csak egy rongybaba feje volt.
Nem érzem a füleimet, hallottam a hozzám legközelebb álló katonát. Igen, eléggé lefagytak az enyémek is. Mi, hogy megsüketültél? Kizárt! Csitítgattam. Ekkor egy újabb csattanás remegtette meg bennem a jóindulatot. A lövedék – mindent vagy semmit alapon – hóna alá kapott egy házat, valószínűleg meglepődött a súlyától, s beleesett egy gödörbe, amit azóta bombakráternek neveznek.
A ház tulajdonosa is meglepődött volna, ha kilátszik a feje a szarufák alól. Így viszont nem tudott hangot adni megdöbbenésének. Tán annak a kislánynak is lett volna egy-két keresetlen szava, de túl hamar szakadt le a keze, s rendes kislányok jelentkezés nélkül nem beszélnek.
Mialatt imígy szemlélődtem, valami nedvességet kezdtem érezni a nadrágomon. Biztosan kiömlött a víz a kulacsomból, gondoltam. Odanyúltam: melegséget éreztem. Jó, jó, kiömlött nyavalyás kulacsom tartalma, de mitől forrt fel?

Forrás: Hargita Népe, 2020. április 1.