A vígan kipingált cégéren ez állt: Ekabu Bekapu – Szendvicsrestaurátor.
Alul, kisebb betűkkel meg ez: Szendvics Gróf egyenes ági leszármazottja.
Ekabu erre a rokonságra nagyon büszke volt, az pedig egyoldalúságának számlájára írható, hogy nem érdekelte, fordítva esetleg fennállna-e. Az említett grófról egyébként nem tudott semmit, de úgy érezte, az épp elég. Kitűnő menedzser barátja szakmai jó tanácsára vállalta fel ezt a csöppet sem nyűgös rokonságot.
Bekapu mindenfajta szendvics restaurálását elvállalta türelemért és megértésért cserébe, munkáját szenvedélyesen végezte, és ősétől származó szakmai bravúrral. Művésze volt ennek a csupa-szendvics-világnak. A szendvicseket műtárgyakként kezelte, az elfogyasztókat pedig műélvezőkként. Tudta, kora művészetének netovábbját hozza létre így. Mert a művészet mindig képes megújulni és nemesedni…
A restaurátorok sorsa általában hálátlan, de Bekapu nem is várt elismerést ettől az utókortól, ő a szendvicsek érdekében végezte munkáját.
Hogy tevékenységében ne zavarja, haját rövidre vágatta, szakállát meg persze. Ruházata alig volt több kettőnél. Szeme körül a szarkalábak laza fénybe borultak a restaurált szendvicsek hálájától, míg háta mögött az elaggott, málló szendvicsek tornya árnyéklott. És Ekabu remekelt, munkája mindig remek lett.
Ha benézett hozzá valamelyik szomszéd, s futtában megkérdezte, na hogy megy az üzlet, hogy megy?, Bekapu humorkás szomorral jegyezte meg: rakosgatom… Nem tette hozzá, hogy az igazi művészek sorsa mindig hálátlan, mert titokban, másodállásban szendvicsgyáros volt…

Forrás: Hargita Népe, 2020. április 1.