Karantén kibeszélő
Mail-interjú Keszthelyi György szerzőtársammal, káfés barátunkkal
Mottó: „Itt lakom. Igen, a zárt osztályon… Én zártam be, hogy a sok hülye kívülről be ne jöjjön.” (Hofi Géza)
December óta, amikor Földünkön először ütötte fel fejét a COVID-19 nevű járvány, valósággal elárasztottak bennünket az egyre aggasztóbb hírek, melyek később kormányhatározatokkal, orvosi felfedezésekkel és tanácsokkal, sőt eddig soha nem tapasztalt személyes „élményekkel” bővültek. Ma, amikor a hatvan év felettiek zöme önkéntes karanténba vonult, lényegében csak telefonon és interneten tarthatjuk barátainkkal a kapcsolatot.
Hogy ki-ki hogyan éli meg ezt a kényszer-elszigetelődést?
Az alábbiakban Keszthelyi György szerzőtársamtól, káfés barátunktól próbáltam megtudakolni a saját verzióját, miközben hellyel-közzel én is vallani kényszerülök megváltozott életvitelemről. Így aztán ez az interjú, bár a megszokott kérdés-felelet vázra épül, valamiféle baráti beszélgetés személyesebb hangnemében bontakozik ki – amennyire ezt az on-line levélváltás keretei lehetővé teszik.
BTH: – Kb. két hónapja, mióta tájainkra is „ellátogatott” a vadiúj (tulajdonképpen már jó pár évtizede ismert) vírus, csak kapkodom a fejem a temérdek hír hallatán/olvastán , képes, videós helyzetjelentések láttán, és lényegében nem tudom, melyik „szakemberi” véleménynek higgyek. Te hogy vagy ezzel? Sikerült-e a többé-kevésbé szándékos ködösítésből kiszűrni a valóságot, vagy legalábbis az általad valósnak tűnő helyzetet ?
KGy. – Próbáljuk meg tényszerűen elemezni: olyan helyzettel állunk szemben, amire senki nem számított. Voltak ugyan még tömeges pusztulást okozó járványok, de a „világuralom” fogalmát már-már kimerítő, ekkora terjedési sebességgel hódító ellenséggel még nem találkoztunk.
Azért is látom igen súlyosnak ezt az állapotot, mert a civilizáció, a gazdaság, a kultúra csúcsára jutott emberiség ezúttal nem tudni meddig, stand-by üzemmódba került – és csak saccolni lehet az áldatlan következmények mélységeit. Nonszensznek tartom azt a véleményt, miszerint pánikkeltő célzattal „népszerűsítik” a pandémiát – ezt könnyűszerrel megcáfolják a tények.
De próbáljuk meg elvontabban, lelki és isteni, akár fatalista síkon is átlátni helyzetünket – megjegyzem, ezt a változatot igenis magamévá teszem –, és akkor a „semmi sem történik véletlenül”, minden determinált, vagy a „nincs bűn bűnhődés nélkül” sok igazságot tartalmazó elve alapján, ez a szinte mágikus, bűvészi fortéllyal az általunk még mindig ismeretlen univerzum alkotójának kalapjából felröppenő halálmadár egyfajta „észre térítő” szerepet játszik, a korlátlan hatalmi törekvésre szakosodott társadalmakat rádöbbenti az emberi erő viszonylagosságára, visszakényszerítve azt a kezdetekhez.
BTH: – Filmeken láttuk, hogy világjárványok, háborúk idején az általános viselkedésmódot nemtörődömség, önzés, csak az egyéni túlélésre hajtó tendencia jellemzi. Neked milyen tapasztalataid vannak e téren? Mennyire érvényesül ez a minta a mostani helyzetben ?
KGy. – Úgy látom, az emberek mintha jobbak lennének, a mintegy két hónapja tartó közösen elviselt kényszerhelyzet mintha mégis a helyes oldalra billentené az emberi hozzáállás mérlegének serpenyőjét. Nyíltabbak lettünk, közeledőbbek. Ami engem illet, munkámból fakadóan nap mint nap mondhatni vásárra viszem a bőrömet, szerencsémre az a fajta ember vagyok, aki szót tud érteni bármilyen értelmi szinten lévővel, a halálfélelmem pedig valahol a háttérben szunnyad.
BTH: – Apropó túlélés: a megváltozott körülmények közt kellett-e látványosan változtatnod eddigi szokásaidon, kedvteléseiden, esetleg le kellett-e mondjál egyikről-másikról?
KGy. – Azt hiszem, előbbi válaszom mindent megmagyaráz. Igyekszem úgy átjutni az alagúton, hogy közben lehetőleg ne is észleljem a sötétséget.
BTH: – Ha jól értem, egyike vagy azoknak, akik továbbra is rendszeresen bejárnak munkahelyükre, ahogy te fogalmazol, nap mint nap vásárra viszik a bőrüket. Milyen érzés keríti hatalmába a nagyvárosi embert, amikor a reggeli órákban (mikor alig két hónappal ezelőtt az aktív lakosság turbósebességre váltott, hogy még időben beérhessen a munkahelyére) fia lélekkel sem találkozni az utcán, a villamosok, buszok üresek, sőt a forgalom is meglehetősen „vérszegény” ?
KGy. – Perverz megközelítésben megnyugtatónak nevezném, ezen azt értem, hogy a halálos, a haláli nyugalom attól eltekintve, hogy háttere drámai, számomra mégis felszabadító. Aki igazán ismer, tudja, hogy a „lonerek” közé tartozom, még mulatni is egymagamban szeretek leginkább. Jöhet most ellenérvként a facebook, ahol „hadd látom, úgymond, mennyit ér”,… a zárkózottság még nem depresszió – mondanám erre – ha magadba roskadsz és nincs vényed Xanaxra, használd a facebookot, ahol jelen van majdnem az egész emberiség, minden gondjával, bajával, napos vagy árnyékos oldalával.
BTH: – Most, hogy nem lehet látogatóba, színházba, focimeccsre menni, nem tudunk beülni egy hangulatos kávézóba, sőt még a templomok is bezártak, elég sok „motiválatlan” idő szabadul fel. Személy szerint már háromszor néztem végig a nagyanyám szépiaképeivel teleragasztott albumot, minden nap felmosom a parkettát fertőtlenítővel az egész lakásban, számos fiatalkori kedvencemet újraolvastam, mégis jut idő a hasztalan ténfergésre, melyre – ha nem töltené ki a steril fantáziálás meg aggódás – azt mondanám, hogy unatkozom. Te hogyan „ütöd el” ezeket az üres órákat, perceket?
KGy.: – Rég letűnt időkben volt színházbérletem (az akkori színésztársulatot névleg ne is említsem, nehogy valaki kimaradjon), nosztalgiával gondolok vissza a Farkas utcai orgonakoncertekre, az Egyetemiek Házában igazi élményszámba menő Ruha István vagy Dan Grigore hegedű-, zongora előadásokra. A felpörgetett idő más életformát szánt nekem, majdnem minden, ami építő és rendszeres volt, másodrendűvé kényszerült. Nem tartozom a karanténosok népes táborához, csekély szabadidőmet a beszerzés, az olvasás, néha a számítógépes rajzok készítése tölti ki. És nem utolsó sorben az írás, amely azért lépést tartva az adott helyzettel, nem tolakszik, nem robban elő belőlem, hanem csak úgy, lappangva, hébe-hóba, elvétve, csendesen…
BTH: – Ha a mostani helyzetben a gázlámpa és kerekeskút korában élnénk, hogyan képzelnéd el a nap 24 óráját?
K.Gy. – Megrögzött koffeinistaként, ha lenne szerencsém, csakis a hangulatos kávéházak, a neves kultúrkörök egyikében, lásd pl. a Tízek Társasága, eszme- és véleménycserék között, esetleg megfűszerezve egy új forradalommal, de mobiltelefonok, számítógép és kipufogógáz nélkül. Este azért ugyanúgy koránfekvő lennék, az éjszakázás soha nem volt kedvemre.
A vidéki élet pedig… ha az megadatna nekem egy másik időben… az már maga a mennyország lenne.
BTH: – Tudom, hogy különösen szíveden viseled a hajléktalanok, rokkantak, beteg és magányos öregek sorsát. Vannak-e Kolozsváron olyan egészségügyi és/vagy szociális intézkedések, melyek kimondottan ezt a sebezhető társadalmi réteget célozzák a mostani áldatlan állapotokban?
KGy. – Úgy tudom, átmeneti szállások vagy éjjeli menedékhelyek tekintetében Románia – ez persze Kolozsvárra is érvényes – nem áll az élvonalban. A szociális segélyt igénybe vevők nagy része, emberileg elfogadható lakhely híján inkább az utcát választja még ilyen körülmények között is.
BTH: – Egyesek olyan utalásokkal próbálják csillapítani a kedélyeket, hogy ha elődeink két világháborút és jó néhány járványt kibírtak, viseljük el mi is ezt a kis „otthoncsücsülést”, magyarán nyomjuk le az ülepünket és nyavalyogjunk kevesebbet. Csakhogy ez esetben máshonnan jön a bombatámadás: életerős, aktív embereknek kész idegbaj céltalanul téblábolni naphosszat a lakásban…
KGy. – Tartsuk szem előtt: ilyen horderejű kórral, ennyi szociális, gazdasági és a többi, a társadalom életképességét sarokba szorító bonyodalommal még nem találkoztunk. Ilyenkor igen fontos az emberi ráció, az önfegyelem. Azt hiszem, felelős felnőttként felül lehet kerekedni ezeken az embert próbáló napokon, heteken. Legnehezebb helyzetben talán a gyermekek vannak, akikben még nem tudatosulhat teljességében ez az élet-halál játszma.
BTH: – Roppantul murisnak tartom azt a pszichológusi (!!!) tanácsot, mely szerint, hogy leküzdhessük testi-lelki nyavalyáinkat, beszélgessünk az éppen „lázadozó” szervünkkel, amit én valahogy így képzelek el: „ Kedves májam (vagy egyetlen szívecském)! Ne hagyj faképnél, ne dobd be pont most a törülközőt !” Félre a tréfával: úgy tudom, jelenleg egyedül élsz. Kit fogadnál el legszívesebben vitapartnerként – természetesen az internet révén –, hogy gondjaidat, kételyeidet megoszthasd vele, esetleg feszültség levezetése céljából versekről, regényekről, életélményekről csevegjetek. Gondoltál-e valaha arra, hogy örökbe fogadj egy házikedvencet?
Az interjú szövegében a kérdezett grafikai munkáiból közlünk válogatást
KGy.– Lágy, elkényelmesedett világ a mai. Legkisebb bajunkkal is szaladunk a pszichológushoz, minden szúnyogcsípésre odafigyelünk, (érvényes ez a trendhez idomult idősebb generációra is), ez a divat, ezt harsogja annyiféle média, holott ő, a szakember sem tehet többet, mint amennyire mi magunk mentálisan képesek vagyunk. Amennyiben nem klinikai esetről van szó, teljesen fölöslegesnek tartok mindenféle pszichológiai „szaktanácsadást”.
Igen, mondhatni egyedül élek, mert nincs feleségem- (szmájli). Van viszont mellettem egy áldott lélek, az ikertestvérem, akinek társaságában sokkal könnyebb minden, sokkal erősebb vagyok – őérte és énmagamért. A világhálón történő, „felszabadító, lélekmentő” kommunikációval kapcsolatban annyit mondhatok, hogy az, amit zsúfolt munkaprogramomon kívül teszek annyi szerkesztővel, online irodalmi, képzőművészeti közösségekkel, bőven elég kárpótlás a jelen kockázatáért.
*
Úgy tűnik azonban, hogy még egy ilyen példátlan méretű járvány esetében is érvényesül az a közmondás, hogy „minden rosszban van jó is”. Két hónap távlatából, úgy tűnik, kezd megmutatkozni a vírustámadás pozitív vetülete is. A mindennapos ingázás megcsappant, a hajós, társasbuszos kirándulások szünetelnek, hasonlóképpen a gyárak és nagyüzemek is, a forgalom lelassult, emiatt lényegesen csökkent a környezetszennyeződés. Ha pedig szociális-kulturális hasznát vizsgáljuk, az emberek sokkal több időt töltenek családjaikkal, többet olvasnak, erkélyekről énekelnek, zenélnek egymással-egymásért, a költők, színészek internetes előadásokkal, felolvasásokkal próbálják enyhíteni a bezártság pszichikai nyomását. Csak remélni tudjuk, hogy tisztábban, bölcsebben, lelkiekben gazdagabban kerülünk ki ebből az egész emberiséget egyként „megleckéztető” világjelenségből.
Kérdezett: BTH /
B. Tomos Hajnal
Pusztai Péter rajza
2020. április 15. 13:46
Örülök az interjúnak! Köszönöm mindkettőtöknek!