Lászlóffy Aladár: Ajánlások
NAGY VÁSZNAKON
Farkas Árpádnak
Nagy vásznakon süt át a nap.
Az ember maga köré akasztott
fellegei, ezek a kendők, ezek a
falak viszik, hozzák, küldik
belső évszakaimat. És odakinn még:
a világ, a Nap.
Kiáltok hát én valódi s belső
szeptember szelében, október
ködében, élem márciusát az évnek,
mely lelkemnek évtized. És akik
hallanak, de akik hallanak,
azoknak mennyi egy évszak, egy élet,
egy ókor, egy újkor, egy álom,
egy vihar, egy látomás, egy
háború, egy szerelem,
egy nap?
ŐSZI ÉJSZAKA, CSEND
Panek Zoltánnak
Halkan! Járnak a kertek.
Bejárnak a faluból a városba vasárnap reggelén.
Kisétálnak Versailles-ba és Schönbrunnba.
Bejárják lovasnomádok honfoglaló útvonalát.
Kibandukolnak Rigómezőre, Mohácsra s a Don-kanyarba.
Elmennek Rómát, Lisszabont, Philadelphiát látni.
Iskolába járnak évszakok évtizedein keresztül.
Mindenki útját bejárják, mindenkit utolérnek
a dolgozó, robotoló fák.
Kész kihívás. Állják a versenyt.
Aztán legyen, aki annyit tud ülni száműzött
beltengerek partján, egyedül hallgatva
mormolását, annyit könyv mellett, toll és
bölcső mellett, annyit esők és villámok,
jég és fejszecsapások alatt,
lángnyelvek zuhogásában s kitéve a
parancsolatoknak.
Akkor emberré válik.
HÓPELYHEK
Székely Jánosnak
Mennyien vannak! Ennyien
nem is lehetnek boldogok.
Hiába állsz ott érzékenyen
a havazás-panaszban, az
igazság mindenre emberi:
ezt jutalmazni és büntetni is
csak azzal lehet, a halállal.
A MEGMONDHATÓ
Vásárhelyi Gézának
Hallgatom, látod, csak hallgatom
utolsó illatát a mai
világosságnak.
Harsány közérzet jelenti
rólam is, hogy élek:
olvashatatlan csend ez az
öröklött megbízatás.
Valami engem is besorozna
ma éjszakára is a félők
vagy vakmerők különben számon se tartott tömegébe.
Nem érzem magam tücsöknek,
embernek se állandóan, annak,
akit a tankönyveinkben és a
takarmányversekben olyan
világosan és utólag helyesbítve
leírunk, tovább
tanítunk
a tartalék alattvalóknak,
kik, mint a föld: megteremnek
nyelvet, hazát, acélt
és könyvek milliárdjait,
melyek egyenként öntudalosabbak,
tisztábban büszkék
valamennyiünknél, ennél, annál.
Nem köszönöm senkinek ezt a bölcsességet,
apám volt, nagyapáim s azoknak ősei,
aki tudja ebben a nyelv, haza,
a könyv, vas, vadság keverékben
amilyen estéli oltárát állták
így, csendes égbeli
emeletén a megmondhatónak.
Nem írtak, nem üzentek, tetteik
bombázótávlatból Európa
közismert történelmében
láthatatlanul feloszoltak. Van
két kezem, rajtuk az
áldás béklyói, nem
pihen és nem tám ad———–
Csak tapintja most, mintha a
hozzábújó gyermeke hátát
ölelné, tapintja most az
álmában forduló Földet, ezt a
lehunyt szemű mai napot,
mely felett el tudok nézni
olyan messziről messze
és hallgatom messziről messzire
ezt az idegvezetéket,
melynek kidőlő oszlopai állnak,
csak állnak még еgу-két határon;
melyen a szöveg száll,
szól és támad, amikor kell,
az áldás béklyóitól szelíd
kéz helyett és itt, a
világrész-alakú, semmilyen
érzékkel pontosan meg
nem kerített megmondhatóban.
Látod, hogy hallom — hallom, hogy
tapintod, belealszol és
beleébredsz, amikor
bántottan, nem a mi dolgunk
végezetten, mégis belőlünk, rajtunk
keresztül beszél a semmi,
a valami, az ember,
melynek családján kívül támadtunk
valahányszor segítni tudtunk
tulajdon képességein.
Hull a telefonpóznák egyetlen állandó
őszének egyetlen levele,
ezek a költemények.
Forrás: Igaz Szó, 1977. 1.sz. 6-9- old.
Pusztai Péter rajza