Esticsillag / Luceafărul*

Volt egyszer, hol nem volt. Rege
Szól róla, lehetett tán…
Főúri háznak gyermeke,
Egy gyönyörű királylány.

Szülei egyke lánya volt,
Olyan kiváló éppen,
Mint csillagok között a hold,
S a Szűz szentek körében.

Büszke várában, hol lakik,
Ellépeget a lányka
Tengerre nyíló ablakig,
Hol Esticsillag várja.

Nézi a lány: tenger fölött
Ragyog tündéri fénye,
Ingatag hullámok között
Hajót vezetve révbe.

Nézi ma, holnap, azután,
És vágy ébred a lányban,
A csillagnak, nap-nap után
Mind kedvesebb a lányka.

Ablakba’ könyököl a lány,
Ábrándokkal betelve,
Szívében túlcsordul a vágy,
És megremeg a lelke.

És csodafénnyel hogy kigyúl
A csillag estelente,
Mikor a várra árny borul,
S a királylányt keresve

*
Belopja hideg sugarát
A hűs kastélyszobába,
Sziporkázva halad a lány
Halk léptei nyomába’.

És hogyha ágyán elpihen,
Álomba hull a lányka,
Karját simítja, szeliden
Szempilláit lezárja.

S a tükörből fényzuhatag
Hull fekvő alakjára,
Szemhéj alatt lüktető nagy
Hunyt szemére, arcára.

Mosolyog álmában a lány,
S a csillag fénye lobban
A tükörben, mikor magát
Alvó lelkébe lopja.

Álmában sóhajt a leány,
Ily szókra nyílik szája:
– Mért nem jössz, jöjj, ó, éjszakám
Fenséges ég-királya !

Szállj alá sugár-szárnyakon,
Suhanj be a szobámba,
Hozzád szálló gondolatom,
S éltem vond fénysugárba.’

És a csillag hallotta ezt
Reszketőn felragyogva,
Az égen nagy lobot vetett,
S a tengerekbe hulla.

S ahol elnyelte őt a mély,
Az örvénylő habokban,
Egy büszke ifjú feje kél,
S az egész test kibukkan,

Ablakpárkányt, mint küszöböt
Átlépi könnyű lába,
Jogarként ujjai között
Tengeri nád virága.

Szőke, ifjú fejedelem…
Atléta testét óvja
Égszínű lepel, meztelen
Válláról leomolva.

Mélyárnyú szempillák alatt
Halavány arc dereng fel,
Szépséges-szép csuda-halott
Sziporkázó szemekkel.

– Körömből, szavad hallatán
Nehezen jöttem én el,
A végtelen kék ég atyám,
És jóanyám a tenger.

Kis lányszobádba érkezém,
Hadd látlak szemtől-szembe,
Messzi egekből jöttem én,
A tengerek szülötte.

Ó, jöjj, ó, jöjj, egyetlenem,
Hagyd ott megunt világod,
Esticsillag vagyok, velem
Megleled boldogságod.

Odalent vár gyöngypalotám,
Sok századot megélsz te,
Neked szolgál az óceán
Rengeteg csuda-lénye.

– Gyönyörű vagy. Szeráf-alak,
Kit fest egy égi álom,
De fényes égi útadat
Meg sohase találom.

Idegen a ruhád, a szód,
Élet nélkül ragyogsz csak,
Én élő vagyok, te halott,
Hideg szemed vacogtat.
*
Egymás után múlt napra nap,
S ím, a harmadik éjjel
Az égen csillag-sugarak
Ragyognak tiszta fénnyel.

A lány szívében felfakad
Megint a régi álom,
S ajka a hívó szavakat
Suttogja újra vágyón:

– Szállj alá, szelid csillagom
Végtelen fénysugáron,
Világítsd meg az otthonom
Az életem s az álmom.

Ezt hallván, odafent kihunyt
A csillag meggyötörve,
És kezd forogni, hol kimúlt,
Az ég is körbe-körbe.

Az űrbe rőt sugarakat
Vet egy kozmikus orkán,
S a káosz ifjú alakot
A semmiből kiformál.

Fekete fürtjei fölött
A koronája lángol,
Jött merő igazság között,
Testén napfény világol.

Fekete leplei alatt
A karja mint a márvány,
Gondokba mélyedve halad,
Halovány arccal, árván.

Csupán a két szeme ragyog
Tüzes kiméra-fénybe’,
Mint olthatatlan fájdalom,
S a vágy fekete éje.

– Körömből szavad hallatán
Nehezen jöttem én el,
A fényességes nap atyám,
S anyám a sötét éjjel.

Jöjj, ó, jöjj, egyetlenem,
Hagyd ott megunt világod,
Esticsillag vagyok, velem
Megleled boldogságod.

Jöjj, csillagkoszorút rakok
Aranyfürtű fejedre,
Csillagnál is szebben ragyogsz,
Ha feljössz kék egemre.

– Gyönyörű vagy. Démon-alak,
Kit fest éjjel az álom,
De fényes égi útadat
Meg sohase találom.

Vad vággyal, fájón pengeted
Húrjait e kebelnek,
Felégeti az éltemet
Tüze tekintetednek.

– Hogy szálljak le hozzád vajon,
Talán arról ne szóljak,
Hogy örökéletű vagyok,
S te földi halandó vagy?

– Nem keresek szép szavakat,
Ezt tetőled se kértem,
Nyilvánvaló az igazad,
De látod, mégse értem.

De ha óhajtod igazán,
Hogy ragaszkodjam hittel,
E sárgolyó legyen hazád,
S úgy majd szeretlek, hidd el.

– Te cserében egy csókodért
Örök éltemet kéred?
Bebizonyíthatom azért,
Mennyire vágylak téged.

Leszek majd bűnben született,
Más törvény szerint élek,
Feladom örök éltemet,
És feloldozást kérek.

Indult a csillag odafent
Egy lány hívószavára,
Ez biztos így történhetett,
Pár nap senki se látta.
*
Ezalatt szép inasgyerek,
Kis udvari pohárnok,
Aki hiú is módfelett,
És kellőképpen álnok,

Sima apród, karján viszi
A királyné uszályát,
Zabi-kölyök, s méltán hiszi
Merész kalandok várják,

Pirospozsgás arca ragyog,
Szemet vet a leányra,
Közelében sürög-forog,
És fontoskodva várja.

De szép is lett a kis hamis,
De büszke, eszemadta!
Probálkozz meg hát magad is,
Elkárhozhatsz miatta.

Gyorsan átfogja derekát
Egy ablakmélyedésben.
– Mit akarsz? Mi bajod? Nahát!
Engedj utamra szépen!

– Mit akarok? Szíved hideg,
És gyötri néma bánat…
Nevess, vigadj! És add ide
Egy csókra pici szádat!

– Azt se tudom, hogy mire kérsz,
Hagyj békén, engedj, kérlek –
A fent ragyogó csillagért
Holtomig vágyat érzek.

– Megtanítom, ha nem tudod,
Morzsánként a szerelmet,
Csak arra kérlek, légy nyugodt,
Figyelj rám, ne légy gyermek.

Mint madarász, vadászaton,
Ha fürjet fog hurokkal,
Ha átölel a bal karom,
Te fogj át jobb karoddal.

Gyönyörű szemed ezalatt
Két hű szemembe mélyed,
Két karommal, hónod alatt,
Magamhoz vonlak téged.

Ha szép arcodat keresem,
Fordítsd felém az orcád,
Nézzük egymást szerelmesen
Egy egész életen át.

És hogy megismerd te magad
Valóban a szerelmet,
Kölcsönbe adott csókomat
Te százszor visszaszerzed.

A lány hallgatta is, nem is,
Most hát mitévő légyen?
Hajlott a szóra, meg nem is,
Arcán öröm s a szégyen.

Szólt halkan: – Én már láttalak
Kislány koromban, régtől…
Jópofa, fecsegő alak,
Találnánk szegről-végről…

De Esticsillag, amelyik
A feledésből támadt,
Végtelen horizontot nyit
A tengernyi magánynak;

Súlyos bánatú két szemem
Azonnal könnybe lábad,
Ha képzeletben követem
Vizek fölött a vágyat;

Hogy bánatom elűzze, fenn
Ragyog mondhatlan vággyal,
De soha el nem érhetem,
Mert mind magasbra szárnyal.

Közönyös egekből ragyog
Szomorú fénnyel, árván,
Halálomig övé vagyok,
S ő mindhalálig vár rám…

Ezért hát mindenegy napom
Miként a sztyepp, kietlen,
S a varázst fel nem oldhatom,
Mely éjeimre lebben.

– Gyerek vagy, ennyi az egész…
Ha világgá szaladnánk,
Felednék mindkettőnk nevét,
Talán nyomot se hagynánk.

Lennénk mindketten módfelett
Élelmesek, vidámak,
Elfelednéd szüleidet,
S csillag utáni vágyad.
*
Indult a csillag. Mialatt
Elmúltak ezredévek,
Számára annyi pillanat
Gyors szárnyain a fénynek.

Fölötte csillag-milliárd,
Alant csillagok ezre,
Mint villám fénye szeli át
Az űrt a végtelenbe.

Látja, hogy körül ragyogón
Itt, ott is fények gyúlnak,
Mint ama legelső napon
Egy szavára az Úrnak.

S a sok fény egybefoly, dagad,
Mint tengerár az égen,
Ezt átszeli mint gondolat,
Míg eltűnik egészen,

S ahova eljut, nincs határ,
Szem se, hogy észrevennék,
Az idő megkísérli, bár
Hiába, hogy szülessék.

Nincs semmi, és mégis akad
Egy erő, mely sodorja,
Fekete lyuk, világ alatt,
Feledés sötét odva.

– Sötét öröklét súlya vág,
A feloldozást kérem,
S ameddig világ a világ,
Uram, tiéd az érdem.

Cserébe kérj bármit, Uram,
De másik sorsot kérek,
Mert te vagy a halál ura,
És mert te vagy az élet.

Vedd el öröklét-nimbuszom,
És tüzét két szememnek,
Mindért cserébe alkuszom
Egy órányi szerelmet.

A káosz szült valaha rég,
És vár reám a káosz,
A hideg űrből születék,
Mely visszahív magához,

– Hyperion, kit szült a mély
Egy egész öröklétre,
Tőlem jelet, csodát ne kérj,
Minek neve, se léte.

Halandó akarsz lenni, mint
Akik lent jönnek-mennek?
Ha elhalnának máma mind,
Holnap mások születnek.

Sok üres vágynak lakhelyül
Légvárakat emelnek…
Amikor egy hullám elül.
Nyomába újak kelnek.

Kőnyőrőgnek jó csillagért,
A sorscsapástól félnek,
Számunkra nincs idő, se tér,
És nem ismerünk véget.
Az örök tegnapból ered,
Mindaz, mi ma ér véget.
Ha az égről a nap lemegy
Ma, holnap új nap éled.

Azt hisszük, örökig ragyog,
És este már csak emlék,
Minden élő előbb-utóbb
Elhal, hogy megszülessék.

S te, Hyperion, ott maradsz
Mindég az örök égen…
Mit kérhet éntőlem szavad?
Talán a tudást kéred?

Szód oly hatalmassá tegyem,
Hogy csuda-énekeddel
Megindíts erdőt és hegyet,
A szigetet s a tengert?

Talán esengsz a tettekért?
Legyél olyan hatalmas,
Hogy a szétszabdalt földtekét
A birtokodba hajthasd?

Adhatnék nagy hajóhadat
És hadsereget néked,
Hogy megszállj tengert, szárazat…
És te a halált kéred?

S meghalnod kiért kellene?
Szemed csillagsugárát
Vesd a tévelygő földre le,
S majd meglátod, mi vár rád.

*
És megfordulván az egen,
A földre hullt sugára,
Mint amaz első estelen
A lány hívószavára.

Mert odalenn a nap lement,
És közeleg az éjjel,
S a remegő vizek felett
Éppen a telehold kel,

S hol a fák közt ösvény szalad,
Lesüt ezüst sugára
A virágzó hársak alatt
Egy ifjúra s egy lányra…

– Szívedre hajtanom fejem,
Ó, édesb mindeneknél,
Ha ott szeliden megpihen
Tiszta szemed tüzénél.

Átjárja hideg fényvarázs
A gondolatom mélyét,
Enyhíti csoda-ragyogás
Vad szenvedélyem éjét.

Fölöttem őrzőn megmaradj,
Bánat-űzőn, vigyázón,
Mert első szerelmem te vagy,
S te maradsz örök álmom.

Odafentről Hyperion
Látja, amint csodálat
Tükröződik az arcukon…
Kart karba fűzve várnak.

Édes illatú hárs alatt
Pihenő ifjú párra
Ezüst virágeső szakad,
Ráhull aranyhajára.

A lány szeme vágytól ragyog,
S az esti égre téved,
Látja az esticsillagot,
S ajkán a dal feléled:

– Szállj alá, szelid csillagom
Végtelen fénysugáron,
Világítsd meg gondolatom
És megvalósult álmom.

A csillag, mely a táj fölött
Ragyog remegő fénnyel,
Ingatag hullámok fölött
Tévelygőt elvezérel,

De mint máskor, most nem siet
Fentről a tengerekbe:
– Sárszobor, mit számít neked,
Engem vagy mást szeretsz-e.

Szűk körben zajlik éltetek,
A szerencse vezérel,
Én élem őrők éltemet
Hideg, fagyos közönnyel.

(Bartha György fordítása érdemlegesen szaporítja a vers eddigi szép számú magyar változatait)

*

A fost odată ca-n poveşti,
A fost ca niciodată,
Din rude mari împărăteşti,
O prea frumoasă fată.

Şi era una la părinţi
Şi mândră-n toate cele,
Cum e Fecioara între sfinţi
Şi luna între stele.

Din umbra falnicelor bolţi
Ea pasul şi-l îndreaptă
Lângă fereastră, unde-n colţ
Luceafărul aşteaptă.

Privea în zare cum pe mări
Răsare şi străluce,
Pe mişcătoarele cărări
Corăbii negre duce.

Îl vede azi, îl vede mâni,
Astfel dorinţa-i gata;
El iar, privind de săptămâni,
Îi cade dragă fata.

Cum ea pe coate-şi răzima
Visând ale ei tâmple,
De dorul lui şi inima
Şi sufletu-i se împle.

Şi cât de viu s-aprinde el
În orişicare sară,
Spre umbra negrului castel
Când ea o să-i apară.

*
Şi pas cu pas în urma ei
Alunecă-n odaie,
Ţesând cu recile scântei
O mreajă de văpaie.

Şi când în pat se-ntinde drept
Copila să se culce,
I-atinge mâinile pe piept,
I-nchide geana dulce.

Şi din oglindă luminiş
Pe trupu-i se revarsă,
Pe ochii mari, bătând închişi
Pe faţa ei întoarsă.

Ea îl privea cu un surâs,
El tremură-n oglindă,
Căci o urma adânc în vis
De suflet să se prindă.

Iar ea vorbind cu el în somn,
Oftând din greu suspină:
– O, dulce-al nopţii mele domn,
De ce nu vii tu? Vină!

Cobori în jos, luceafăr blând,
Alunecând pe-o rază,
Pătrunde-n casă şi în gând,
Şi viaţa-mi luminează!

El asculta tremurător,
Se aprindea mai tare
Şi s-arunca fulgerător,
Se cufunda în mare;

Şi apa unde-au fost căzut,
În cercuri se roteşte,
Şi din adânc necunoscut
Un mândru tânăr creşte.

Uşor el trece ca pe prag
Pe marginea ferestei
Şi ţine-n mână un toiag
Încununat cu trestii.

Părea un tânăr voievod
Cu păr de aur moale,
Un vânăt giulgi se-ncheie nod
Pe umerele goale.

Iar umbra feţei străvezii
E albă ca de ceară –
Un mort frumos cu ochii vii
Ce scânteie-n afară.

– Din sfera mea venii cu greu
Ca să-ţi urmez chemarea,
Iar cerul este tatăl meu
Şi mumă-mea e marea.

Ca în cămara ta să vin,
Să te privesc de-aproape,
Am coborât cu-al meu senin
Şi m-am născut din ape.

O, vin’ ! odorul meu nespus,
Şi lumea ta o lasă;
Eu sunt luceafărul de sus,
Iar tu să-mi fii mireasă.

Colo-n palate de mărgean
Te-oi duce veacuri multe,
Şi toată lumea-n ocean
De tine o s-asculte.

– O, eşti frumos, cum numa-n vis
Un înger se arată,
Dară pe calea ce-ai deschis
N-oi merge niciodată;

Străin la vorbă şi la port,
Luceşti fără de viaţă,
Căci eu sunt vie, tu eşti mort,
Şi ochiul tău mă-ngheaţă.
*
Trecu o zi, trecură trei
Şi iarăşi, noaptea, vine
Luceafărul deasupra ei
Cu razele-i senine.

Ea trebui de el în somn
Aminte să-şi aducă
Şi dor de-al valurilor domn
De inim-o apucă:

– Cobori în jos, luceafăr blând,
Alunecând pe-o rază,
Pătrunde-n casă şi în gând
Şi viaţa-mi luminează !

Cum el din cer o auzi,
Se stinse cu durere,
Iar ceru-ncepe a roti
În locul unde piere;

În aer rumene văpăi
Se-ntind pe lumea-ntreagă,
Şi din a chaosului văi
Un mândru chip se-ncheagă;

Pe negre viţele-i de păr
Coroana-i arde pare,
Venea plutind în adevăr
Scăldat în foc de soare.

Din negrul giulgi se desfăşor
Marmoreele braţe,
El vine trist şi gânditor
Şi palid e la faţă;

Dar ochii mari şi minunaţi
Lucesc adânc himeric,
Ca două patimi fără saţ
Şi pline de-ntuneric.

– Din sfera mea veni cu greu
Ca să te-ascult ş-acuma,
Şi soarele e tatăl meu,
Iar noaptea-mi este muma;

O, vin’, odorul meu nespus,
Şi lumea ta o lasă;
Eu sunt luceafărul de sus,
Iar tu să-mi fi mireasă.

O, vin’, în părul tău bălai
S-anin cununi de stele,
Pe-a mele ceruri să răsai
Mai mândră decât ele.

– O, eşti frumos cum numa-n vis
Un demon se arată,
Dară pe calea ce-ai deschis,
N-oi merge niciodată!

Mă dor de crudul tău amor
A pieptului meu coarde,
Şi ochii mari şi grei mă dor,
Privirea ta mă arde.

– Dar cum ai vrea să mă cobor?
Au nu-nţelegi tu oare,
Cum că eu sunt nemuritor,
Şi tu eşti muritoare?

– Nu caut vorbe pe ales,
Nici ştiu cum aş începe –
Deşi vorbeşti pe înţeles,
Eu nu te pot pricepe;

Dar dacă vrei cu crezământ
Să te-ndrăgesc pe tine,
Tu te coboară pe pământ,
Fii muritor ca mine.

– Tu-mi cei chiar nemurirea mea
În schimb pe-o sărutare,
Dar voi să ştii asemenea
Cât te iubesc de tare;

Da, mă voi naşte din păcat,
Primind o altă lege;
Cu vecinicia sunt legat,
Ci voi să mă dezlege.

Şi se tot duce…S-a tot dus.
De dragu-unei copile
s-a rupt din locul lui de sus,
Pierind mai multe zile.
*
În vremea asta Cătălin,
Viclean copil de casă,
Ce împle cupele cu vin
Mesenilor la masă,

Un paj ce poartă pas cu pas
A-mpărătesei rochii,
Băiat din flori şi de pripas,
Dar îndrăzneţ cu ochii,

Cu obrăjei ca doi bujori
De rumeni, bată-i vina,
Se furişează pânditor
Privind la Cătălina.

Dar ce frumoasă se făcu
Şi mândră, arz-o focul;
Ei Cătălin, acu-i acu
Ca să-ţi încerci norocul.

Şi-n treacăt o cuprinse lin
Într-un ungher degrabă.
– Da’ ce vrei, mări Cătălin?
Ia du-t’ de-ţi vezi de treabă.

– Ce voi? Aş vrea să nu mai stai
Pe gânduri totdeauna,
Să râzi mai bine şi să-mi dai
O gură, numai una.

– Dar nici nu ştiu măcar ce-mi ceri,
Dă-mi pace, fugi departe –
O, de luceafărul din cer
M-a prins un dor de moarte.

– Dacă nu şti, ţi-aş arăta
Din bob în bob amorul,
Ci numai nu te mânia,
Ci stai cu binişorul.

Cum vânătoru-ntinde-n crâng
La păsărele laţul,
Când ţi-oi întinde braţul stâng,
Să mă cuprinzi cu braţul;

Şi ochii tăi nemişcători
Sub ochii mei rămâie…
De te înalţ de subsuori
Te-nalţă din călcâie;

Când faţa mea se pleacă-n jos,
În sus rămâi cu faţa,
Să ne privim nesăţios
Şi dulce toată viaţa;

Şi ca să-ţi fie pe deplin
Iubirea cunoscută,
Când sărutându-te mă-nclin,
Tu iarăşi mă sărută.

Ea-l asculta pe copilaş
Uimită şi distrasă,
Şi ruşinos şi drăgălaş,
Mai nu vrea, mai se lasă,

Şi-i zice-ncet: – Încă de mic
Te cunoşteam pe tine,
Şi guraliv şi de nimic,
Te-ai potrivi cu mine…

Dar un luceafăr, răsărit
Din liniştea uitării,
Dă orizon nemărginit
Singurătăţii mării;

Şi tainic genele le plec,
Căci mi le împle plânsul
Când ale apei valuri trec
Călătorind spre dânsul;

Luceşte c-un amor nespus,
Durerea să-mi alunge,
Dar se înalţă tot mai sus,
Ca să nu-l pot ajunge.

Pătrunde trist cu raze reci
Din lumea ce-l desparte…
În veci îl voi iubi şi-n veci
Va rămânea departe…

De-aceea zilele îmi sunt
Pustii ca nişte stepe,
Dar nopţile-s de-un farmec sfânt
Ce nu-l mai pot pricepe.

– Tu eşti copilă, asta e…
Hai ş-om fugi în lume,
Doar ni s-or pierde urmele
Şi nu ne-or şti de nume,

Căci amândoi vom fi cuminţi,
Vom fi voioşi şi teferi,
Vei pierde dorul de părinţi
Şi visul de luceferi.
*

Porni luceafărul. Creşteau
În cer a lui aripe,
Şi căi de mii de ani treceau
În tot atâtea clipe.

Un cer de stele dedesupt,
Deasupra-i cer de stele –
Părea un fulger nentrerupt
Rătăcitor prin ele.

Şi din a chaosului văi,
Jur împrejur de sine,
Vedea, ca-n ziua cea dentâi,
Cum izvorau lumine;

Cum izvorând îl înconjor
Ca nişte mări, de-a-notul…
El zboară, gând purtat de dor,
Pân’ piere totul.totul;

Căci unde-ajunge nu-i hotar,
Nici ochi spre a cunoaşte,
Şi vremea-ncearcă în zadar
Din goluri a se naşte.

Nu e nimic şi totuşi e
O sete care-l soarbe,
E un adânc asemene
Uitării celei oarbe.

– De greul negrei vecinicii
Părinte, mă dezleagă
Şi lăudat pe veci să fii
Pe-a lumii scară-ntreagă;

O, cere-mi, Doamne, orice preţ,
Dar dă-mi o altă soarte,
Căci tu izvor eşti de vieţi
Şi dătător de moarte;

Reia-mi al nemuririi nimb
Şi focul din privire,
Şi pentru toate dă-mi în schimb
O oră de iubire…

Din chaos, Doamne, -am apărut
Şi m-aş întoarce-n chaos…
Şi din repaos m-am născut,
Mi-e sete de repaos.

– Hyperion, ce din genuni
Răsai c-o-ntreagă lume,
Nu cere semne şi minuni
Care n-au chip şi nume;

Tu vrei un om să te socoţi,
Cu ei să te asameni?
Dar piară oamenii cu toţi,
S-ar naşte iarăşi oameni.

Ei numai doar durează-n vânt
Deşerte idealuri –
Când valuri află un mormânt,
Răsar în urmă valuri;

Ei doar au stele cu noroc
Şi prigoniri de soarte,
Noi nu avem nici timp, nici loc,
Şi nu cunoaştem moarte.

Din sânul vecinicului ieri
Trăieşte azi ce moare,
Un soare de s-ar stinge-n cer
S-aprinde iarăşi soare;

Părând pe veci a răsări,
Din urmă moartea-l paşte,
Căci toţi se nasc spre a muri
Şi mor spre a se naşte.

Iar tu, Hyperion, rămâi
Oriunde ai apune…
Cere-mi cuvântul meu dentâi –
Să-ţi dau înţelepciune?

Vrei să dau glas acelei guri,
Ce dup-a ei cântare
Să se ia munţii cu păduri
Şi insulele-n mare?

Vrei poate-n faptă să arăţi
Dreptate şi tărie?
Ţi-aş da pământul în bucăţi
Să-l faci împărăţie.

Îţi dau catarg lângă catarg,
Oştiri spre a străbate
Pământu-n lung şi marea-n larg,
Dar moartea nu se poate…

Şi pentru cine vrei să mori?
Întoarce-te, te-ndreaptă
Spre acel pământ rătăcitor
Şi vezi ce te aşteaptă.

*
În locul lui menit din cer
Hyperion se-ntoarse
Şi, ca şi-n ziua cea de ieri,
Lumina şi-o revarsă.

Căci este sara-n asfinţit
Şi noaptea o să-nceapă;
Răsare luna liniştit
Şi tremurând din apă

Şi împle cu-ale ei scântei
Cărările din crânguri.
Sub şirul lung de mândri tei
Şedeau doi tineri singuri:

– O, lasă-mi capul meu pe sân
Iubito, să se culce
Sub raza ochiului senin
Şi negrăit de dulce;

Cu farmecul luminii reci
Gândirile străbate-mi,
Revarsă linişte de veci
Pe noaptea mea de patimi.

Şi de asupra mea rămâi
Durerea mea de-o curmă,
Căci eşti iubirea mea dentâi
Şi visul meu din urmă.

Hyperion vedea de sus
Uimirea-n a lor faţă;
Abia un braţ pe gât i-a pus
Şi ea l-a prins în braşe…

Miroase florile-argintii
Şi cad, o dulce ploaie,
Pe creştetele-a doi copii
Cu plete lungi, bălaie.

Ea, îmbătată de amor,
Ridică ochii. Vede
Luceafărul. Şi-ncetişor
Dorinţele-i încrede:

Cobori în jos, luceafăr blând,
Alunecând pe-o rază,
Pătrunde-n codru şi în gând,
Norocu-mi luminează!

El tremură ca alte dăţi
În codri şi pe dealuri,
Călăuzind singurătăţi
De mişcătoare valuri;

Dar nu mai cade ca-n trecut
În mări din tot înaltul:
– Ce-ţi pasă ţie, chip de lut,
Dac-oi fi eu sau altul?

Trăind în cercul vostru strâmt
Norocul vă petrece,
Ci eu în lumea mea mă simt
Nemuritor ţi rece.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ