Az utca végén megállt, hátratekintett
– sose gondoltam, hogy valaki távozhat
anélkül, hogy utoljára még visszanézzen,
bárhogy is haragudjék az elme, feldúlt legyen a lélek,
a tudatalatti nem hagyja magát, dacol a haraggal,
karján ringatva a reményt, s a remény visszatekint.

Úgy, hogy ő megállt az utca végén és hátra nézett,
úgy tűnt, gubancos szálakat old el,
amelyek fogva tartják, s melyek helyben maradnak,
nem távozhatsz, akár egy felhő, mint a sivatagi homok,
megállsz, szabadulni a csomóktól,
mint hajó utolsó kötelétől

Úgy, hogy a távozó megáll, onnan fülel,
a múlt, a dolgok talán majd szólnak hozzá,
rákiáltanak, könyörgőre fogják,
hogy legalább magának, megenyhülve fogadkozzék:
még visszatér, nem távozik örökre.

Ki elmegy, nem is ember, tárgy csupán,
– erre gondoltam, a megbarnult, múlt század
eleji fényképre tekintve,
melyen nagybátyám, sapkában, katonaládával
az őt búcsúztató felé fordulva áll –
Amerikába távozott; tudom, és vissza sose tért.

Cseke Gábor fordítása