Szemünkben csak a párhuzamos egyenesek forognak,
Szikrázva érintkeznek, így a csillagok átragyognak.
Reménység hófúvásaiban fuldokolnak a rügyek,
Gyémántlánccá fagynak az oltáron a könnyes cseppkövek.

Meghasad a rés a mozdulatlanban, hitem kifakad,
Kalitkából kiröppent szabad madár, a szárnya dagad.
Üstököst hoz csőrében, szédelegve tárom ablakom,
Nyelem a kékfényt, nyúlt árnyak poroszkálnak a falakon.

A repülők zümmögve délre szállnak, és egy kattanás,
Elhozza a tavaszt, sok-sok üvöltő szőnyegbombázás.
Repeszek szántják a tájat, könnyű párát izzad a nap,
Aknaként robbannak a virágok, a tél földbe harap.

Rügyek gépfegyvere ropog, betűk sortüze a mondat,
Út mellé fát, törzset, lombot, koronát ír a gondolat.
Évszakok közt zötyög a vonat, rozsdamentes síneken,
Kisiklik tavasszal, hajóként tajtékzik a vizeken.

Elgurult, szétfolyt, itt maradt a nap, mentőöv a testén,
Kiisszuk a kelyhet, ostyákat osztunk ingyen a mezsgyén.
Árvizek tükrén már kavicsként pattognak a csillagok,
Pergőtűzként váltják magukat éjek és a nappalok.

Nagymosás a tavasz, villanydróton száradnak a lelkek,
Mindig visszatérnek messzi földről a meztelen testek.
Esztelen szabadság előbb-utóbb mindenkit megvasal,
Megosztani kést és kenyeret, nem alszunk teli hassal.

Párhuzamos világok álcáznak, álmunkba horkolnak,
Unalmas öröklét kitakar, és tőrt szegez torkunknak.
Hörögnek az istenek, sok-sok angyal zuhan e tájra,
Új élet visít, a régi szülők kicentrifugázva.

(Bukarest, 2018. március 21.)