Tompaandreásan

Csak az a járvány ne jött volna, a szerecsiába. Mert ha megjött, hát el is vitt sokat közülünk. Igaz, nem ismertem egyet sem, mert a mi széki fajtánk jó széki fajta, de hát na. A lényeg, hogy otthon maradhatott volna, s gátá. Édesanyám még emlékezett a hispán járványra, ami az első világháborúban volt, de kit érdekeltek akkor a hispánok? Mindenkinek volt jobb dolga is, hogy például védje a malacát. Nem is emlékezem én arra, hogy édesanyám maszkokról meg dekrétokról beszélt volna nekem, soha. Volt elég mizéria, de hogy még dekrétok is legyenek, az sok lett volna mindenkinek, biztos. Nem elég, hogy lőnek, még ordonáncák is meg nyavalyák? Igaz, akkor nem így mondták, akkor még nem oláh világ volt, vagy román, na. De hát én már csak így tudom mondani, ennyit tudok. Parasztasszony vagyok én, mondja eleget az úr. Bezzeg amikor béjön hozzám, s akkora, hogy majd szétszakad, akkor jó vagyok neki. De hát ilyenek ezek mind, a szerecsiába. Csak azt akarják, aztán mennek, ahogy szegény édesanyám mondta, pedig annak nem lehetett panasza, az apám elesett a háborúban. Hát ez az ember nem fog elesni, csak mellettem, az is biztos. De már esne el egyszer, legyen vége s gátá.

Andersenesen

De szép is volt azon a tavaszon a tél! A bevásárlóközpontok bezártak, a kocsmákból hazamentek a kitartó italozók, a vendéglők nem adtak napi menüt, csak a csend uralkodott a tájon mindenütt.
Egy nap aztán felpattant az első lakás ajtaja, egy anyuka, egy gyermek meg egy kiscica jelent meg a téren. Egészen másként érezték itt magukat, mint a szűk lakásban, szorongatta is az anyuka az egyik kezével a gyermeket, a másikkal a nyilatkozatot! A cicát el is engedhették volna, az hazatalál úgyis, de akkor büntetést kapnak, amit pedig az apuka nem tűr szó nélkül, nem mintha bármi mást szó nélkül tűrne.
Hirtelen megszólalt a kiscica: – Miért nem hoztátok őt is? Az anyuka és a kislány (mert az volt, szüleinek szeme fénye, egy takaros kis csöppség, egyik kezében a cicáját, a másikban a mobilját szorongatta), ők ketten tehát döbbenten néztek körül. – Ne csodálkozzatok, hanem válaszoljatok! – mondta a kiscica, miközben lankadatlanul mosakodott. Úgy látszik, ő is fertőtlenít, gondolta az asszony.
– Tudja, kedvesem, az élet nem olyan egyszerű – próbálkozott az anyuka a szokásos mondattal, mely a szüleivel mindig remekül bevált. Azt mondták, „hát az biztos”, és békén hagyták. A kiscicát azonban más fából faragták.
– Miért, milyen az élet? – kérdezte továbbra is nyalakodva.
– Az élet bonyolult – vágta ki magát az anyuka.
A kislány a Minimaxot nézte a neten, de azért fél füllel odahallgatott. Anya elárulhatná az igazságot, és akkor a kiscica elhallgatna.
– Mi a bonyolult? Hogy a férjed egy pokróc? – kérdezte a kiscica, és most már a karmocskáit kezdte harapdálni. – Gondolod, ha véget ér a karantén, nem lesz az?
– Semmi közöd hozzá! – vágta oda az anyuka azt a mondatot, amelyet az akadékoskodóknak szánt.
– Miért? Én nem érezném jól magam, ha nem rúgnának belém mindennap?
– Nem is rúg beléd mindennap, Iszkiri! – próbálkozott az anyuka egy újabb felvetéssel. Most már a nevén szólította az állatot, hátha úgy megbékíti. Az azonban nem hagyta lekenyerezni magát.
– Nekem mindegy, én el is menekülhetek. De ha nem vigyázol, Viola is egy sírós, tehetetlen nővé változik.
– Az én lányom, vagy nem?! – horkant fel az anyuka. Ez a kandúr mégiscsak túl sokat enged meg magának!
– Dehogynem. És a te életed. Meg a te döntésed – beszélt tovább Iszkiri. – Majd még találkozunk – búcsúzott aztán váratlanul.
– Hová mész? – rendült meg az anyuka hirtelen.
– Járványmacska lettem – árulta el Iszkiri. – Én beszélgetek azokkal, akik áltatják önmagukat. Ez azonban három műszakos állás – sóhajtott, és méltóságteljesen elvonult. Az anyuka és Viola tátott szájjal néztek utána. A tél továbbra is ragyogott, a játszótér derűsen várakozott, a kukák rendületlenül mosolyogtak, és a napnak is ugyanaz volt az illata, mint régen.

Rab Zsuzsa fordítása

Bánffysan

A férfiak a fát vágták. Báric Demeter, Kozma Bandika, Suciu Tivadar, a többiek. Köpködtek, káromkodtak, hogy ez a rohadt vírus! Az öreg Ilia megszólalt: majd a Dumnyezu! A Dumnyezu istenit!, heveskedett a fiatal Styefán, de már erre az anyja, a katrincás Maria néni is kidugta a kendőjét az eresz alól. Mingyá hozzád vágom ezt a momoligát!, mondta apródonként.
Azért az asszonyok sem szerették a koronát. Nem való az nekik, mindig mondták. Annak a Hórának se kellett egyéb, aztán mi lett belőle. Meg Jánku is megbolondult, pedig szépen fújta a flujerását. Amíg tudta, néztek huncutul egymásra, holott már vagy száz évesek is megvoltak.
A fa vágódott, a tűz rakódott, a férfiak se változtak, a nők sem. A farkasok meg a Vlegyásza gerincén üvöltöttek, mint az árulók mindig. Mindegyik Ánika féltette a maga urát, és mindegyik Juon előbb gondolt a maga Ánikájára, mint a bakszászra odale Bukarestben. Az tudja, amit csinál, de ha nem tudja, ide úgyse nagyon ér el, csak a rossz. Az mindig elér, Isten sem érti. De hát ezen nem is érdemes sokat tanakodni. Ami van, az lesz, s aztán úgy lesz, ahogy van.