Ágoston Hugó versciklusa: Életfa
– – – – – – – – – – – – –
0 0 0 0 0 0 0 0 0 0
0 0 0 0 0 0 0 0 0 1
0 0 0 0 0 0 0 0 1 1
0 0 0 0 0 0 0 1 1 1
0 0 0 0 0 0 1 1 1 1
0 0 0 0 0 1 1 1 1 1
0 0 0 0 1 1 1 1 1 1
0 0 0 1 1 1 1 1 1 1
0 0 1 1 1 1 1 1 1 1
0 1 1 1 1 1 1 1 1 1
1 1 1 1 1 1 1 1 1 ∞
0 0 0 0 0 0 0 0 0 0
– – – – – – – – – – – – –
Tő s gyökér
Magyar vagyok – mit érdekelne
bárkit magyarságom maga
s hogyan lapul összekeverve
„vérvonalam” génállaga?
Rajtam ne kérje senki számon
az ősöket s a hősöket!
Nem eszményítem, nem is szánom
gyökereimet s törzsömet.
Idő tajtéka mosott partra
ős magot, küldönc képletet,
hogy sok milliárdnyi alakba
ültesse, miből vétetett.
Az ősi magnak vagyok mása,
egyszerre semmi s végtelen,
egy magasabb hit látomása,
mint bárkié, az életem.
Magyarkodók – mi gondom vélük?
Marakodók, gyűlölködők,
hordozva álszentül keresztjük
hajlongnak bálványok előtt.
A mag adta nemzetnevünk is,
a magyar nyelv fő vagyonunk –
ahogy származunk, ágazunk is,
nemzedékenként más vagyunk.
Csak a változás állandóság,
csak a távozás maradás,
hű azonosságunk a másság –
a magyarság nem díjszabás.
Ki tudja, hány mag életálma
feneklett meg a Maroson?
A meg nem születettek árnya
riadtan mögöttünk oson.
Előttünk hív halottak járnak,
ha volt, hát van is mindegyik,
nedve gyökérnek, tőnek, ágnak
bennünk tovább közlekedik.
Mit látunk, attól van, hogy nézzük,
egy és osztatlan a tudat,
én nézem, és mindnyájan látjuk,
és ők is minket s magukat.
Az idő lassan elszivárog,
de értelemnél nincs tovább!
Rám tekint jótevőm, e század –
nem játszhatom az ostobát!
(Az idő mindnyájunkat vállal,
örökség jelen, múlt, jövő,
a tapintatos véghalállal
pedig birkózzék csak meg ő!)
Levél
A magot ha ájult földbe ejted,
ami hajt belőle, az tied?
Meghatott, hogy írtál s nem felejted
égzengésben született fiad.
Ki bűne, ha elszakít egymástól
s hergel vad haragra a világ?
Gyermeklélek hogy bírná felfogni
ezt a gonosz dialektikát?
Elképzeltem, ha majd megkeresnél,
ódon kocsmába vinnélek el,
te sört innál, én talán cseresznyét,
és elbeszélgetnénk csendesen –
a te nyelveden.
Néznénk egymás szemébe tűnődve,
nem tisztáznánk a történteket,
nem akarnánk jóvátenni semmit,
hisz nagyjából elvégeztetett.
Én nem keresem már a hazámat
se kint, se bent, eszmék oldalán;
nincs bokra se tegnapnak, se mának,
meghitt átkom be sem vallanám.
Beesteledne lassan,
ebben neked van igazad, apám:
leben und leben lassen.
Virág
Nem baj, kisfiam, mondta anyám,
szelíd gyönyörű anyám, mikor
szétszereltem a telefont, mert érdekelt,
hogy jön s megy a hang,
utána meg hiába ráztam a néma dobozt.
Meg akartam vizsgálni a rádiót is,
a hangok, nagyon izgattak a hangok,
keményebb munka volt, az adások
egyszerre mind abbamaradtak
valami miatt, érthetetlenül.
A falra akasztott puskát székről
sem értem el, pedig mondhatni
tüzetesen szemügyre vettem volna.
Tudtam, hogy ölni lehet vele,
azt nem, hogy mi lesz utána.
Szétszedésben jó voltam. Úgy látszik,
kényszeremmé vált, ma így mondanám,
szerkezet és működés mögé nézni.
Új meg új dolgaim keletkeztek,
nem illett össze semmi semmivel,
de kincsként őriztem őket, külön
történet volt mindegyik, gyötrő emlék –
és hát általuk magam is érdekesebb lettem.
Emlékszem, szétbontottam a kishúgom
játékbabáját. Egyszerű jószág volt,
szinte magától hullott tagjaira.
Anyám egy szót se szólt,
csak fátyolosan nézett.
A kishúgom még nem született meg,
sehogy sem akart megszületni,
pedig már volt neve, Erika Ágnes,
és játékbabája is.
Addig.
Hanem anyám, gyönyörű, törékeny
anyám a vázából a virágot kivennem
nem engedte.
Kitől kaphatta, nem tudom. Közben
a gyűjteményemben préselve lapult
sereg levél s virág, páfrányfenyő, gyopár,
de az az egyszerű váza olyan titkokat
ígért, hogy beleborzadtam.
Anyám azt mondta, a virág igazi
szépsége a mulandóság, és ha elhal,
utána már nem lehet megjavítani,
mint a telefont vagy akár a rádiót.
Hagyjuk inkább épen, amíg él.
Épen hagyni hagyni, ami él, ez a gondolat
akkor nagyon megtetszett. Tetszik azóta is.
Nem vagy te rossz fiú, mondta anyám.
Harmat, szellő
– Én elmegyek, te itt maradsz,
Isten veled te kis malac.
Ragyogtál betegágyadon,
derültünk tréfádon nagyon.
Szemed huncutul nevetett,
láttam benne a kék eget.
De azt is láttam, mint hajol
föléd egy árnyék s átkarol.
Aztán kis fény fejed felett
s egy sóhajtásnyi lehelet…
Álltam, nem tettem semmit, csak…
csak homlokon csókoltalak.
– Ha maradok, ha elmegyek,
őrizlek és veled leszek.
Gyümölcs
Mert bűnös az, ki készakarva vétett,
ki öntudatlan, inkább áldozat.
De legbűnösebb, ki hamis igéket
árul a pult alól mint igazat.
Homokhab köd üli meg a vidéket.
Hideg szemekben kések izzanak,
mint börtönágyban felejtett emlékek,
örökké mállik minden pillanat.
Raszkolnyikov sír, fél Lafcadiótól,
a gyilkolásnak régebb rendje volt.
Sztálin és Hitler egymásnak hajbókol,
hogy náluk többet csak az Isten ölt.
Dicsértessék hát ő, az élet fája,
mely érleli gyümölcsét, a halált,
s abban az ember végre megtalálja
mit földi útján addig nem talált.
Erdő
Éjbarlangomból múltkorán
láttam ijesztő látomást:
kronoszaurusz lágytojást
evett tizenkét óriás
a pliobszcén kor hajnalán.
Asztaluk kőből volt (vala),
s étkészletük kiskanala
faragott dahucsontból volt.
Kéken világított a Hold.
Körül az erdő hallgatott,
sötét, ijesztő korona,
rajta ékként a csillagok –
nem jutok haza már soha.
Féltem, elkezdtem csuklani,
fogam fémesen vacogott,
próbáltam visszasiklani,
tizenegy gigász kacagott.
De egyik furcsán nézett rám,
tűnődve, lágyan, tétován,
mint ki imbolygó árnyat lát
és sejti benne önmagát.
Egyszerre tudtam, hasztalan
igyekszem vissza, útban áll
mint láthatatlan akadály
összes korábbi önmagam.
Hisz mindig így történt velem,
a génjeimből intelem
süvít, hogy nem folytathatom,
nem juthatok túl magamon.
Vagy tényleg álom volt csupán,
s az idő meg sem született?
Elmúlt, de minap meglepett
egy pliobszcén kori lelet:
dahuláb s rávésve kuszán
a rémületes üzenet.
– – – – – – – – – – – – – – –
fogalmon túli rendnek csöndje árad
magukba hullnak tört dimenziók
megolvadnak a számlapok a fényben
az idő lázgörbéje kisimul
megszűnik minden vele ami volt is
az eszmélet kalandja elpihen
kihuny a Föld mert nem lesz aki lássa
csak ő marad ki sosem volt az Isten
hogy megbocsássa önnön bűneit
– – – – – – – – – – – – – – –
Pusztai Péter rajza
2020. április 10. 15:00
Igaz, nagyon régen ismerjük, illetve ismertük egymást, de alaposan megleptél. Nem tudtam, hogy költő is vagy, hogy verseket is írsz. Nagyon tetszenek a verseid, hozzám is közel állnak. Magam is éreztem ilyesmiket, de nem tudtam megfogalmazni, főleg ilyen színvonalon. Gratulálok! Remélem van már köteted is, szeretnék egy példány tulajdonosa lenni, megvenném.
2020. április 10. 16:26
„Még, még, még! Ennyi nem elég!” (Republic)
Hát ez elképesztő! Nem is tudtam, hogy költő is vagy. És ezek után mondhatom: nem is akármilyen! Nem akarlak megsérteni, de kedvem volna elküldeni ezeket Román Győzőnek, aki viszont ontja e legprimitívebb kínrímekben tobzódó firkálmányait. Ölellek, BB
2020. április 10. 16:30
Megint elírta a gép, vagy én: „e” helyett természetesen „a” … legprimitívebb stb. olvasandó
2020. április 10. 16:54
A Költészet Napjára kaptunk egy költőt. Isten hozott, Hugó!
2020. április 10. 19:45
Köszönet, fiúk!
– Miki, mindig jólesően gondolok rád, egyetemi éveinkre. Verskötetem? Nem nagyon van, s reményteljesen félek, hogy nagyon nem lesz.
– Bandikó, hogy jön ide R.Gy.? Alig várom, hogy találkozzunk.
– Feri, meghatottál. Kedvenc kortárs költőim között vagy, érzékenységben, úgy érzem, lelki rokonom. Éljen a szenvedés?