Nomád tanuló

…Nem én vagyok sem az első, sem az egyetlen, aki kipróbálta a nomád életet. Foucauld atya Kis Nővérei már hosszú évek óta éltek lakókocsis közösségben. Természetes volt, hogy egy lelkész is megkísérelje. Mások már jóval előbb és hosszabb ideig éltek így, mint én Azt határoztam el, közösen élek néhány társsal, akikkel, amennyire csak lehetséges, jóban-rosszban megosztom a vándoréletet.

Kis csoportunk négy tagból állt, közülünk Estevo cigány. A kísérlet három évig tartott, s akkor ért véget, amikor Fleury atya utódjaként nemzeti lelkésznek neveztek ki. Szükség lett titkárságra, telefonra, irattárra. Véget értek a nagy vakációk. A kis lakókocsim előtt egyszerű sátor állt, és volt már hozzá egy társam is, Claude, akit fellelkesített missziónk, jó 10 hétig maradt velem, együtt szerveztük 1958-ban a második zarándoklatot Lourdes-ba. A perpignani cigányoknál töltött idő után, Claude belépett a Mission de France-ba, azután ott hagyta, látszólag nyugodt ateizmusba zuhant, majd a pünkösdistákhoz csatlakozott, és a lelkészük lett. Kacskaringós útja talán még nem ért végállomásához. Gyakran imádkozom érte…

Estevo, touloni andalúz cigányfiú is arról álmodott, hogy Yoska nyomdokain Istennek szenteli magát. Én voltam a hitoktatója. Sokat kínlódtam, hogyan magyarázzam el neki a különbséget az Atya és Jézus Krisztus között, arról nem is beszélve, hogy a harmadik személy felfedezését mindig elhalasztottuk. Sok leleményességgel áldotta meg az Úr, az összes trükköt ismerte, hogy halat fogjon ott, ahol más még csak forrás létezését sem sejtette. Bárhol jártunk, két horgászás között azzal foglalatoskodott, hogy egy helyütt gyümölcsöt tegyen el, másutt babot szedjen. Semmi sem okozott neki olyan örömet, mint furcsa történeteim. Háromszor nevetett rajtuk, először, amikor hallotta, másodszor, amikor megértette, harmadszor pedig, amikor újra elmeséltem őket…

Minden zarándoklatra elmentünk, Saintes-Maries-de-la-Merbe, Orcivalba és mindenhová, ahol szeretnek egybegyűlni a cigányok. Sokáig megosztottuk velük idénymunkáikat: Samurois-ban primőröket szedtünk, Bordelais-ban szőlőt szüreteltünk… Volt munka bőven. Toulonban a mánusok példáját követve kezdtük el a lábtörlők gyártását, öreg gumiabroncsokból, melyeket az autójavítókból koldultunk. Az abroncsokat egyforma csíkokra kellett vágni, perforálni és egy dróthálóra ráerősíteni. Az első darabok felsebezték a kezünket. Aztán belejöttünk a mesterségbe.

A legkeményebb a sin, a házalás volt. Ötfrankos könyöradományokat kaptunk a lábtörlőinkért. Néha ránk mosolygott a szerencse, az a bizonyos híres szerencse, amit a nomádok szüntelen kérnek imáikban. Máskor csak a felesleges fáradság, a hideg, az éhség jutott. Amint az igazi nomádok, mi is megismertük a gádzsók ellenségességét, a gyanakvó és gyakori ellenőrzéseket, mert a lakókocsi tetejére erősített kályhacső elárulta, hogy igazi nomádok vagyunk.

De mennyi öröm is volt! A frissítő megállások egy egy folyó partján, a váratlan adományok, a legszegényebbekkel megosztott kenyér és a cigányok felbecsülhetetlen értékű látogatásai, melyeket barátságuk bizonyítékaként tettek nálam — ezt választottam az utazással. Napközben gyerekek árasztottak el minket, akiket az iskola nem fogadott be. Egy-egy medálért vagy lekváros kenyérért jöttek. Esténként a férfiak kerestek fel, hogy hosszú órákat töltsenek a rásájjal. Gitár kísérte az énekeket, meghallgattuk Isten igéjét, imádkoztunk.

Egy… alkalommal a Gironde partján egy Floirac nevű falu mellett táboroztunk szüretkor. A legidősebb mánus férfi a Pulet (Jérce) szelíd névre hallgatott, mely nemigen illett nagy, vörös, sebhelyes arcához. Fenyegetően jöttek a csendőrök: menekülni kellett, méghozzá gyorsan. Pulet, aki már ivott néhány pohárkával, nem volt egyezkedő hangulatban, különösen, hogy mindenkinek szóló – a plébánost is beleértve – kiutasításról volt szó. Zsolozsmám közben hallottam átkozódását: „Vedd le a sapkád, újrafésülöm a frizurád! Szívesen ülök két hónapot, de nem űzöd el a papunkat!”

Miközben ezeket a gondolatokat írom, kétely fog el. Nem, nem mindent osztottam meg nomád barátaimmal. Nem minden nyomorúságukat próbáltam ki: a beteg vagy sérült gyerek, a haldokló a kórházban, a munka hiábavaló keresése, az igazi éhség lidércnyomása… nem, nem ismerek mindent. Számomra mindig ott volt a plébániák testvéri fogadtatásának, egy kényelmes adománynak, a polgári életbe való visszatérésnek és a másokhoz leereszkedés szemfényvesztő örömének lehetősége. Az igazi vándorlónak nincsenek tartalékai; a megszégyenített, a kitaszított csak az átkozódás hangján képes kapcsolatot teremteni…

(Folytatjuk)