Ágoston Hugó: Két éve hunyt el Horváth Andor

Halála megtudtakor alig volt erőm írni valamit. Előtte, amikor betöltötte – betöltöttük, hiszen alig másfél hónappal volt idősebb nálam – a hetvenet, akkor igen, akkor lelkesen köszöntöttem, hiszen nagyon szerettem és nagyon tiszteltem ezt a szikár, rendkívül művelt és jóérzésű embert, akivel kollégának lenni megtiszteltetés volt, akivel barátságban töltöttünk el annyi évtizedet, aki az első könyvemet szerkesztette, aki laudációt írt 1997-ben, amikor az EMKE Kacsó Sándorról elnevezett publicisztikai díját megkaptam, és akinek miniszterhelyettessége alatt lettem 1990-ben főszerkesztő-helyettes a hetilapnál, amelynél szerkesztői-újságírói pályafutásunkat Bukarestben elkezdtük.

Most nemcsak azért írok Horváth Andorról, mert ma két éve, 2018. április kilencedikén halt meg (szívelégtelenségben, Karcagon, Magyarországon, miután néhány évvel azelőtt bonyolult okok folytán áttelepedett és Berekfürdőn élt), és a dátum elevenen él bennem, akárcsak a Csiki László halálának dátuma, a másik velünk egyidős lelki barátomé. Most egy fájó baklövésemet kell megvallanom, amely azóta is bennem ég.

Bandi halála után minden tavaszon eszembe jut a dal is. Egy dal, amely egy haldoklóról szól, egy fiatal férfi búcsúszavait fogalmazza meg benne Jacques Brel belga énekes, nemzedékünk egyik kedvence. (Nem mellékes vonatkozás, hogy a francia nyelv és irodalom kedvenc tantárgyaim egyike volt, Bandi pedig franciatanári képesítést szerzett, néha tréfásan váltottunk egy-két szót franciául; de ha már itt tartunk, az sem mellékes, hogy már „Bukarest előtt” is mindketten jól beszéltünk románul is, Bandi mindkét nyelven irodalmi színvonalon.)

Jacques Brel  Brüsszelben született (1929. április 8-án), de élete nagy részét Párizsban töltötte. (A két város között a távolság nem nagyobb, mint mondjuk Bukarest és Marosvásárhely között, időben, gépkocsival természetesen sokkal rövidebb.) Nem tudom, Bandi mennyire ismerte Jacques Brelt, mármint a dalait, de feltételezem, hogy ismerte, bár ő inkább a komolyzenét kedvelte; egyszer elárulta nekem, hogy középiskolás korában karmester szeretett volna lenni. Brel érdekes volt abból a szempontból is, hogy fájdalmasan élte át és dolgozta fel dalaiban a belgiumi flamand-vallon ellentétet, miután ő „keverék” volt. „Ha király lennék – mondta egyszer – minden flamandot Vallóniába és minden vallont Flandriába küldenék hat hónapra. Mint a katonaságban. Családban élnének, és ez minden etnikai és nyelvi problémát gyorsan megoldana.”

Szóval három évvel ezelőtt, ősz táján, leverten a betegségem és a helyzetem miatt Jacques Brel dalai közül többször meghallgattam a Le Moribond , A haldokló című számát, ebben barátaitól, ellenségeitől, hitvesétől búcsúzik. Híres sora: „C’est dur de mourir au printemps, tu sais”, és én ezt a dalt elküldtem Bandinak, mintha én búcsúznék az élettől. De közben ő volt beteg már akkor, annyit írt vissza: igen, szomorú dolog tavasszal meghalni. És néhány hét múlva, 2018 tavaszán meghalt.

De van, mégis, egy harmadik, közérdekűbb oka is annak, hogy én most Horváth Andorról beszélek. Vidéki tanárból lett szerkesztőkként együtt kezdtük a pályánkat – ötven évvel ezelőtt, hatodmagunkkal 44-es születésűek, huszonhat évesek akkor, az első szerkesztőségben! Igen, idén októberben lesz ötven éve, hogy elindult A Hét, a legolvasottabb országos közéleti lap, amely egyszerre volt „tartalomszolgáltatás”, ahogy ma fogalmaznánk, műhely és fórum. És ezt az ötvenéves A Hetet idén senki sem fogja méltóképpen megünnepelni – hárman-négyen maradtunk alapító tagok, nem tudhatjuk, melyik tavaszig vagy őszig. Maradnak az emlékező, értelmező szövegek,  amelyek közül is kiemelkednek a Horváth Andoréi.

Ő volt köztünk a legkiválóbb, és őrzőként is az marad.

Hallgassuk Jacques Brelt:

2020. április 9.

Szóljon hozzá!