Reverendák a lakókocsik körül

1427. szeptember 8-án, Kisboldogasszonv ünnepén űzette ki Párizs püspöke az első, a történelem állal „egyiptominak” nevezett csoportot a főváros falain kívülre. Elsősorban jósló tevékenységük miatt közösítették ki őket, ahogyan azokat is, akik a szolgálataikat igénybe vették.
Később Marc-Antoine Colonna, az V. Pius által felállított flotta admirálisa akarta elhurcolni a „zingari”-kat gályarabnak a török ellen, amiért engedély nélkül közlekedtek a Pápai Államban. Két szerzetes barátnak volt bátorsága megvédeni őket, ezért kiűzték őket Rómából. Az egyház akkor még nem érezte szükségesnek, hogy szívvel-lélekkel pártfogásába vegye különc nomád gyermekeit.
Mindezek ellenére az egyház gyermekei voltak, mert mint mindenkit, őket is megkeresztelték, sőt néha főúri személyek kereszt-gyermekei voltak.

Arra is kell gondolnunk, hogy az eltelt ötszáz év alatt mégiscsak találtak a keresztény országokban őket befogadó templomokat és nyitott plébániákat…

De a második világháború végéig kellett várni ahhoz, hogy országunk cigány népének szolgálatára hivatalos lelkészséget állítsanak fel. Ez Fleury atya műve volt. A lelkészi szolgálat üldözés és szenvedés közepette született meg. Az atya a Limoges-i út mentén felállított táborban ismerte meg későbbi híveit, ahol egyrészt zsidók, másrészt cigányok szenvedtek, valamennyien a Vichy-kormány internáltjai. A háború befejeztével lett hivatalosan a lelkészük, a rásájuk, egyelőre minden konkrét terv nélkül, de minden szolgálatra készen. A „tábori lelkészség” szegénységben, autó, pénz és lelkipásztori előkészítés nélkül született meg. Fleury atya vaktában indult el. Neki és az ötvenes években hozzá csatlakozóknak hosszú időre volt szükségük ahhoz, hogy tisztán kezdjenek látni az összevisszaságban, amelyben a lelki és anyagi szükségletek összeolvadtak…

Átalakulóban volt a világ, az egyház is. Ez még nem a zsinati átalakulás volt, de a régi kéreg már megpattant az új rügyek nyomása alatt. Később, lévén új dolog, könnyebben teremtődtek a kapcsolatok, mi sem maradtunk már az egyházmegye határai közé bezárva. Egy kicsit megdorgáltak, amikor a Moselle vidékére utaztam családokhoz, akik hívtak és akik számára az adminisztratív határoknak nem volt semmi értelmük… Püspököm a maga nagyon klasszikus pasztorációjában nem nézte jó szemmel ezeket a váratlan kiruccanásokat. Más okai is voltak arra, hogy kételkedjen jó magaviseletemben. Az akkoriban szokásos szigorú fegyelem idején álltam elé azzal a kéréssel, hogy engedélyezzen misét egy lakókocsiban, melyet előzőleg kápolnává alakítottam.
Kérelmemet hűvös tartózkodással fogadta. Egyetlen alkalomra kaptam engedélyt azzal, hogy egy esetleges újabb szentmisére ismét engedélyt kell kémem. Ezt hat hónap múlva meg is tettem. Ugyanabba az akadályba ütköztem:
– Egy lakókocsi nem lehet istentisztelet helye!
Pedig nagyon csinosan berendezett lakókocsim volt. Világos színű fából készült oltárával, zöldre festett zsámolyaival, a két oldalán és a bejárati ajtó két oldala felől nyíló, festett ablakaival, két kis gitáron és hegedűn játszó, kissé zabolátlan angyalaival szép volt és jó is négykerekű kápolnánk.
– Monseigneur – mondtam –, hiszen nem is látta.
– De, kedves barátom, meg sem mutatta nekem.
– Nos, szép alkalom kínálkozik. Elsőáldozásra készítettem fel egy gyerekcsoportot. Jöjjön el megtartani.
Nyertem. A dologról azonnal értesült romák komolyan vették: meghívják a püspököt ebédre, süteményt visznek a püspökségre…

(Folytatjuk)