Bizonyosságok és (meg)mondások

Egy aktuális Bibó-kötet margójára

Korántsem bizonyos, de szinte kimondható, hogy a Bibó István név hallatán alig egypár attitűd áll meg saját létjogán. Vannak nyilvánvalóan a Bibó munkáit ismerők, olykor idézők, azokban a megszólalás méltóságát és magasminőségű saját fényét értékelni, kedvelni képesek, s köztük azok is, akik emlékét erőteljesebben őrzik. Tudjuk, sokkalta többen lehetnek, akiknek fülük becsukva, szemük a fellegekben, érzékeik zártságához méltán nem fér semmiféle korszellem, sem hatás, sem fontolásra méltó, sem aktualitás, sem historikus áttekintés, még kevésbé emlékezés, eltérő aspektusú világkép. Elenyészően, de fölöttébb szégyenletesen még olyanok is előfordulhatnak, akiket sem a név, sem a szellemiség, sem a gondolati kihívások, sem a fontolásra érdemes felfedezések nem kísértettek meg soha, s tán nem is igen fognak. Méltatlanabb körök felé már nem mennék, hisz itt nem „feleltetés” zajlik 1944-ről vagy 1956-ról, magyar közigazgatás-történetről vagy európai egyensúlyról, társadalomfejlődésről vagy zsákutcákról, hanem csupán egy laudáció zajlik, melyben egy fontos személyiség fontos életművéből megidézett fontos részletek kínálkoznak a horizonton. S erre, lehet, még azok sem látnak rá, akik nemzedéki okokból vagy iskolázottságuk alapján még nemigen találtak rá erre a megtisztelően veretes, az alkalmi közbeszédtől akadémikusan elemelkedett szövegrendszerre. Rendszerre, mondom (vagy gondolom), mert a történeti, politikaelméleti, igazgatáslogikai, folyamatképleteket követni képes diskurzus-szintek, melyekben Bibó szövegei jelen vannak, a kötetcím dacára sem „megmondások”, hanem szilárd és konstruktív elmeképződmények, melyek egyik titka éppen a hevült közlésektőli távolságtartás – szinte mérnöki, tervezői, jogi normativitást sem nélkülöző filozófiai „magvas beszéd”, reflexiók reflexióira választ kereső és megadó bizonyosság, hétköznapian szólva: tudás. Tudni és bizonyosnak lenni, megbizonyosodni és ki is mondani pedig lehetett több korszak is, amikor a maguk belátásait értékükön mérő közlők még megadták módját a közreadásnak, „blogjaik” legfennebb ha lábjegyzetekbe illeszkedtek, vagy más színtéren reflexiók, vitaanyagok, értekezések, marginális elemzések lehettek, ugyanakkor alaptextusuk a szaktudás mértékét és méltóságát tükrözte, közvetítette és tesztelte is.

Nos hát, az efféle „ész-karantén” kedvelőinek jelent meg most Bibó megmondja – részletek Bibó István írásaiból című szövegválogatás. Az előszót jegyző és a kötet szögeit sorba szedő Király Levente jelzi is, mit és miért, miként is érdemes tudni az egykori államminiszterről, politikai fogolyról, veszekedett kritikusról, tiszta és tisztánlátó elemzőről, morális diplomatáról, méltó teoretikusról és nem félő demokratáról. Fölidézi Bibó „nagy eseményeit” a történelemmel, kontrasztos pillanatait a győzelemittas vezérkarokkal, szakmai vitáit kora „kommunista nehéztüzéreivel”, tiszta észérveit a pártpolitikai és nemzetközi relációkat átlátó rendszerelméleti reflexióiban, rendezési képleteit 1944 vagy 1949, 1956 vagy az utána soron lévő világhelyzet problematikáiban. Király érdemét, hogy válogatott és szerkesztett, korrigált és gondoskodott, előhangot épített és kortárs szavakkal indokot adott arra, miért is kell most Bibót újra kiadni – egy csöppet sem csorbítanám, főképp nem azzal a megjegyzéssel: lehet az egykori „különutas”, törvényelőkészítő, államminiszter, politikai értelmiségi, rendszerkritikus és észérvekkel élő Bibó Istvántól összkiadást felvonultatni, lehet szövegeinek alkalomhoz illő hivatkozással naprakész jelentést tulajdonítani vagy időtállóságukat kérdéssé tenni, de a legkevésbé sem lehet úgy vélekedni, hogy Bibó ma már nem szól a világhoz, nem akar semmit a hatalomtól, nem kínál felfedezés-élményt az olvasóinak, nem támaszt kontrollt a közgondolkodás mívessége és a tudományos észtermékek morális hovátartozása terén. Sőt, a kötet kézbevétele esetében, s látván, hogy kellő előképek alapján az öt legfontosabb nagy politikai esszét tartalmazza (Az európai egyensúlyról és békéről; Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem; Zsidókérdés Magyarországon 1944 után; Az európai társadalomfejlődés értelme; A nemzetközi államközösség bénultsága és annak orvosságai), az első reflexióm az volt: minek ma s kinek ma Bibó válogatott…, ám az első szövegrész harmadik bekezdésében már inkább az uralt el: észbontó, hogy a harmincas évek aktuális kihívásait tükröző textusban mily temérdek mai hangsúly, analógia, áthatás, feszültség és mélység lakozik…! Mert hát Bibó esetében – ki itt most jó okkal nem fogok „a legnagyobb magyar demokratának” vagy a magyar észenlét első számú felelősének, vagy a krízisek legmélyebb elemzőjének nevezgetni – éppen az a meggyőzően ható, lehengerlő és konzisztens, ahogyan precíz gondolkodási méltósággal hengergeti a historikus érveket a logikus variációk fel és a tényeket a relációk felé, és a forrásokat a maga érvelése mögé, s még a javaslatokat is a körültekintés felelős optimizmusával adagolja. Akkor pedig, amikor épp a forradalmak közötti színskáláról válogatás, a demokrata elődök leválogatása, a morális példaképek lesöprése és a racionalitás kitiltása van soron a közpolitikai és közgondolkodási színtereken, akkor egy ilyen életmű nem pusztán vaskos vádirat, de a jövő (bármilyen jövő, színskálától független építményként, újrafestett rekvizitumként vagy rabicfalra épített uralkodói kilátóként) épp ezeket a sorskérdéseket fogja újragondolni, s ehhez új alapok kellenek a morális és mentális tőkéből is, nemcsak a műkőből. Most tehát, amikor ismét az eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem újrakonstruálása van soron, amikor ismét az európai egyensúlyról és békéről kell aggodalmas felelősséggel tudnunk valamit, amikor megint a nemzetközi államközösség bénultsága feszélyez és orvosságait keresik, amikor ismét van zsidókérdés Magyarországon, s amidőn éppen aktuális sorskérdéssé válik megint az európai társadalomfejlődés értelme – akkor talán nem kérdés, hogy a legfőbb, legjobb, legtartósabb, leghitelesebb válaszokat adót kell újra kiadni.

Többeket is lehetne ideválogatni az emlékezők, tisztelők, követők, értők köreiből, kik valamely lényegi aspektusra hívják föl figyelmünket. Király Levente utal rá, hát hadd álljon itt méltó emlékezetül, amit Petri György úgy fogalmazott meg (Bibó temetése), hogy Ő a „Lehetséges Történelem” egyik legfontosabb képviselője. Magam ehhez csak szerény kiegészítésként emelném ide: nemcsak a lehetséges, hanem a rendezett, az értelmes, az emberszabású történelem képviselője, egyben követelője is volt Bibó István. S nem (vagy nemcsak) azért, mert „megmondja”, ha kérdezik, hanem mert legfőképp Őt érdemes kérdeznünk is, értenünk és elfogadnunk is. Mondandója pedig ma sem kevesebb, mint egykor volt, legföljebb sokszor súlyosan aktuálisabb.

A. Gergely András


Forrás: Periszkóp portál

2020. április 12.

Szóljon hozzá!