Hrabalosan

Amikor szegény Papiskám rosszul lett, én egyre csak az emelkedő meg süllyedő levegősátrat tudtam figyelni, nem tehetek róla, nem tudtam levenni róla a szemem, egyszer fel, egyszer le, változó ritmusban, milyen szépen haldokol Papiska!, gondoltam, és valósággal megdelejeződtem, de közben magamban tudtam, hogy Papiska soha nem hal meg, nemhiába származik a Moldva mellől, azok ott későn halnak és szívósan élnek, csak egy pillanatig néztem, a magam fuldoklásával voltam elfoglalva, ez a harc azonban sokat segített, arra emlékeztetett, hogy nem szabad feladni, mint a folyó, egyik cseppjét löki a másik, a másik meg a következőt, és így egyik sem állhat meg sohasem, így hát nem kételkedtem benne, hogy legyőzöm ezt a satnya vírust, akármilyen erős, legyőzöm, mert én folyó vagyok, önmagamért élek és Papiskáért, aki meg értem, és amikor magamhoz tértem, olyankor soha nem keseredtem el, kicselezlek én, gondoltam, mint Hidegkuti, akiről Papiska, aki sokat járt Budapesten, gyakran mesélt, együtt ordított és zokogott a fél Magyarországgal az Aranycsapat miatt, bánatban a magyarok világbajnokok lehetnének, jött egyszer haza lelkesen, és már csak azért sem halhattam én meg csak úgy ukk-mukk-fukk, mert a csehek nem jók a bánatban, szóval nekem élnem kell, és éltem is, Papiskával egymás nyakába borultunk, amikor túléltük, mert túlélni jó, de élni még jobb, és ezzel mi ketten most már tisztában voltunk.

Körtvélyessy Klára fordítása

---

Operettesen

Túl az Óperencián
immunok leszünk,
túl az Óperencián
maszkkal ébredünk,
túl az Óperencián
lesz piciny tanyáááánk,
túl az Óperencián
oltás vár reánk.

Emlékszel még, jut még eszedbe a múltunk,
emlékszem még, minden út sétát kínált,
emlékszel még, egymás padjára borultunk,
emlékszel rá, emlékszel még,
bűbájos való volt, mégis be szép volt, be szép!

Kis vírusom, remélem, megbocsátja,
hogy búcsú nélkül hagytam el magát,
tudom, hogy Ön tüdőmnek nem barátja,
de azért tán majd mégis megbocsát.

Kövesse példám, szép vidáman éljen,
a sors nekünk a válást rendelé.
Ha fáj is kissé, vírusom, ne féljen,
azért az ága nem szakad belé!

Maga rég nem lesz a világon,
mikor én még mindig utálom,
mikor én még mindig fújok maga után!

Maga régen el lesz feledve,
általam biztos nem lesz szeretve,
csak gyászban lesz várva nálam, kicsi babám!

Éjjel a hintaló tetején,
emlékszel, kicsikém,
de csuda volt!
Lent nyikorogtak a fenekek,
felettünk nevetett
a kis neon!

---

Oraveczesen

Ültünk egymással szemben, de ez a két méter túl nagy távolságnak bizonyult, nem szerethettelek, a végtelen szomorúság maradt csak, mint a tulipáné hervadáskor, magunk elé ejtettük a fejünket, úgy néztük a padlót, eszembe jutott, ahogy a múltkor nem voltál otthon, ilyen meghatót is csak te vagy képes művelni, szálltak bennem az évtizedek, tavaly kimentem a tömbház elé, szép napsütés várt, kellemes járőrök, hallellujah, énekeltem Cohennel, a h néma volt, mint mi ketten ezen a mély délutánon, amikor megint kiderült, hogy a szerelem nem egyszerű.

---

Micimackósan

Egy nap Micimackó éppen a mézesbödönben csücsült a legnagyobb békében, amit egy medve el tud képzelni, amikor megszólalt a mobilja. A kijelzőn Malacka neve látszott, úgyhogy Micimackó felvette.
– Micimackó, meddig tart ez a járvány? – kérdezte Malacka.
– Amíg véget nem ér.
– És mit is jelent ez a koronavírus?
– Jól hangzik, de kártékony.
– De hát ilyen sok van! – nyafogta Malacka.
– De ez most más – világosította fel Micimackó.
– Értem – dünnyögte Malacka, pedig a világon semmit nem értett. – És akkor mi most nem találkozhatunk?
– Sajnos – felelte Micimackó, bár ebben nem volt biztos.
– És nem is szerethetjük egymást?
– De igen.
– Én a járványban is szeretni foglak – jelentette ki Malacka.
– Én az egészségben is – felelte Micimackó.
– Akkor jó – nyugodott meg Malacka. – Karanténzzunk.
– Karanténzzunk – válaszolta Micimackó, és elbúcsúzott a barátjától.

---

Creangăsan

Jaj, hol is kezdjem, édes Istenkém, hogy mi mindent éltem meg, amióta az én jó édesanyám erre a világra szült, áldott legyen a neve, mármint az anyámnak. Hát először is beleszülettem egy ordas diktatúrába, ha tudják, mi az az ordas, a farkasra is mondják, de most nem arról van szó. Óvodába és iskolába jártam, mert az én jó Istenem, akit akkoriban nem volt szabad annyit emlegetni, mint amennyit mostanság szokás, és főleg nem nagybetűvel, így akarta, pedig engem sem kergettek ám az asztal körül, hogy zongorázzak, igaz, nem is palatáblára írtam. Aztán kitört a forradalom, nagy golyók ropogtak, emberek hulltak, fényes volt a remény napja, de hamar bealkonyult. Jött az átmeneti időszak, évtizedeken át tartott, bár most se érkeztünk meg sehova, de aki másnak vermet ás, az napszámos, ahogy nálunkfele a Szamos partján mondják. Közben egyetemet is végeztem, hogy el ne feledjem valahogy, azt hittem, sokra megyek vele, de hát ilyen az ember, jódolgában szeretne megbolondulni. Dolgoztam mindenfelé, most már felsorolni is kár, mert aki korán kel, az hülye, már bocsánattal legyen mondva. És most itt ülök a rendeletek tűpárnáján, csak bemehetek, ki nem, igaz, a be is hamar véget ér. Hát ez az én életem dióhéjban, noha azt se láttam, mióta tasakban árulják.

Sütő András fordítása

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ