2017 júniusában eltávozott Rafi Lajos költő barátunk emlékére

Az 1915-ben született és 1991-ben elhunyt francia katolikus pap rendhagyó emlékiratban osztotta meg az olvasóközönséggel a roma közösségekben végzett emberbaráti munkájának gazdag tapasztalatait. Könyvének magyar lektora – a kötet Abaligeten jelent meg 1992-ben, a Lámpás kiadó gondozásában – személyesen is jól ismerte a roma környezetben egyszerűen csak Yoskának nevezett szerzőt, s a könyv utószavában így emlékezik meg róla:
„André Barthelemy nevével már évekkel korábban találkoztam a. szakirodalomban. Személyesen jó másfél évtizede ismerkedtünk meg Párizs külvárosában, a lakásán, ahova többünket meghívott egy nemzetközi ciganológiai konferencia után agapéra. Akkor tűnt fel, hogy Andrét Yoskának hívja a társaság… Ma már világos előttem, André Barthelemy, a katolikus pap azonos azzal a rásájjal, akit a világ cigányai mindenütt —Svédországtól a Balkánig, Erdélytől Dél-Amerikáig —Yoskának hívnak.
Az évek múlásával egyre többen ismertük meg őt szerte Európában, sőt a tengeren túl és hazánkban is, hiszen többször megfordult nálunk, elzarándokolt Csatkára, Máriapócsra, hogy cigány nyelven prédikáljon vagy előadásokat tartson nemzetközi konferenciákon.
Szellemi végrendeletében írja: »Hálát adok Istennek azokért a javakért, amelyeket nekem adott és rám bízott itt a földön: egy mélységesen keresztény családi légkört, a keresztségemet (1915. április 5.), pappá szentelésemet (1942. június 29.), a szülőföldemen, Ligny-ben eltöltött évtizedet, s végül apostoli munkámat a cigányok között.«”

Ritkán adatik meg nem roma embernek – cigányul: gádzsónak – , hogy olyan mélységekig megismerje a cigányság életének valóságát, mint ahogy azt Yoska megtehette. Erről szóló vallomásait, gondolatait szemelgetjük majd össze, Kohlmann Ágnes fordította könyve fonalán haladva – ráérős iramban, a következő hetekben, hónapokban. (CsG)

Partraszállás Cigányországban

Amikor még egészen kicsi voltam, azt mesélték a gyerekeknek, ha nem viselkednek jól, elviszik őket a sátorosok. Éppen ez történt velem. Másképpen ugyan, de kis híján ez történt az édesapámmal is. Első gyerekszerelmeként egy kis cirkuszi akrobata cigánylány szép
szemei igézték meg. Feleségül akarta venni. A fivéreim és én feketeszeműek lettünk volna. De kékszeműek vagyunk.

…Gyerekkoromból csak egyetlen mulatságos történetet őrzök a cigányság világáról. Ez az emlék is egy kislányhoz kapcsolódik.

Feketén, piszkosan lopakodott be az ebédlőnkbe, meztelen lábainak köszönhetően teljesen észrevétlenül, s már próbált is elcsenni egy amúgy elérhetetlen távolságban levő almát nagy családi asztalunk közepéről. … Talán hatéves lehettem, ő hét vagy nyolc; nagyobb, életrevalóbb mint én, aki rajtakaptam. Édesanyám, aki éppen keresztapámmal beszélgetett, időben ért az asztalhoz és neki adta az áhított gyümölcsöt, így a kislánynak nem kellett székre másznia érte.
A fürkésző szemű cigánylány most másvalamit szemelt ki magának: a kis templomomat. Ingatag játék volt, törékeny kemény-papír építmény, amelyet Pierre bácsikám segítségével vágtam ki, hajtogattam a szaggatott vonalak mentén, ragasztottam össze, hogy végül egy tizenöt centiméter magas csodám legyen: hegyes harangtoronnyal, a tetejére rajzolt palacserepekkel, csúcsíves ablakokkal és pöccintésre nyíló ajtóval.
— Ó, add nekem a kis templomot! Ugye, asszonyom, ideadod!
— Nem az enyém, a kisfiamé – válaszolta anyám, kérdő pillantást vetve rám. A kis cigánylány nyöszörgő hangon ismételte:
— Nekem adod, mondd? Adsz, nekem!
Ez a kitartó kérés túlzottnak tűnt, már-már tisztességtelennek. A kis templomocskám sok fáradozásomba került, az enyém volt és egy kicsit a családomé is. Milyen jogon akar megfosztani tőle ez az ismeretlen, koszos kölyök? Visszautasítottam a kérését. Beletörődött és almáját rágcsálva elment.
Keresztapám akkor a térdére ültetett és egy filozófus okító arckifejezésével csak annyit mondott:
– Istennek ad, aki a szegényeknek ad. – Majd elengedett játszani. Ez az aforizma megmaradt az emlékezetemben, valószínűleg azért, mert akkoriban nem értettem és túl komoly volt gyerekgondolataimnak. Ott volt a fejemben, keményen és ellenállón, mint egy dió, amit nem tudtam feltörni.
Hatvan évvel később most azon tűnődöm, ez a kis cigánylány vajon nem tartozik-e azok közé a rekedt hangú, jóságos nagymamák közé, akiknek megpróbálom szétosztani az egyház minden kincsét, az egyházét, amely az enyém és az övé is.

…Az évek során összegyűlt feljegyzések lesznek segítségemre az írásban, bár egy kicsit bizalmatlan vagyok velük szemben. Könnyű könyvet írni hat hónap tapasztalatai alapján egy új világról. Sokkal nehezebb harminc év után. Egyetlen előre elképzelt gondolat sem bizonyult igaznak a gyakorlatban. Az ember ilyenkor már nem mondhat általánosságokat. Már nem helyeselheti a gyakran hangoztatott mondást: „Ismerem az ilyen embereket”. Nem, nem ismerjük az embereket. Az emberek személyiségek; minél közelebbről figyeljük őket, titkaik annál sűrűbbek…

Cigányország határai nem láthatók a térképeken. Nem lettek sem kisebbek, sem zártabbak a kölcsönös ellenségeskedés évszázadai folyamán. Mégis az az érzésem, sikerült óvatosan áthatolnom rajtuk, mint ahogy lopakodva tiltott területre hatol be az ember.
Marie-Thérése Thore csempészett be engem. Ez az idősödő hölgy egy családi vasedénybolt pénztárosa volt. A vásározó gyerekek hitoktatójaként fedezett fel annak idején az egyik verduni vásártér szélén potyázó lakókocsikat, akik éltek a vásári iparosok jogával, hogy ideiglenesen a városban táborozzanak és házalhassanak. Így fedezte fel a mánusokat*. Mily szörnyűség! Hiszen ezek az emberek még soha nem áldoztak és nem esküdtek templomban! Pap segítségére volt szükség ahhoz, hogy kijussanak ebből a szentségtelen életből. Marie-Thérése a székesegyház egyik káplánjához fordult segítségért, aki megörült ennek a változatosságnak a plébániai szolgálatban. De ez még azokban az időkben történt, amikor a káplánoknak a plébános házvezetőjének kellett engedelmeskedniük. A parancs pedig pallosként sújtott le: a káplán tartózkodjon a kétes kapcsolatoktól. Ő pedig szépen visszaállt a sorba.
Hosszú szabadság után érkeztem Verdunbe. Nemigen foglalkoztattak, kíméltek. Francois atya, az Action Catholique igazgatója ajánlotta nekem ezt a szerinte könnyű feladatot: segítsem Marie-Thérése Thore-t a vásározók körében végzett apostolkodásában. — „Ami a mánusokat illeti, néha majd eljönnek néhányan, de úgysincs joguk a megyénkben közlekedni. Kevés fáradsággal járó munka lesz.”
Három hónap alatt megettek, felfaltak; Cigányország elnyelt. Azóta sem jutottam a felszínre.

---

* manus = szintó – nyugateurópai roma népcsoport

(Folytatjuk)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ