(Önéletrajzi dokumentumregény, korabeli fotókkal)

2. rész (A dokumentumregény első része a Magyar Elektronikus Könyvtárban)

MIGRÁCIÓ, GLOBÁLIS KLÍMAVÁLTOZÁS
Ab ovo: az elejétől

Szép, nyugodt öregségnek nézek elébe, gondoltam egy ideig. S valóban, minden jel arra mutatott, hogy ami ezután következik, már, hogy is szokták mondani? Szóra sem érdemes. Nem így történt. Ellenkezőleg, életem, sőt az egész világ sorsa olyan szakaszba szaladt, amire még álmában sem gondolt volna egy ember sem. Vagyis, bocsánat, kivéve a nagyon vallásos, naponta bibliát olvasgató istenhívőket. De ne vágjunk a dolgok elébe! Minden a globális klímaváltozással és migrációval kezdődött úgy 2015 körül. A népvándorlás oka sokrétű, mint általában a legtöbb népvándorlásnak: éhínség, vízhiány, munkanélküliség, államközi csatározások, politikai, vallási üldöztetések… Ez ellen menekültek a Közel-Keletről, Afrikából, kerestek emberhez méltó életteret Afrikából, a Balkánból, Közép Ázsiából. Az USA-ban és Európában. Naná, hova vándorolhattak volna máshova, mint ahol, hitük szerint, megtalálhatják a Kánaánt.

Sosem találták meg, ezzel szemben konfliktusok miriádját zúdítottak magukra és „Kánaánra” is, amin főképp Németországot értették. Nem célom a népvándorlás még csak felvázolása sem, csupán néhány szerény megjegyzésben érintem, mintegy előszóként a témát, ami amúgy is megtalálható bármelyik lexikonban, a világhálón, no meg személyes tanúi is lehettek mindazok, akik ezeket a sorokat olvassák. A közvélemény parányi hányada, köztük a pápa, néhány szent életű ember, vallási közösség tárt karokkal fogadta volna a szerencsétlen sorsú migránsokat, mert mindig azt kell segíteni legjobban, aki erre leginkább rászorul. Oké, oké, hajtogatták a moderáltabb altruisták, szerencsétlenek, ez kétségtelen, de bármennyire is szánjuk őket, nekünk mégis a saját fajtánk, családunk, nemzetünk a legelső. Hogy kik, milyen államok vallottak ilyen nézeteket, nem nevesítem, mindnyájan tudják, akiknek volt szerencséjük ezt a korszakot megélni. Nem eredeti álláspont, de nagyon is emberi, mert, tegyük kezüket a szívünkre, és valljuk be őszintén, kinek nem a saját gyermeke a legkedvesebb. A 3. legjellemzőbb magatartást a közönyösek, egoisták tanúsították, és tanúsítják jelenleg is. Nekik aztán abszolút mindegy, ki, miért veszi nyakába a világot, csak ők maradhassanak saját megszokott komfortjukban. Hát igen: ilyen a világ. Krisztustól innen, mit Krisztustól, az ősember tüzétől kezdve mindig is ilyen volt. A 4. kategória… Hoppá, ilyen is van? De van ám, bár a jellemzése kissé bonyolult. Látszólag a Ferenc pápa táborához hasonlítható, viszont ha számba vesszük, milyen tagok alkotják (dörzsölt politikusok, államfők, ilyen, olyan elnökök, egyszóval az EU potentátjai), egyből megtorpanunk, és csak pislogunk, pislogunk. Kissé nehéz elképzelni, hogy egy olyan hatalom, mely szinte naponta mér kettős mércével, és sárba tapossa mind az államok szuverenitásának, mind a logikus gondolkodás szabályait, összehasonlítható lenne a világ legönzetlenebb szervezeteivel. Hogy ki ez a megtévesztő álarcba bújt hatalom? Két szóból áll: EU, ki is lehetne más? – állítják ma már egyre nagyobb számban. Némelyek szerint nem is olyan kiismerhetetlen, ugyanis őket csak egyetlen főcél vezérli: a kivándorlók teljes, minél rafináltabb kihasználása. Mások szerint… Hm, mielőtt végleg pálcát törnénk felettük, talán hagyjuk a további okoskodást az időre, majd az eldönti, kinek van igaza. Ha megérjük.
A népvándorlással szinte egy időben törtek a világra a klímaváltozás okozta gondok, keservek, aminek átkos következményeitől már nemcsak a migránsok, hanem mindnyájan máig rettegünk. Cunamik, árvizek, tornádók, felmelegedés, lehűlés gyakran akár egyetlen napon belül is. A világ lakossága rohamosan elbizonytalanodott, s bizony megismétlődni látszik az ősi jó refrén: Isten a mi megmentőnk, s akik eddig tagadták ismét közeledni igyekeznek a Mindenek Urához. Egek, mi következhet még azután, amikor már a sarkokon is fokozódik az olvadás, sorra gyulladnak ki a vulkánok, köztük talán még egy szupervulkán is… Stop, ne fessük falra az ördögöt! Bár nem alaptalanul aggódunk, azért még nem jött el az apokalipszis ideje, és az emberben óriási a tudás, energia, amivel úrrá lehet a legsátánibb erőkön is, ha… összefog nem feledkezvén meg persze Istenről sem, teszem hozzá én. Vagy ne tegyem hozzá? Mi, emberek Isten nélkül is fügét fogunk mutatni az ördögnek? Akár így, akár úgy, Madách mondása mindenképp megszívlelendő: Ember küzdj és bízva bízzál! Ennyit bevezetőként.

---

KÜZDELEM A HALÁLLAL
Jancsi, Judit és az Igazgató úr

Én bíztam, sőt, egyenesen boldognak éreztem magamat.
– Muci, én olyan boldog vagyok! – leptem meg a feleségem időnként.
– Boldog? – kerekedett kis Judit szeme. – Hát nem látod, mi történik a világban?
Láttam én, hogyne láttam volna. Messziről meg a tévéből, anélkül azonban, hogy engem bármi is személyesen érintett volna. Így persze könnyű bizakodni, örülni.
Az első csapás, ami nem egészen rajtam csattant, de már nagyon közelről érintett, Jancsi bátyám halála volt. Tüdőrák, gyorsan végzett vele. Ő volt az első rákos a családban. Jaj, istenem, jaj istenem! – zokogtam fel naponta többször is, és szó szerint belebetegedtem a bánatba. Normális módon sokáig sem enni, sem aludni nem tudtam, vérnyomásom az égben, amitől annyira szédültem, hogy még Jancsi temetésére sem mertem buszba vágni magamat. Pláne egyedül, miután Judit túl beteg volt már ahhoz, hogy elkísérje útján egy félig vak, félig süket gyászolót. Mármint engem, ugyanis idáig jutottam egészség terén. A fia, Tibi ugyan megígérte, hogy Temesvárra szállít az autóján, de ígéret szép szó, megtartva, úgy jó. Nem sokkal utána aztán egyszer csak ő is eltűnt, s a mai napig sem gyanítom, hol csatangol a nagyvilágban.
Második csapás: feleségem elhunyta. Már régóta vártuk, úgyhogy senkit sem lepett meg. Szegény Judit igazából nagyon intenzíven úgy két évig szenvedett. Vele együtt én is, mert nem lehet ám vidám film végignézni egy asszony fokozatos leépülését. Tizenöt évig élt egy daganattal a gyomrában, és bírta, győzte türelemmel, megnyugodva isten akaratában. Vasárnaponként elballagott a katolikus templomba, és lelkiismerettel gondozta házát, „boldog” férje urát. Néha, református létemre, én is elkísértem, mert amiért más a templom, a vallási rítusok, mint a vastagnyakú kálvinistáké, azért ez is csak isten háza, és ugyanahhoz az Úrhoz imádkozunk.
– Térdelj le! Vess te is keresztet! – szólt rám alkalomadtán, míg hozzá nem szokott, hogy ez nálunk nem dívik.
Apropó, vallás! Ha már itt tartunk, járogatott hozzánk egy Balogh Csaba nevű fiatal, meglehetősen ösztövér, közel két méter magas Jehova Tanúja. A Jehova Tanúi, mint tudjuk, olyan vallási gyülekezet, mely a Bibliát magyarázva, és attól soha el nem térve tanúskodik Jehováról és a világról.
– Kérlek, ne engedd a házunkba ezt a Góliátot! Beszélgessetek csak az ablakon át, ha már mindenképp ragaszkodsz az ipséhez – ágaskodott Juditban a katolikus. – Mit érdekelhet egy reformátust egy jehovista!? Meg akarsz térni? Nosza, vajon mit szólna ehhez az édesapád? Megfordulna a sírjában.
– Mit szólna? Hit ez is, és engem valamennyi hit érdekel.
– Hát… te tudod – engedett végül is ő a negyvennyolcból. – Még a végén kiderül, hogy neked az iszlám hit sem közömbös, és csöppet sem lennék meglepve, ha egyszer csak turbánban tipegnél ki a mecsetből. Lásd édesbátyád, Albika meg a többi hitehagyott példáját. Ne felejtsd, volt már egyszer török világ Magyarországon. Hát most iszlám és migránsvilág lesz…
– Valakivel nekem is kell néha filózni, ami viszont még nem jelenti azt, hogy más hitre térek, Mucikám. Neked ott van Csöpi, a nővéred meg a több rokon garmadával, míg én legfeljebb csak Kamil barátommal folytatok eszmecserét nagy néha.
– De begyedben vannak a rokonaim! Hogy lehet az, hogy annyi éven át még mindig nem fogadtad el őket. Pedig egyszer még, ki tudja, te is rájuk szorulhatsz egy szép napon, és akkor…
– Akkor?
– Isten legyen neked irgalmas, mert senki sem fog segíteni rajtad, Bucikám – sóhajtott fel a feleségem.
– De hát mit tegyek, ha egyszer ilyennek teremtett a Jóisten? Egyébként ilyen volt az anyám is: magába zárkózó, félénk margaréta, amit többnyire azzal palástolt, hogy senkinek sem nyílott meg mindaddig, amíg valaki a bizalmába nem férkőzött. Utána rá sem lehetett ismerni: pillanatok alatt kivirult az arca, és csak úgy pergett a nyelve, mint az orsó. Ja, egész más ember lett belőle. Nyilván én is így reagáltam volna, ha veszik a fáradtságot, és meg akarnak ismerni.
– Á, hol van az a világ, amelyik meg akar valakit ismerni. Jó napot, jó reggelt, hogy vagy, és már szalad is mindenki a dolga után.
– Így igaz, és ezt el is fogadtam volna, ha… Nehéz, magam sem értem, mi okból, de valami mindig visszatart becses rokonaidtól.
– Hogyne, a diploma, végtére te mégiscsak tanár vagy, nem sofőr, mint ők, proli autószerelők, világos.
– Ugyan, különben már van diplomás is közöttük. Az a dolog, az az izé lelkük legbelsejéből származik, mintha… mintha egy végtelen jéghegy dermesztő hűvösségét érezném felém áradni. Egyrészt Csöpiből, másrészt az exfutballista fiából, a Zsoltiból, amitől egyből torkomra fagy a szó, és továbbra sem merek megnyílni. Pedig de hányszor szerettem volna! Elvégre nem menekülhetünk egy életen át vaspáncélba öltözve. Igen, valakivel mindig muszáj smink nélkül, hátsó gondolatok nélkül nevetni, örülni ennek a csodálatos életnek. Hiányoznak a barátok, az őszinte, szerető szívű emberek, akik engem is szeretnek, becsülnek, amit a te családodban, most meg fogsz sértődni, valahogy sosem éreztem. Sem érzelmi, sem intellektuális szinten. Tudom, hogy patetikusan hangzik, de hadd legyek már egyszer én is patetikus. Ilyenkor többnyire Ady Endre Szeretném, ha szeretnének című verse jut eszembe, no meg az, amivel 35 évvel repatriálásom előtt riogattak az erdélyi magyarok: vigyázz, öreg, a magyarországi magyarok másmilyenek, mint mi vagyunk, őket csak a virtus meg a mani élteti, egyébként is cseberből vödörbe esel, mert csak nem hiszed, hogy Kádár papa különb a Deákné, azaz Ceauescu vásznánál. Megharagudtál?
– Akkor miért mégis mifelénk, szittya magyarokhoz irányítottad a sajkádat?
– Mert magyar vagyok, és magyar író csakis magyar földön élhet és alkothat igazán.
– Te írónak tartod magadat?
– Könnyebbet nem tudsz kérdezni? Nem tudom. Többen igen, még többen, különösen a felsőbb irodalmi berkekben, egy nímandnak, ahogy az őseink szokták mondani – igyekeztem más vizekre evezni.
Nemrégen éppen ez irányban tapogatóztam. Esetleg egy írószövetségi tagság tiszta vizet önthet a pohárba. Meg is pályáztam legott a tagságot. Eredmény?

2019. október 28.
Tisztelt Petrozsényi Nagy Pál
A Magyar Írószövetség Tagfelvételi Bizottsága megtárgyalta tagfelvételét és úgy ítélte meg, hogy írásainak színvonala meglehetősen hullámzik. A többség a Választmány jóváhagyásával nem szavazta meg az ön felvételét szövetségünk tagjai sorába.
Megértésében bízva.
Üdvözlettel
Szentmártoni János elnök

Tehát nem vagyok író. A tagság és az íróság ugyan nem egymás függvénye, ezt magam is beláttam, de nekem, valahogy mégis ez volt az írói ambícióm. Emberi gyöngeség? Mea culpa, az, pontosabban hiúság, amire, lám-lám, én sem vagyok immunis. Csupán az a mondat ütött mellbe, hogy „írásainak színvonala meglehetősen hullámzik”. De tisztelt Szentmártoni János úr, melyik írónak, költőnek nem hullámzik a stílusa? Egyik műve jó, a másik kevésbé. Vagy tán Petőfi, Madách, Jack London minden alkotása remekmű? Lehet-e, szabad-e valakit csupán ezért alkalmatlan tollforgatónak ítélni?
– Annyi baj legyen! – legyintett a levélre egyik ajánlóm, Csernák Árpád barátom. – Megjósolom, úgysem láttál volna semmi hasznot belőle. Ez az egész tagság csak arra jó, hogy összegyűljünk időnként, összevissza daráljunk, majd befizessük a tagdíjat.
Sommás vélemény, azóta sem próbálkoztam semmiféle szervezetbe bejutni. Juditnak nem szóltam, csak nyeltem egyet, és hallgattam. Mellesleg meg sem értette volna, mitől lombozódtam le újólag. Értik, nem? Ő és az irodalom nem igen árulnak ugyanazon a gyékényen. Eleinte persze bántott, de kit nem bántott volna, hogy pont az élettársát hagyja hidegen egyetlen, még megmaradt szenvedélye. Ettől függetlenül ideális feleség: megértő, dolgos, segítőkész, és hagyja, hogy zavartalanul éljek a „hobbymnak”.
– Nem unod még? – jegyezte meg olykor óvatosan.
– Mit?
– Hát ezt a körmölést. Nem lenne okosabb egyszer-kétszer leszállnod a földre is, és kitanulni, hogy kell boldogulni egy háztartásban, irodában, befizetni a rezsit, megfőzni az ebédet, mert mit fogsz csinálni, ha meghalok.
Megrettentem.
– Jaj, már megint ez a halál! Nincs jobb témád, megijesztesz.
Nem erőltette, és én sem töprengtem el komolyabban a szavain. Ő sütött-főzött, intézkedett, én körmöltem, meglehetősen verejtékezve, kínlódva, de mindig kinyögtem magamból, ami ott motoszkált az agyamban, holott már csakugyan ideje lett volna észhez térnem: Ju­dit élete utolsó állomásához közeledik. Szüntelenül jajgatott, és folyamatosan összébb esett, feje a mellére horgadt, mint egy kilencven éves öregasszonynak. Csak nem fog meghalni! – döbbent belém a gondolat, de folyton elhessegettem magamtól. Képtelen voltam, elfogadni a tényt, hogy az én dalos pacsirtám hamarosan édesapja után száll a mennyekbe. Türelmesen ápoltam, rá is fért szegényre, mert a nővére, Csöpi… Hogy is mondjam, csak lélekben volt a húgánál. Nyilván azt hihette, jó kezekben van, ott vagyok én mellette, és bizony ugyanúgy kerülte az otthonunkat, mint azelőtt. Állítólag azért, mert meglátása szerint nem fogadom szívesen. Mégsem változott semmi azután sem, hogy tisztáztuk, szó sincs ilyesmiről. Judit, mint sok egyebet, ezt is szótlanul lenyelte. Így hát jóformán teljesen egyedül viseltem el az ápolás valamennyi gyötrelmét, amit semmi sem illusztrál jobban, mint a Betegen című novellám…

(A novella itt olvasható)

Hadd folytassam, ami a novellából kimaradt: Rita, azaz Judit nem érte meg a másnapot. Még éjfél előtt elhunyt. Ott feküdt az ágyán, feje a párnán, lábai a földön. Bizonyára agóniája közben kerülhetett ilyen helyzetbe. Vagy a mosdóba szeretett volna menni?
– Isten, aki az égben vagy, mi történt veled, szerelmem! – buggyant ki belőlem az a szó, amit életében sosem mondtam ki.
Rohantam a telefonhoz, tárcsáztam a mentőket.
– Fektesse le a földre, és nyomogassa a mellkasát! – utasított egy hang a drót túlsó végén.
Megtettem, semmi eredmény.
– Nem lélegzik, mit tegyek még, mit tegyek?
Nem válaszoltak, letették a kagylót. Még elvégeztem néhány légző gyakorlatot, majd feladtam. Mintha egy rongybabát ráncigáltam volna jobbra-balra. Leroskadtam ugyanabba a fotelbe, ahonnan nem is olyan régen még hol a madarakat, hol Juditot szemléltem. Nem sokkal ezután berobogtak a mentők is.
– Egzitált – állapította meg a mentőorvos, s néhány formaság elvégzése után, magamra hagytak a szobában.
A temetés szűk családi körben zajlott le. Pedig óvónőként rengetegen ismerték, sőt szerették, ami ennél sokkal-sokkal többet mond. De hát csípős, szeles idő volt, január, amikor az emberek nem szívesen hagyják el az otthonukat. Porait urnába helyezve temették édes apja mellé, ahogy utolsó akaratában meghagyta. Befejezésképpen ráborultam az urnára.
– Jó utat, az ég felé!
– Jól van, elég, elég! – hallottam Judit öccse hangját valahonnan messziről, amikor látta, hogy sehogy sem akarok elválni a halottól.
A jelenet elég teátrális lehetett, de törődtem én akkor, mit gondolnak rólam a gyászolók. Rövidesen betettek egy autóba, s mire felnéztem, már megint otthon voltam saját szobámban, egyedül, mint a kisujjam.
Két napig azt sem tudtam, hol vagyok, mit eszem, mit iszom. Micsoda sorsirónia: egyszerre találtam meg, és vesztettem el életem igazi szerelmét. Eddig csak a szívem fájt, hanem az ember eszes lény, így, veszteség ide-oda, csakhamar elkezdett forogni agyamban az a kis kerék. Nejem halálával valószínűleg sosem tapasztalt nyomorba fogok kerülni, mert hogy lehet megélni 100 000 forintból. Ráadásul itt maradt a nyakamon egy három szoba-konyhás családi ház a hozzátartozó csinos rezsivel. Brrr, vert ki a hideg veríték, s azóta is számtalanszor, valahányszor ez jut az eszembe. Szülők, vérrokonok, sehol senki, aki kicsit a hónom alá nyúlna ezekben a nehéz napokban. Bátyám fiára, Tibire Temesváron nem számíthattam, hiszen még a saját apja sem bízott meg benne. Oké, kipipálva, de van neked egy fiad is, akinek kötelessége gondoskodnia az apjáról – dobott mentőövet a sors ezzel a hirtelen ötlettel. Próbáljuk meg! – tökéltem el magam nem kis vívódás után. Előbb nyilván szép szóval. Akármilyen kőből faragták ennek a fiúnak a szívét, annyi emberség még maradhatott benne, hogy ha nem is mindkét kezével, de legalább az egyikkel segédkezet nyújt egy elárvult 80 éves öregnek. Kurta levelezésünk alább következik:

2020. jan. 8.
Részvétem a szeretteid elvesztése miatt. A legjobb egészséget kívánom neked.

2020. jan. 8.
Köszönöm. Dita két napja halt meg hosszú-hosszú szenvedés után, a nagybátyád a múlt évben. Azóta épp csakhogy élek, és nem is a legjobb egészségben. Alig látok, félig megsüketültem, emlékezetem kihagy, és nincs egy szerető szív sem mellettem, aki legalább egy jó szóval biztatna. Őrület, már sem aludni, sem enni nem tudok. Egyelőre a bánattól, idővel valószínűleg meg azért, mert egyszerűen, nem lesz mit ennem. Anyuka hogy van, vannak-e gyerekeid?
Pali

2020.jan. 8.
Ne zavarj, nincs közöm hozzád, nem érdekel a sorsod.

2020.jan.8.
Jól van, fiam. Engem bezzeg érdekelt, csak segíteni nem tudtam. Te tudnál, csak éppen nem érdekellek. Teljesen egyedül vagyok a világon, Jancsi, Dita, meghaltak, én meg… De hát mit folytassam, ha nem érdekellek? Isten színe előtt kettőnk közül nem hinném, hogy nekem kellene jobban szégyenkeznem. Tudod, még egy ezer idegen sem kezelne így engem, nemhogy egy keresztény ember. Én biztos nem utasítanék el senkit, aki az ajtómon zörget. Mivel csak te maradtál nekem ezen a világon, irtózatosan szerettem volna/szeretnék találkozni veled, és majd megszakad a szívem, hogy nem lehet. Hát van neked szíved, mert eszed van, az bizonyos. Hát hadd szakadjon, ezek után azt kell gondolnom, hogy ezt te magad is akarod. Megtorlásként. Nesze neked keresztényi könyörület, bocsánat!
Pali, akit te Nagy Palinak nevezel

2020. jan. 8.
Most miért hallgattál el? Megijesztett az a mondat, hogy jövőre éhen is halhatok? Nem biztos, talán nem, ha isten is megsegít, ezt elfelejtettem odaírni. Kérlek, ne fordulj el tőlem, amikor bajban vagyok. Igaz, jelenleg még csak lelkileg, de ez is van olyan baj, mint a testi, és minden jó szavad ír a lelkemre. Istenem, mekkorát vesztettem azzal, hogy egy fél életen át nem élhettem a közeledben, és persze te is, még ha esetleg nem is vallanád be. De még nem késő, még összejöhetünk, ha hallgatsz a lelked jobb felére. Gyere, drága Egi, gyere, látogass meg, míg nem lesz tényleg túl késő. Addig is mesélj, mesélj az unokáimról (?), feleségedről, anyukáról, munkádról. És ha néha el-elfog a bosszúvágy, gondolj arra, hogy ha idejössz, talán itt sosem lett volna ilyen fontos ember belőled. Legjobb lenne, ha hallanálak, és láthatnálak is. Az én Skype-címem: pal.nagy1, hívj föl minél hamarabb, és próbáljuk meg túltenni magunkat a sérelmeinken. Megpróbálod? Könyörgöm, próbáld meg, és, meglátod, isten majd megjutalmaz érte.
Apuka

2020. jan. 8.
Nincs okom semmilyen ijedtségre, nem az én problémám. Semmi közöm az életedhez. Nyugdíjjal rendelkező egyén vagy, akinek kenyérre-tejre mindig fog jutni, ezért teljességgel kizárt az éhhalálod. Ne dramatizálj, légy férfi, ne panikolj, legyen tartásod! Legyen kello intelligenciád, önuralmad, a gyász emberhez méltó feldolgozásához. Ha szól az ébresztőóra, legyen erőd kikelni az ágyból!
En is tudom nagyon jól, milyen átélni az éhezést, mert egyetemi éveim alatt miattad ezt azt kellett ennem. Kibírtam, túléltem, büszkeségből nem fordultam hozzad segítségért, nem kunyeráltam.
Sajnálom, nem segíthetek. Te ezt tökéletesen meg tudod érteni, hisz az életed neked is abból állt, hogy nem tudtál segíteni. Tudod, hogy ez mit jelent.
Túlteszed magad a gyászodon és a gyermeteg pánikodon, mint minden felnőtt ember! Megőrződ a méltóságod, nem könyörgsz szánalmasan! Nem te vagy az univerzum egyetlen egyedül álló, özvegy nyugdíjasa. Számtalan olyan ember el, aki nálad sokkal szerencsétlenebb anyagi körülmények között, méltósággal viselt a sorsát, hogy ne vessék meg.
Az egész „írásműved” arról szol, hogy te a világ számkivetettje vagy, akivel mindenki csak elbánik, és makulátlan, tévedhetetlen, abszolút vétlen, szeplőtlen, glóriás lényként te tragikusan megbuksz. A mi egykori kapcsolatrendszerünkben is ilyen alapállásból indulsz ki, hogy te vagy az abszolút vétlenség szobra. Szerinted ez mennyire hiteles? En eldugtam volna a világ elöl az „önéletrajzom”, hogy ne keltsek totális szánalmat az emberekben. Ezzel az attitűdöddel nem a tragikus elbukás, hanem a szánalmasság ordít az egészből.
A felnőtt férfiak nem prédikálnak kereszténységről, könyörületességről, hanem megoldják a problémáikat – pl. dolgoznak  a gyászukon, nem kuncsorognak alamizsnáért. A felnőtt férfiak felelősséget vállalnak a cselekedeteikért es fönntartott fejjel viselik a következményeit a tévedéseiknek, nem vinnyognak. Még 100 evesen sem!!! – főleg akkor nem, mint tiszteletre méltó szeniorok, akiknek van gerincük.
Ez az utolsó közlésem, nincs több mondanivalóm, nem kommunikálok többet veled.
Megbocsátok.
Nem lesz találkozás!

2020. jan.9
Köszönöm az őszinteséged és a bocsánatod. Mindent értek, de hogy te is megértettél-e engem életem folyamán, azt nem hiszem, ezért a bocsánatodban sem hiszek. Te most is éppen úgy gyűlölsz engem, mint azelőtt. Én viszont túlteszem magam a te illemszabályodon, vagy minek tulajdonítsam ezt a hirtelen bocsánatot, és ezért a gesztusért, amiért a legnagyobb bajban anyagi-lelki támogatás nélkül hagytál, na ezt nem, ezt én sosem tudom neked megbocsátani. Leveledben sok mindennel vádoltál, amire most nem reagálok, mert csak a régi érveimet ismételném, ti. azt, hogy az én anyagi segítségemet egyetemi éveid alatt sosem tagadtam volna meg (bár nem értem, hogy lehettél olyan nagy bajban, amikor ott volt anyagi támasznak az anyukád), de te már akkor minden közeledést elutasítottál, így én semmit sem tudtam rólad. Abszolút semmit, hiszen egyetlen ilyen értelmű levelemre sem válaszoltál, tehát nem is segíthettem. Amikor megtudtam végre, mi van veled, hova kerültél, álmomban sem jutott volna eszembe, hogy segítségre szorulsz. Hogy büszkeségből hallgattál? Elhiszem, de akkor miért hányod a szememre, hogy nem támogattalak? Utólag meggondolva talán helyes lett volna személyesen is felkutatnom téged Romániában, de te olyan gyűlölködve reagáltál mindenre, ami velem kapcsolatos, hogy ezt valószínűleg amúgy sem mertem volna megtenni, már ha egyáltalán eszembe jut. De isten bocsájtsa meg vétkemet, nem jutott. Egyébként azokban az években én magam is segítségre szorultam, és ha nincs az én áldott emlékű feleségem, mehettem volna vissza koldusként Romániába. Sok minden megbeszélni valónk lett volna, hogy egyszer s mindenkorra tisztázzunk minden sérelmünket, de te ugyanúgy, mint ifjúkorodban, visszautasítod, hogy közeledjek hozzád, ezért nem akarsz találkozni velem. Hát igen, így kísért vissza múlt. Én bezzeg félre tudtam tenni a büszkeségem, és megalázkodtam előtted, mint te is megjegyezted, de hagyjuk. Ezek után még mit mondjak? Adjam rád búcsúzásként atyai áldásom? Nem tehetem, kivéve annyit, hogy nem átkozlak meg örökre, és már ez is nagy dolog, mert az atyai átok mindig fog, különösen egy református pap fiáé. Röviden: nem kívánok semmi rosszat se neked, se az ivadékaidnak, de a legutolsó tetted emléke (úristen, soha életemben nem találkoztam még ekkora gyűlölettel!), kísérjen el a halálos ágyadig.
Apuka

Kissé brutális búcsú. Egyik keményebb a másiknál. Ezt az utolsó mondatot például máig is sajnálom. Mindezek ellenére nem éltem törvény adta jogommal, mely szerint követelem, nyújtson anyagi segítséget Romániában élő gyermekem. Pedig csak annyiba került volna, hogy elbaktassak a megyei törvényszékre, és beadjam ehhez kapcsolódó kérvényem. Hogy mit szóltak volna ehhez az Igazgató úr kollégái, főnökei? El tudom képzelni, de hadd fusson, élvezze az életet, amit szorgalmával és eszével kivívott magának.
Számba vettem, hogy az életem mától kezdve reménytelen vagdalkozás, melyben én csakis veszthetek, hiszen egy mosógépet sem tudok kezelni, a hivatalos ügyekhez nem értek, megtanulni pedig mindez túl késő ilyen vaksi szemmel, süketen, vérnyomásommal az eget verdesve, ergo… No, mi lenne a megoldás? Menekülés a… halálba.
Elővettem egy disznóölő kést, hentes apósom ajándékát, és a szívem felé fordítottam, aztán a torkomnak, majd hirtelen elkezdtem dideregni. Fáztam, 10 fok volt a lakásban, ugyanis spórolás végett minden gázt lezártam. Talán jobb lesz, ha inkább meleg környezetben, mondjuk, a kádban vágom fel az ereim, ugyanis világéletemben gyűlöltem a hideget. Megtöltöttem a kádat, és elnyúltam a habokban. Ó, de kellemes ez a víz, milyen szép az élet, Istenem, mentsd meg gyáva kis nyuszidat! – tettem habozva a kést az eremre, lehunytam a szemem, és nem mertem megtenni. Na, majd most, de előbb elrebegek egy imát: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved; jöjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. Pillanatra emlékezetembe villant a Jehova Tanúja, Balogh Csaba egyik figyelmeztetése, hogy az igaz keresztény nem veheti el önként az életét, mert az élet Isten ajándéka, és amit Ő adott csakis Ő veheti vissza, senki más. Erre feladtam. Vallásosságból, félelemből, vagy amiatt, amiért még van egy dolgom ebben az életben, ugyanis ez is felvetődött az agyamban, hogy előbb még megbocsátok az Igazgató úrnak.
Kiszálltam a kádból, és nagyot sóhajtva öltöttem fel újra a ruhámat lefekvéshez készülődve. Ugyanúgy, mint valaha őexcellenciája Ceauşescu elnök idején. Íme, így ismétli meg a történelem önmagát. Akkor a Kárpátok géniusza miatt, most… Orbán Viktor – kiáltottam fel izgatottan. Tény, hogy egyikük kiadta az utamat, hanem a másik egész más tészta, magyarán: most éppen ő, Magyarország miniszterelnöke lesz a megmentőm!
Másnap alig vártam, hogy a gép elé ülhessek, és megírjam azt a bizonyos levelet…

(Folytatjuk)

1. B.Tomos Hajnal:
   2020. április 13. 11:06

   A leginkább fiad utolsó levele ütött szíven. Szerintem legutolsó tettének emléke nem csak követni fogja, hanem egyszer utol is éri majd. S akkor nem biztos, hogy lesz egy Balogh Csaba, aki időben figyelmeztesse………Az éltessen, hogy van miért élned : az írás, a műveid, melyek sokkal értékesebbek annál, hogy szükségük lenne a szentmártonijánosok kegyes rábólintására.

2. Petrozsényi Nagy Pál:
   2020. április 13. 15:46

   Nem kívánom, hogy utolérje. Se senkinek másnak azt, amin keresztül én most átmegyek. Gondolom, írásomnak külön érdekességet ad, hogy napjainkban zajlik, és minden jelenete valóban megtörtént. Ja, csak legyen, ki olvassa, de hogy az ilyen „szentmártonjánosok” nem olvassák, abban biztos vagyok.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ