I.

„Szeretnék élni kétezerig” – írta
egy nagy költő sok évvel ezelőtt,
aztán öngyilkos lett.
Én nem leszek öngyilkos,
legalábbis nem tervezem,
de a karantén végéig szeretnék élni,
és messze túl is utána.
Szeretnék élni 2050-ig.
Mert a karantén végén hátha
megtudhatnám, miért lett minden
olyan zöld, olyan ragyogó,
miért gondoltam, hogy annyi mindent vesztettünk,
holott azelőtt csak éltem, mintha kijárna nekem.
Sétáltunk itt a blokk körül,
és megszólított a fű, a bokor, a virág,
az aranyeső sárgán kiabált,
és arra gondoltam, mindent elszúrtam,
éltem cél nélkül, gyanútlanul,
vagy éppenhogy céllal, nagy tervekkel, melyek most
még csak romba sem dőltek,
mégis romokból kell felépítenem mindent,
mint Kőmíves Kelemennek,
és magamat kell majd a falba tennem,
hogy megálljon az épület,
életem mindenek fölött lebegő vára,
céltalanságom építménye.
Talán nem is én voltam eddig,
csak meghatározatlan vágyak egymásutánja,
bokor, amelyik virág akar lenni,
cica, amelyik rigó akar lenni,
fertőtlenítőnek készülő pipa.

II.

Isten járvány képében mutatkozott meg,
égő karantén alakjában szólt hozzám.
Ímé, itt vagyok, és így rendelkezem:
ritkítsd meg sorsdöntőnek hitt találkozásaid,
szabadulj meg lelkifurdalásaidtól,
szégyeneidnek nyiss új mappát,
és felejtsd el őket,
ha végre önmagad akarsz lenni,
nem más bűneinek bűnhődő fia.
A győzelem úgysem a tiéd,
inkább a senkié, hidd el.
Én meg úgy döntöttem, hogy
nem tudok dönteni, és hogy létrejött
egy új talánkozás.

III.

Ha beleköltözhetnék egy Vivaldi-hangversenybe,
egy Bach-fúgába, a Mozart Requiem-be,
a Kék rapszódia klarinétszólamába,
hogy legyek valami anélkül, hogy
erről számot kellene adnom.
Egy aranyeső illatába.
De hát embernek születtem, és ez
nem tudom, mit jelent, mégis
szavakban fejezi ki magát.
Kicsapódtak ajtók, és nem tudtam
elmozdulni előlük, millió alakban
állok millió ajtó előtt, és ezt
magamnak neveztem addig, amíg
a koronavírus be nem köszöntött.

IV.

Van egy út, amely ellenőrizhetetlen,
és ez felfelé mutat, függőlegesen
mindig lehet közlekedni,
ott senki el nem kéri az irataidat,
nem kell beikszelni semmit,
csak felrepülsz, és amikor megkarcolod
az égboltot, talán meghallod
a sorsod zenéjét, vagy egyszerűen
magadat, akit más nem ért, mégis elfogad.
Vagy ami igazán megkönnyebbülést
jelentene: végre elfogadod
te saját magadat.