Albert Csilla: Hiányoztok

3 digitális kütyű + lányos (na, azt csak szeretném) zavar, mert egyelőre nem bírom a Youtube- on Latinovits versmondását elindítani. Ha most látnám a gyerekeket – és nem csak tudnám, hogy a virtuális térben nyomon követik a bénázásomat -, mondanék valamit, ők meg nem figyelnének rám, vagy igen, de legalább tudnám…
Esküszöm, visszasírom Bandi állandó angry birdszözését a pad alatt, mert az mégis csak AZ volt, az a valami, ami miatt szerettem tanár lenni.
Mindig is sejtettem, hogy az emberi tényező nem iktatható ki a tanításból, hogy a tudás átadása csak „zengő érc és pengő cimbalom” a gyerekek tündéraurája nélkül. Most, a digitális magányban dideregve nem hallom még a lélegzésüket sem. Még beszélgetni sem beszélgetnek, mondtam is nekik, hogy mért van ilyen nagy csönd.
„A tanárnőnek semmi se jó”- jegyzi meg – szerintem Barni, mert hiszen nem látom, és úgy botorkálok a hangok rengetegében, mint ahogy az ismerős fák susogásában tenném egy besötétedő erdőben. „Hát igen, nekem semmi sem jó” – vidulok fel egy kicsit. Nevetünk, de nem tudom, kivel nevetek együtt. Tényleg nem jó… Bár csak rájuk szólhatnék, hogy mondjuk azt a kártyát el kéne tenni, azt a mobilt nem kéne a tolltartó mögött nézegetni, és igen, edd meg azt a szendvicset, mert addig úgyse lesz nyugtod. Ha most azt teszik, hát tehetik, nem látom. Szomorú ez a tét nélküliség. Fogadok, nincs is így kedvük hozzá. Viszont érzem a komolyságot, azt, amit úgy hiányoltam. Most nagyon „szem előtt vagyok”, még ha ők nem is annyira. Ez nagyon, nagyon furcsa és magányos dolog.
Van valami megindító abban, hogy tudom: a tétnélküliség szabadságában is ott ülnek, néznek, hallgatnak, és próbálnak velem József Attila utolsó verseiről beszélgetni. Hogy egy laptopnak olvasom fel a Karóval jöttél sorait, egészen abszurd élmény… A youtube-ot nem tudom időben beindítani, és bár nyilván elbírnék a problémával, túl lámpalázas vagyok hozzá az egyre hízó csöndben, hogy szép lazán megkeressem és elindítsam a linket. Azok, akik ilyenkor a padból odaugranak a tanári asztalon lévő géphez, és egy kattinással segítenek, most résztvevőn/tapintatosan hallgatnak, és még azt se tehetik meg, hogy váltanak egy „de béna”-szerű pillantást egymással.
Lassan szokom meg ezt a virtuális színpadot, ahol hirtelen rám irányul az a reflektorfény, amelyet hiába kerestem az osztályterem ezer impulzustól vibráló levegőjében. Most már tudom: hiába és feleslegesen. Így volt jó: hogy nem voltam totális főszereplő, de semmiképpen sem az egyetlen főszereplő. Vagy ha mégis monodráma lett az órából, körül ült (néha ölelt), zsongott a nagyérdemű, akiknek arcáról, szavaiból nemcsak azt érzékelhettem, mennyire tudtam „átvinni” valamit, hanem erőt is merítettem. Elgyönyörködtem fiatal arcukban, az azon lobogó, még el nem tiport szabadságban.
Lassan szokom ezt az újfajta tanítást, mondom, de megszokni nem fogom. Mégis… kapaszkodom a hangokba, mert valahol, a digitális tér számomra bejárhatatlan sivatagában ott vár a GYERMEK, akiért ezt a pályát választottam. Most meg kell szólalnom, oda kell érnem hozzá, hogy tudja: van folytatás. Hogy a magányt szétosztjuk, hogy közösen birkózunk a ránk szakadt helyzet abszurditásával, hogy megszorítom a kezüket akkor is, ha nem érzik a touchpadtől gyullad ujjukon az érintést. Hogy a hangunk átér a „túlpartra”, ahol arra várakoznak, hogy a világot, ami megbünteti a tékozló, ostoba emberiséget, meghódítsák.
A „lét ( a tanítás) elviselhetetlen könnyűsége” – az osztályterem eltűnt zsivajában – odavan. Helyette ez a súlyosság, ez az együttes felelősség van – végső tapasztalásnak. Hogy tudjuk: kell az ember. A házi feladatot másoló, a jelentkező, a vicces, az arcátlan, a lázadó, a kedves, a félénk, a kiközösített, az egyénieskedő, a szorgalmas, a sportszerű, a fegyelmezetlen, az elkéső, a mindig pontos, az okos, a bukdácsoló, a lustatehetséges, a szorgalmastehetséges, a kreatív, a renitens… És kell a szigorú, az igazságos, a következetes, a kiszámíhatatlan, a vicces, a feszes, a laza, a megközelíthetetlen, a barátságos, stb.
Nélkülük – Kosztolányit evokálva, akinek költészetét még volt szerencsém élőben tanítani, „itthon vagyunk, itt e (digitális ) világban, s már nem vagyunk otthon az égben.”