A kerítés hosszán ballagok, megkoppintom a középső deszkát, tudom, mi a válasz. Ezt körülbelül másfél éve játsszuk a kutyával: kopp, és aztán még egyszer, mire ugatni kezd. De nem a kerítés meg a kutya a fontos. Mikor láttam ezt a várost, ami akkor még csupa olyan házból állt, mint ez itt, a küszöbről egy termetes némber épp abban a pillanatban loccsintotta ki a lavór vizet. A kaputól a házig az ösvény mentén estikeágyások voltak, még szunnyadtak abban az órában, majd csak este kezdenek el élni. A ház berendezését is tudom anélkül, hogy belépnék, sőt ha mester uramnak olyan volt a szakmája, hogy egy sarokban is elfért, hát oda rendezték be. Az asztalosnak már nagyobb placc kellett, ott a pincét alakították át a célnak megfelelően. A fészert nem, bár egészségesebb lett volna, de a „koporsógyártó”, ahogyan az esti féldecik mellett emlegették, nem újította meg az iparengedélyt már vagy három éve, magyarán feketén dolgozott, „mert azok a piszkok az ember utolsó garasát is elveszik”. Mármint az adóhivatalban. De még mielőtt meghatódnék, hogy istenem, milyen egyszerű volt az élet, mégis milyen szép, az is eszembe jut, hogy ez az egyszerű és szép élet a kispolgári indulatok hiú sorozata volt. Az egész egy vasárnappal kezdődik, amikor már a harmadikat húzzák, és kisebb tömeg sétál (nem szalad, nem rohan ünneplőben) a templomba meghallgatni a tiszteletes úr moralizálását az emberélet értelméről és a felebaráti szeretetről. Hogy ha megdobnak kővel, dobj vissza kenyérrel, meg a másik fél arc története, tartsd oda azt is, ha már kaptál egy jókora pofont. Hétfőn pedig minden folytatódik, mintha előző nap nem adták volna fel a leckét. Az inas reszket, csak arra vigyáz, egy pillanatra se fordítson hátat urának és parancsolójának, mert aztán ülepe egész nap sajogni fog a rúgástól. Én is így tanultam meg a szakmát, mondja némiképp védekezésül a mester, s ezzel mintegy megmagyarázza az inasnak a holnapi, holnaputáni rúgások hasznait is. Eközben a mesterné Márikával, a kiscseléddel veszekszik, három vagy négy elemi után hozták be a városba, mert ott gazdag emberek élnek, nem úgy, mint mi itt, hadd tanulj rendet és becsületet, te vakarcs. Márikának az a szerepe a házban, mint a szemetesládának. Ami napközben felbuzog a gazdáiból, mind beleöntik, mellesleg vigyáz a két örökké szutykos gyerekre. Hiú népség, állapítja meg az órás, és közben ő a leghiúbb. A kisipart igen erős hierarchia tartja egybe, kurta biccentéssel nyugtázza a suszter mély meghajlását. És a haragok! A töltőtolljavító, aki azért leste el a látszerészet alapfogalmait, de inkább csak a szemüvegragasztást, hogy egyet lépjen e tán középkori létrán, amelynek fokai, a mesterségek változnak ugyan, de merevítői, a szárak ugyanazok, pillanat alatt meggyűlölte addig legjobb barátját. Fiatalabb korában rém büszke volt hajára, amiből addigra már csak két ritka tincs maradt, ezért a kalapot tán még éjjel se vette le fejéről. Römi közben, a klubban egyszer csak érzi, hogy fejfedője megemelkedik, valaki ráfúj kopasz feje búbjára. Kacagás, de nagy. Le kellett fogni, mert ha nem, emberhalál lesz. Istenem, azok a régi, szép idők, sóhajt fel az ember a kisiparosok kisvárosában, s közben tudja, ő a legnagyobb marha, mert visszasírja. S mi mindent még!