Felfedezések

Elhivatottságom a papi pályára gyerekkoromig nyúlik vissza. Amikor a jövőmre gondoltam, mindig csak papként láttam magam. Soha senki nem beszélt nekem erről a hivatásról, számomra mégis teljesen egyértelmű volt a döntés. Tizenkilenc éves koromban magától értetődően mentem a szemináriumba. Szeminaristaként voltam a fronton, előbb katona, majd fogoly. Mint mindenki. Az első hónapot leszámítva a fogságom nem volt kemény. Birkákat őriztem egy tanyán Clamecy mellett.

…Soha egy percig nem bántam, hogy pap lettem, még akkor sem, ha néha csak közepesen jó pap voltam.
Másik örömöm, amiért hálát adok, hogy egy egész papi életet szentelhettem a cigányok szolgálatára. Nem voltam érdemes erre a feladatra. Ők jobban megérdemelték.
A kamaszkori cserkészés valamelyest felkészített a kalandos életre. A háború is. Hatodik gyalogezredünket mi magunk Hatodik Romanonak neveztük el. A viccelődés szálláshelyeinken terjedt el, miközben a francia hadsereg szégyenére telefonzsinórral foltozgattuk tönkrement, kissé tetves nadrágainkat. Az út két oldalán viccek röpködtek, mialatt ki tudja, miféle zsákmánnyal megrakott lőszeres kocsijaink a cigányok ősrégi szekereire emlékeztettek.
… A hatodik Romano őrmestere a cigányok plébánosa lett.
Lelkesített ez a hivatás: benne minden váratlan, fiatalító. Bejártam Meuse útjait; néha a központból kölcsönkért autóval, gyakrabban autóstoppal, amíg rá nem leltem a lakókocsikra. Nincs joguk a táborozásra? Meglehet. Mégis találkoztam olyanokkal, akik a falvakban, útkereszteződésekben, néha a „Tilos táborozni” tábla alatt álltak meg (írástudatlanok). Gyorsan megismertek. Az apa abbahagyta a kosárfonást, a gyereksereg rám vetette magát, az asszony kávét darált és felélesztette a tüzet a teáskanna alatt. Micsoda estéket töltöttünk ezeknél a szegényes tábortüzeknél! Itt ettem a jó esti levest, itt kóstoltam meg a niglot, a fokhagymás szószban, parázson sütött sündisznót. A távoli Ázsiából származó énekeket hallgattam, számomra új hangzásokat.
Hosszú estéken át beszélgettünk. Próbáltam betemetni az értetlenség, a gyanakvás, a gádzsók és a cigányok közötti kölcsönös előítéletek vájta árkokat. Megismertem az igazságtalanságokat, hallottam a tömegmészárlásokról, amelyeket nem is olyan régen a felsőbbrendű faj és a náci rend nevében követtek el…

A Thore vasedény kereskedés fogadó- és felvilágosító irodaként működött, a forgalom rovására. Néhány vásárló megrémült, amikor ezzel a különös népséggel összefutott. Egyszer Paprikával és Lénával találkoztam a boltban. Két jóságos, szórakoztató romni (cigány asszony); sötétbarna, barázdált arcukat a fejkendőjük alól kibújó vastag hajfonatok foglalták keretbe. Kicsit mesterkélt modorú, kifestett hölgy, olyanforma, aki rögtön felkeltette Paprika érdeklődését.
– Jöjjön, kdedveském, megmondom a jövőjét, adja a bal kezét.
A nő kissé nyugtalanul pillantott rám: vajon mit gondolok róla. Leginkább a tréfára gondoltam; a pillantásom megnyugtatta.
Paprika az üzlet mélyére vonta a nőt. Marie-Thérése néhány szóban elmondta nekem a legfontosabb tudnivalókat a hölgyről. Én pedig úgy tettem, mintha Lénával beszélgetnék és elég hangosan mondtam neki romaneszül:
— Az apja meghalt az első világháborúban.
A jósnő röptében kapta el szavaimat:
— Ó, nincs magának szerencséje! Látom, hogy az apja meghalt a háborúban.
Folytattam a játékot: ketten vannak hajadon nővérek és van egy zsarnok fivérük. Sokat fáj a szeme, stb. Paprika még soha életében nem látott ilyen tisztán. Ez a teljesítmény nagy jutalmat érdemelt volna. De a kuncsaft zsugori volt és csak aprópénzt adott neki. A játékunk nem károsította meg őt. Még volt időm eljuttatni Paprikához a kegyelemdöfést. A hölgy apjának fösvénysége közismert volt.
– Nem valami nagylelkűnek tetszik lenni – mondta a távozó nőnek –, dehát ez családi vonás, szerencsétlen apjától örökölte.
Nem hiszem, hogy a cigányok tettek volna csalóvá vagy komolytalan emberré. Ez benne volt a természetemben. Az igaz, hogy a javulásban ők nem tudtak a segítségemre lenni. Cinkosai lettünk egymásnak. Azért úgy gondolom, ez csak ártatlan cinkosság volt.

(Folytatjuk)